Ismét péntek és ismét színház. Levél az iskolának, hogy lányomat a színi óráról tessék elengedni, persze héberül. Bele is javít minden tiltakozásom ellenére. Kihúz egy szót és bebiggyeszt egy másikat, azt hogy ima Sel Hanna, Hanna mamája az aláírás elé.
Zuhog az eső. Imádom az esőt, de ma túl sok érzés kavarog bennem, és képtelen vagyok a hangulatába burkolózni, pedig másképp csak a kellemetlenség marad.
A színházban rengeteg ismerős, mert a Vígszínház vendégszerepel. A Víg itt, és ma csak három színész. Hanna nem ismeri őket, de nekem végigkísérték a gyerekkoromat. Kislányként a Kernt választottam a Benyovszky Móric – Juhász Jácint ellenében.
Hanoch Levin. Ismerkedünk, mert még nem olvastam, nem láttam semmit sem az ötvenesen elhunyt írótól. De a színpad kivilágosodásakor ez utóbbit még nem tudom.
Egy ágy és két ajtó az összes díszlet, itt zajlik a következő majd két óra.
Megdöbbenek, kedves színészeim felett hogy eljárt az idő. A darabban Kern pont ötvenkét éves, mint ma én, de nem vagyok képes átsiklani felette, hogy sem Kútvölgyi, sem ő nem ötveneseknek néznek ki. Mint a Rómeó és Júliát hajdanán, na ott igazán lombhervasztó volt, ha a tinédzser Júliát kicsit vékony családanyákra osztották.
Hanna icereg-mocorog az első öt perc után, hogy unalmas. Nem a magyar szöveg nehéz neki, anyai ösztönöm pontosan jelzi, hogy mit ért és mit nem. Milyen nőgyűlölő – mondja. Hanna egy ideje radikálisan elutasító a legkisebb előítéletességgel szemben is. Már többször engem is lerasszistázott.
Hanoch Levin Kern hangján ostorozza a feleségét. Nincs egy kedves szó, nincs szeretet. Ez az alak kiábrándítóan nem szereti a feleségét. Gyűlölete csak indulata által fűtött túlzás, de hogy nem szereti, az viszont megbocsájthatatlan.
Aztán jön a nagyjelenet, ahol Kútvölgyi lerántja a hálóingjét, és várom Hanna reakcióját, de semmi. Még akkor sem, amikor az első sorból hozzánk túl közel egymásra ugranak, mintha szeretkezni akarnának. Hanna nem szól, lehet oldódni kezdett kislányos puritánsága. Még nem olyan rég a filmekben látott csókolózás is fúj volt neki.
Végül kicsit furcsa pózban meghal Popok-Kern a színpadon és mi rájövünk, hogy ez egy igazi szívroham volt. Csak később olvasom, hogy a szerző mintegy saját végzetét írta meg látnokian, hisz Hanoch Levin is szívrohamban halt meg ötvenöt évesen.
Eljárt az idő a darab valósága felett. Ez nem egy mai darab, még akkor sem, ha alig húsz éve írták. Érdemes lett volna úgy nézni, mint egy Dosztojevszkijt, vagy más klasszikus művet, ahol nem hiányoljuk, mért is nem kapja már elő az egyik szereplő a mobilját. Csak egy-két évtizede, de a szívkatéterezés előtti korban született, amikor az infarktusok kimenetele korántsem olyan volt, mint ma. Érezhető Hanoch Levin irtózata a hosszú szenvedéstől, a reménytelen kezelésektől. De ma már nem lehetne így megírni, mert irreális, hogy valaki lassan fejlődő infarktusával a halált válassza, a szinte biztos gyógyulás ellenében.
Már kint állunk az előtérben. Milyen volt a fordítás, emésztgetjük…hát igen..Hanoch Levin olyan, mint egy vers…nehéz visszaadni, mert minden szónak külön súlya van,- magyarázza izraeli iskolázottságú barátnénk. Hanna vonalat húz a levegőbe, mely először felfele, majd vízszintesen megy. Ilyen volt a darab, mondja.
Nehéz megmondanom milyen is volt. Talán megrázó. Kútvölgyi, Kern és Márton András nagyszerű színészek, Hanoch Levin pedig nagy erejű író, s tegnap felkavaró érzéseket zúdítottak rám, de nem pozitív értelemben. Mondjuk, mint egy szellemvasút – írom ezt reggel a madárfüttytől hangos decemberi pirkadatban.
Festőművész
