A vallástalanság az nem csak – Isten elvesztése utáni – valamiféle maradvány, hanem egy alternatív jelentéssel bíró új rendszer kiépítése, melynek központja – az ember.

Elterjedt vélekedés, hogy míg a vallás az különböző meggyőződések gyűjteménye, addig a vallástalan az az, ami az Istenbe vetett hit megszűnése után megmarad. Ebből a szempontból a szekularizációs folyamat lemondás, és veszteség. Míg a középkorban a nyugati világ nagy többsége hitt Istenben és a Szentírásban, a mai korban az emberek elvesztették hitüket, és maradt, a modern, vallástalan világ.

Ez egy teljesen téves megközelítés. A vallástalanság nem a vallási illúziók tornyából való szabadulás után óhatatlanul fellépő “természetes állapot”. Maga a vallásnélküliség is egy nagyon összetett torony, mely komoly erőfeszítés árán lett megépítve. Valójában az történt a modern korban, hogy sokezer gondolkodó, költő, író, tudós, politikus és hétköznapi ember kemény munkával létrehozott egy Isten nélküli történetet. Az emberek csak akkor hagyhatták el Istenbe vetett hitüket, mikor ez a történet megfelelő szintű integritást és stabilitást ért el.

A modern kultúra által létrehozott történet a humanizmus története. Ebben a történetben az ember tölti be a zsidó-keresztény történetben Isten által betöltött szerepet. Pontosan mi az a feladat, ami az Istenről átruházódott az emberre? Hogy a világ lényege legyen. Az emberek képtelenek értelem nélkül élni. Olyanok ők, mint tengerészek a tengeren: még akkor sem hagyják el a hajójukat, ha rozoga és szűk az, egészen addig míg jobb hajót találsz nekik. Mindaddig, míg Isten volt az egyetlen valószínűsíthető értelemforrás, nem volt más választás, mint hinni benne. A világi forradalom lényege a világ alternatív értelmének a létrehozása, ami “Az Ember”.

A középkor emberének sok szerepe volt a világban, és komolyan hittek az emberi képességekben, többek között a technikai és logikai adottságaiban. Egy dologra azonban képtelen volt az ember: értelmet adni a világnak. A középkori zsidó-keresztény kultúra – mint a legtöbb kultúra a történelem folyamán – nem hitte, hogy az ember képes saját erőből igazolni politikai, erkölcsi és esztétikai rendszereket. Az ember képtelen egyedül meghatározni, hogy mi az igaz, mi a jó és mi a szép. Ehhez muszáj volt valami emberen kívüli erőre támaszkodni, mint például Isten. A humanizmus fejlődésének folyamán a modern ember lassacskán kifejlesztette azt a hitet, hogy külső segítség nélkül, saját maga is képes értelmet találni az életnek. Hogy hol fedezte fel a modern ember ezt az értelmet? Saját belső világában.

Mikor az 1200-as években egy kereszténnyel valami drámai esemény történt, honnan tudhatta, hogy mi a dolog jelentősége? Megkérdezte a papot. És honnan tudta a pap? A pap a Mindenható  parancsa alapján adott értelmet az eseménynek. Bizonyos tett halálos bűn volt, más pedig kedves és áldott cselekedet. Valami csodának számított, más meg ördögi kísértésnek. Annak nem volt  jelentősége, hogy az ember mit érzett az esemény kapcsán. Például ha egy fiatalember arról gyónt, hogy a szomszéd fiúval fülig szerelmesek egymásba, és ő még sosem érezte magát ilyen jól a bőrében, ez a kellemes érzés a legkevesebb mértékben sem enyhítette a pap szigorú ítéletét. Sőt, ezzel csak súlyosbította vétkét.

Ezzel szemben, mikor a pszichológus kanapéján meséljük hogy mi történt velünk, a pszichológusnak nem áll rendelkezésére valami szentírás, ami alapján egyértelműen meg tudja határozni az esemény jelentőségét. Miután befejeztük mondandónkat, általában megkérdi tőlünk, hogy: “Mit éreztél, mikor ez történt?”, vagy: “Mit érzel most azzal kapcsolatban, amit elmondtál nekem?”

A pszichológus és mi is ettől a belső élménytől várjuk, hogy értelmezze a történteket. Nálunk van minden válasz, és a pszichológus feladata az, hogy segítsen nekünk az érzéseinket elfogadni. Még ha a pszichológus nagyon határozottan meg is győződött egy bizonyos értelmezésről, nem kényszeríthet arra, hogy az ő verzióját fogadjuk el. Lépésről lépésre kell vezetnie minket érzelmeink kanyargós ösvényén, míg meg nem találjuk magunkban a helyes választ.

Nem csak saját életünknek ad értelmet ez a belső hang, hanem minden világban történő dolognak. Ez a belső hang az erkölcsi és politikai tekintély forrása. Ezért tartunk demokratikus választásokat, és ezért szeretnénk tudni, hogy mások mit gondolnak. Mikor az amerikaiak azon tépelőstek, hogy megtámadják-e Irakot, nem a Bibliában, vagy fizikai egyenletekben keresték a választ, hanem népszavazást rendeztek és megkérdezték az embereket, hogy mit éreznek George W. Bush döntéseivel kapcsolatban. A középkorban egy ilyen lépést teljes ostobaságnak tartottak volna. Akkor világos volt, hogy az átlagember tudatlan és bűnös, ezért érzéseire semmiképp sem lehet erkölcsi és politikai döntéseket alapozni. Senkinek nem jutott eszébe népszavazást tartani arról, hogy folytassák-e a keresztes hadjáratot, vagy sem.

Ugyanez érvényes az esztétika területére is. A középkor emberének objektív kritériumai voltak annak meghatározására, hogy mi szép, és mi nem szép. Milyen egy jó szobor, egy rossz szobor, és mi az ami nem is szobor. Nem csak a méretarány, hanem a művészi ihlet is kívül esett az emberen. A szobrász, és a költő kezét  isteni sugallat, vagy a “Múzsa” vezette. Sok esetben a művészek nem találták fontosnak hogy aláírják a munkájukat, mert ők csak emberen kívüli erők közvetítői voltak. Ezzel szemben napjainkban a belső hang az esztétikai tekintély és a művészi ihlet forrása. 1917-ben Marcel Duchamp egy vécékagylót állított ki a múzeumban, és ezt “művészet”-nek nevezte. A középkori ember egy vállrándítással elintézte volna a dolgot, mondván hogy ez teljes ostobaság, amire kár szót vesztegetni. A modern világban Duchamp alkotását a művészettörténet mérföldköveként tartjuk számon , és máig végtelen hosszú viták forrása azzal kapcsolatban, hogy: “Mi a művészet?”

A vitákból származó kézenfekvő következtetés, hogy „a művészet az az, amit az emberek művészetnek tartanak”. Ez a megállapítás ma mély gondolatnak számít. A középkorban nem állta volna meg a helyét.

Valahányszor a mai ember valami politikai probléma, erkölcsi dilemma, karrierválasztás, vagy sorsfordító szerelmi döntés előtt áll, a vezető kultúrális irányelv alapján „önmagába kell néznie”, hogy megtalálja az igazságot és felismerje, mit kell tennie. A végtelen variációkban állandóan visszatérő, alapvető modern történet filmekben, irodalomban, popzenében és tévéreklámokban arról az emberről szól, aki útkereszteződéshez ér, lényegtelen milyen formában, és választania kell. Az üzenet mindig ugyanaz: az embernek meg kell tanulnia félretenni a külső szabványokat, s helyettük a saját hiteles élményéhez fordulnia és a belső hangra hallgatnia. Csak így lesz képes helyesen dönteni.

Svájci hegyek
Isten karja a svájci hegyekben – fotó: gato-gato-gato / Flickr

A mai embert nem a mindenttudó Isten szava, szent írások, főpapok, hagyományok, vagy a tömeg hangja utasítja – hanem belső érzése irányítja. A liberális politika azon a véleményen alapul, miszerint „a választó tudja a legjobban, hogy mi jó neki” és nincs helye semmiféle „nagy testvér”-nek, aki nálunk jobban tudná mi jó nekünk. A liberális piac gazdasága arra épül, hogy „a vevőnek mindig igaza van”. A modern művészet kiindulópontja szerint „a szépség a néző szemében van”. Az iskolák diákjainak és az egyetemek hallgatóinak azt mondják: „gondolkozzatok magatok!”.

Millió reklám szólít fel bennünket: „Do it if it feels good!”. Tévésorozatok, mozifilmek, színdarabok, vastag kötésű regények és könnyűzenei dalok súgják szünet nélkül a fülünkbe: „légy hű önmagadhoz”, „hallgass magadra”, „menj a szíved után”, „csak azt tedd, amit szeretsz”. Jean-Jacques Rousseau klasszikus megfogalmazása szerint: „amit én jónak érzek – az jó, amit én rossznak érzek – az rossz”. Nyilvánvaló tehát, hogy miért ez napjaink millió dolláros kérdése: „Mit érzel?” – a legfelsőbb bíróság nem Isten, hanem az ember érzései.

A vallásoktól való elszakadás folyamata során, ami a nyugati világban a középkortól napjainkig zajlik, tulajdonképpen elsajátítás történik. A középkor emberei számára az emberen kívüli erők voltak az ihlet, az energia, az alkotás és a tekintély kimeríthetetlen forrásai. A modern világban ez mind lassan-lassan átkerül kívülről belülre. Minden, ami valaha Istennél volt, átmásolódik az ember belső világába. A külvilág tartalmát veszti és puszta sivataggá válik. A belső, ezzel szemben, méllyé és végtelenül gazdaggá lesz.

Ma nehéz elhinnünk, hogy olyan emberek, mint pl. Jeanne d’Arc tényleg valódi, külső erőktől kaptak ihletet: angyaloktól, szentektől és istenektől. Sokkal kényelmesebb azt gondolnunk, hogy a Jeanne látomásaiban megjelenő szentek és angyalok tulajdonképpen belső pszichológiai erők. Ugyanígy komolytalannak tűnik számunkra, amikor démonokról beszélnek emberek. Mi csak a belső démonainkban hiszünk. Amíg a középkor emberei regényeket és meséket írtak óriásokról, boszorkányokról és bátor szívű lovagok kalandjairól, a mai regényekben oldalt oldal után szentelnek a hősök érzéseinek precíz leírására, mintha ez lenne a világon a legfontosabb.

Erre utalt Friedrich Nietzsche, amikor a XIX. század végén kijelentette, hogy „Isten halott”. A nyugati világ lakosságának túlnyomó része még mindig hisz Isten létezésében. De ez az Isten egy üres váz. Egyfajta intellektuális pont, van aki az elfogadása mellett dönt, van aki nem, de ez semmin nem változtat. A középkorban, a vallásoktól való elszakadás és az elsajátítás folyamata előtt, szinte lehetetlen volt nem hinni egyik, vagy másik Istenben, mert ez azt jelentette volna, hogy az ember kiindulási pont, támasz, politikai, erkölcsi, esztétikai tekintély nélkül marad a világban. Ki képes így élni?

Napjainkban, ezzel szemben, nagyon könnyű nem hinni Istenben, mert amikor lemondunk róla, nem fizetünk súlyos árat. Megtagadhatjuk Istent, s mégis tovább élvezhetjük politikai, erkölcsi és esztétikai értékek gazdag szövedékét, melyek az ember belső világára épülnek, értelmet adnak mindannak amit teszünk, s útmutatást nyújtanak amikor valami nehéz dilemma előtt állunk. Tehát Nietzsche állításával ellentétben, nem öltük meg Istent. Egyszerűen felfedeztük, hogy mi magunk is el tudjuk végezni a munkáját – és felmondtunk neki.

Ma, a nyugati világ embereinek többsége ateista. Legtöbbjük „Istenhívő ateista”, de a szó mély értelmében azért ateista. Hiszik, hogy nem Isten, hanem „az ember” és a „belső hang” a világ legfelsőbb tekintélye. Ha az Istenben való hitet is választják, ez csak az ő választásuk. Hisznek Istenben, mert a belső hangjuk mondja nekik, hogy higyjenek. Abban a pillanatban, hogy a belső hangjuk azt mondja majd, hogy Isten nem létezik, nem fognak többé benne hinni.

Fordította: Frank Péter és Réti Gyöngyi

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

  • Béla Harrer

    Nem tudon elhinni, hogy ezt az írást egy izraelita írta. Inkább egy hülye.