Az izraeli saláta és a köszönés

saláta, fotó: Flickr, Katrin Gilger

Az izraeli beilleszkedésnek, a “klitának”, sok fortélya van. Az egyik, a Saint-Exupéry meséjéből már-már közhely számba menő “megszelídítés”. A Kisherceg a rókát úgy szelídíti meg, hogy megszereti. Ha sikerül megszelídítened a környezetedet, akkor megesik a befogadás csodája. Ha sikerül megszeretned valakit, ő az esetek nagyon nagy százalékában “visszaszeret”.

Hosszú évek alatt sem sikerült ennek a nagyon egyszerű titoknak a maradéktalan gyakorlása. Ja, nem várom el magamtól, hogy szentként mindenkit szeressek, de legalább az elnézést a körülöttem létező emberek felé. Pláne, hogy én Natan Zahavihoz hasonlatosan (“Zahavi acbani”, az ideges Zahavi, Rádió 103), mindig új, de javító szándékú dühömmel szerettem volna megjobbítani az izraelieket. Még mindig jobb kimondani, mintha bennszorulva elfojtott, önpusztító dühé válna.

Ezen a reggelen is, mint oly sokszor, ha valamiért nem tudom elkészíteni magamnak mindennapi salátámat, beugrottam az utamba eső pékségbe. Tokkal vonóval huszonöt skali. A kávézó egy lánc egyik egysége, de én sokáig nem tudtam, és a vezetőjére, a fő pofátlanra, mint tulajdonosra haragudtam. Nem értettem a helyzetet, mert az ott árusított péksütemények, saláták, kenyerek minősége nem tükrözte a főnök tenyérviszketősen hányaveti hozzáállását. Bár megfogadtam, hogy be nem teszem többé ilyen helyre a lábamat, ahol a vevőket így semmibe vesznek, az utánam jövőt rendszeresen előbb szolgálják ki, mint engem, de a finom pékárú megalkuvásra késztetett, és mindig igyekeztem nem a főnökhöz kerülni a sorban.

Mióta tudom, hogy a mihaszna maga is csak alkalmazott, már ügyet sem vetek rá, illetve ügyes mozdulattal kerülöm, ha lehet. Ma viszont e korai órán senki másra nem számíthatok, és ő valahol messze a pulttól rendezget. Sokszori köszönésre sem fog reagálni, én meg megpukkadok, vörös lesz a fejem mire megkapom a salátámat. Hosszú sora van immár izraeli tapasztalataimnak a nem köszönések terén.

Még fiatal, új bevándorlóként szembesültem vele, hogy a helyieknél a köszönés nem magától érthető udvariassági forma, mint eddigi életemben megszoktam. Kezdetben egy művészeti nyomatokat készítő galériának dolgoztam be, és Niszim, az egyik fő rajzoló, rendszeresen nem köszönt nekem. Az hagyján, ha én ott festettem, és talán nem vett észre, de ha be kellett nyitnom a rajzolókhoz, és hangos jó reggelemre sem reagált, azt nem tudtam hogyan értelmezni. Úgy kéne tennem, mintha tényleg nem lenne itt, elfogadni a játékot, gyerekkoromtól belém nevelt reflexeim ellenében?

Nem, ezt a nap-nap előforduló konfliktushelyzetet nem hagyhatom ennyiben. Hangosan köszöntem még egyszer, majd egyre hangosabban, már szinte kiabálva “jó reggelt!”. Erre Niszim felém fordult, kissé csodálkozó arccal, Á, Boker tov, manisma? Maslomeh? Ech oleh? Ha kol beszéder? Ma injanim? Ha kol tov? (jó reggelt, mi újság, hogy vagy, minden rendben, mi a helyzet)- zúdította rám az összes elképzelhető, találkozásoknál szokásos formát. Ha ezt akartam, íme szerinte túlzott elvárásomra a szintén túlzásba vitt válasz. Az izraeliek bunkók, mondta évekkel később. Persze ezen önkritika inkább felmentést kívánt adni, a világban szokásos, de számára érthetetlen viselkedési normákhoz való igazodás alól.

Miután elnyertem Jákob, a Niszim által félve tisztelt galériatulajdonos elismerését, már előre köszönt nekem. Ettől viszont épp úgy viszolyogtam, mint az előző udvariatlanságtól. A galériában nap-nap megfordultak a kilencvenes évek legismertebb izraeli művészei, Lea Nikkel, Tumarkin, Gersuni, Lalus. Tumarkin, Niszimhez hasonló gondot okozott nekem. Egyszer, mikor kikerülhetetlenül hangosan ráköszöntem, visszaugatott rám: vau-vau-vah-vah!

“Boker tov, jó reggelt, köszönök tehát a pékségben. Ma én vagyok az első, aki salátát vesz?” -fordulok a mindig mufurc boltoshoz. Ha szóval tartom nem lehet figyelmen kívül hagyni belépésem tényét. Jól számoltam, mert rám néz és nem engedi meg, hogy elsőségemnek örülhessek: „Dehogy, már voltak előtted is”- feleli, miközben reménykeltően elindul a pult üvege mögött frissen felhalmozott saláták felé. Már rakja is, melafefon, agvania, (uborka, paradicsom) ez olcsóbb, jobban rájár a keze. – „Ó, pedig igazán mindent megtettem, hogy első lehessek!”- mosolygok rá megkönnyebbülten.

Nem látom, de érzem, hogy ő is mosolyog, értékeli közvetlenségemet. Mint Niszimnél, most is szívom a fogamat, váratlan kedvessége okán, de ekkor keze meging a máskor féltve porciózott tonhalból mér, nagykanálnyi adagot kivesz, és még egy negyedet is hozzácsap. A pénztárhoz érve meg egyszerűen átnyúl az ott várakozó két ember feje felett, és már tiltakozni sincs erőm, amikor kikapja kezemből kártyámat, és meglepetésemre soron kívül lehúzza.

Éppen ez az, ami eddig oly gyakran feldühített, és íme, most bizonyosságot nyert: ő kegyként osztogatja szolgálatait. Nem az érkezés sorrendje fontos, hanem, hogy milyen a kapcsolatunk. Itt a hamula, a törzsi nagy család tagjaié az elsőbbség, a többi, az idegen várjon.
Befogadott, hosszú évek salátái után. Befogadott, mert én is kedves voltam vele. Igaz lassan ment, hogy már ne haragudjak rá, sőt még viccelni is képes legyek vele…

De mit kezdjek most ezzel a keggyel, ha normáim ellenében ezentúl előre vesz a sorban? Most majd azért kell kerülnöm, nehogy “túl kedves” legyen?

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.