Vannak, akik hozzácsapnák Ciszjordániát Izraelhez, mások inkább különválnának a palesztinoktól – de Jeruzsálem egyik fél szerint sem számít telepnek.

Egy autópálya jeruzsálemi bevezető szakaszánál elhelyezett hirdetőtáblán a következő áll héberül: “Elérkezett a korlátlan uralom ideje!” Egy új kampány része, melynek célja, hogy Maale Adumimot – az egyik legnagyobb ciszjordániai telepet, amely alig 10 percnyire van a fővárostól – Izraelhez csatolják. A kampány szponzorai, akik a Netanjahu-kabinet számos tagjának támogatását is bírják, úgy gondolják, Maale Adumim Izraelhez csatolása az első lépés Ciszjordánia annektálása felé – és egy esetleges palesztin állam létrehozása ellen.

Légifelvétel Maale Adumimről, 2011 - fotó: Moshe Milner / GPO
Légifelvétel Maale Adumimról, 2011 – fotó: Moshe Milner / GPO

Az izraeliek az 1967-es hatnapos háború óta vitatkoznak a telepes-kérdésről. Az izraeli hadsereg ekkor vette át az uralmat Ciszjordánia – a bibliai Júdea és Szamária – felett és ekkor kezdődtek el a telepépítések is. A teljes terület hozzácsatolása Izraelhez, a telepesmozgalom egyik fő célja mindig is inkább álom volt, mint valódi lehetőség, amelynek megvalósulását mind az országon belüli ellenzék, mind a nemzetközi közösség igyekezett megakadályozni.

Ám Donald Trump színrelépésével a telepesmozgalom vezetői érezték: rés nyílt a pajzson. Trump izraeli nagykövet-jelöltje, David Friedman régóta támogatja a telepeseket. Mindemellett pedig az eddigi hozzáállással ellentétben a Trump-adminisztráció nem ítélte el Izrael bejelentését, mely szerint ötezer új lakóegységet készülnek építeni a telepeken – a legutóbbi évek legjelentősebb ilyen jellegű építkezéseként.

Barkan telep Samáriában, 1983 - fotó Harnik Nati / GPO
Barkan telep Szamáriában, 1983 – fotó: Harnik Nati / GPO

Egy jubileum margójára

Az izraeli-palesztin békefolyamat összeomlása és az elmúlt években az arab világban uralkodó káosz reményt adott a telepeseknek. Mindehhez jön még egy igen jelentős esemény: a hatnapos háború ötvenedik évfordulója. A zsidó hagyomány szerint ötven év – egy jubileum – után eljön az újrakezdés ideje. Azokat, akik hisznek abban, hogy Izraelnek nem szabad tovább hezitálnia és vissza kell szereznie jogos határait, mindez komoly várakozással tölti el.

A kritikus külföldi hangokkal ellentétben – ide értve az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, mely a nemzetközi jogra hivatkozva illegálisnak tekinti a telepeket – az izraeli mainstream narratíva egyértelmű tényként kezeli Izrael jogát Ciszjordániához. Ez a terület egyben a zsidó nép történelmi gyökereinek helyszíne is, melyet egy önvédelmi háború alatt foglaltak el, mely során a környező arab országok megpróbálták elpusztítani a zsidó államot. A vita inkább arról folyik, hogy bölcs lépés lenne-e valóban visszavenni ezeket a területeket.

Ciszjordánia visszacsatolása rögvest kétmillió palesztint adna az ország népességéhez, amely kemény döntés elé állítani az országot: zsidó állam vagy demokrácia szeretne-e inkább lenni.

Arielhez közel landol egy katonai helikopter, 2005 - fotó: Milner Moshe / GPO
Arielhez közel landol egy katonai helikopter, 2005 – fotó: Milner Moshe / GPO

Éppen erre hívja fel a figyelmet egy másik kampány a politikai spektrum másik oldaláról, mely a Ciszjordániából való kivonulásra buzdít. „Nem visszacsatolunk – elválunk,” olvasható az óriásplakátokon a tel-avivi autópálya mentén. Egy másik hirdetés már arra figyelmeztet, mi történik, ha Izrael nem mond le a palesztin területekről: „Az egy-állam megoldás. Palesztína.”

A fenti figyelmeztetés egy alapvető változásra hívja fel a figyelmet az izraeli politikai párpeszédben. A baloldal már nem ígér „földet a békéért”, hanem egy jóval szerényebb javaslattal áll elő: a palesztin területekről való kivonulás a legbiztosabb módja annak, hogy Izrael demokratikus zsidó állam maradhasson. Ez a változás felismeri, hogy sok évnyi terrorizmus és megannyi, a palesztinok által elutasított béketerv után (a legutóbbi ilyenre 2008-ban került sor) az izraeli közvélemény szkeptikus a palesztinok szándékait illetően.

Akarjuk is, nem is

A közvélemény-kutatások szerint az izraeliek többsége támogatja a kétállami megoldást, ám kételkedik a béke lehetőségében. 2016 októberében az Izraeli Demokrácia Intézet Béke Indexe által feltett kérdésekre adott válaszból kiderült, hogy az izraeliek 65%-a támogatja a béketárgyalásokat – ám csupán 26%-uk gondolja úgy, hogy ezek sikerrel végződhetnek.

A Nablushoz közeli, azóta kiürített Gilad Farm egyik lakosa vágtat a lován, 2003 - fotó: Ohayon Avi / GPO
A Nabluszhoz közeli, azóta kiürített Gilad farm egyik lakosa vágtat a lován, 2003 – fotó: Ohayon Avi / GPO

Az izraeliek attól tartanak, hogy a palesztin állam felett is átvenné az uralmat a Hamasz, és rakétatámadásokkal fenyegetné az ország központját – csakúgy, ahogy az 2005-ben történt, amikor Izrael 21 telepét számolva fel kivonult Gázából. Támogatóik szerint a telepek kulcsfontosságúak az ország biztonságának fenntartásához – megakadályozzák, hogy az ország 1967-es határai mögé szoruljon vissza és így alig 15 km széles legyen legkeskenyebb pontján. Az ellenzők szerint a telepek komoly veszélyt jelentenek az államra. A dilemma hát a következő: melyik alternatíva jelent nagyobb létveszélyt?

Nagyjából 430.000 izraeli él a 131 hivatalosan is létező telepen, Ciszjordánia-szerte (ebbe nem beleértve Kelet-Jeruzsálemet). Mindezeken felül illegális telep-kezdemények tucatjai jöttek létre az állam jóváhagyása nélkül.

Mindeközben egy, a Kneszet előtt lévő törvényjavaslat négyezer, palesztin magánkézben lévő földeken épült lakóegység legalizálását kezdeményezi. A javaslat szerint a tulajdonosok kártérítésben részesülnének. A tervezet mind külföldön, mind az izraeli Munkapárt berkein belül komoly ellenkezésre talált. A maguk részéről a palesztinok minden telepépítést autonómiájuk és alapvető méltóságuk megsértésének tekintenek, bizonyítéknak arra, hogy Izraelnek esze ágában sincs visszavonulnia –  különösen az 1993-ban aláírt oslói egyezmény óta.

Ariel mellett egy őrködő katona, 2005 - fotó: Milner Moshe / GPO
Ariel mellett őrködő katona, 2005 – fotó: Milner Moshe / GPO

Monopoli

A telepek mindkét fél számára mitikus jelentőséggel bírnak. A palesztinok gyakran „kolóniákként” utalnak rájuk, Izrael koloniális törekvéseire utalva. Olyannyira, hogy a palesztin média rendszeresen figyelmen kívül hagyja az Izrael 1967 előtti és utáni határai közötti különbséget, az ország tengerparti városait – mint amilyen Tel-Aviv vagy Askelon – is telepnek nevezve. Az izraeliek számára pedig az, hogy a palesztinok nem tudnak napirendre jutni Izrael létezése és legitimitása felett, bizonyíték arra, hogy a konfliktus legkevésbé sem a telepekről, hanem a zsidó állam létezéséről szól.

Bár a nemzetközi közösség szemében a telepek egységesek, ettől az Izraelben róluk folyó párbeszéd meglehetősen eltér. A kétállami megoldást támogató izraeliek számára a telepek két csoportba sorolhatók: az úgynevezett telep-csoportokhoz tartozók, amelyek a 1967 előtti határokhoz közel helyezkednek el és amelyek nagy valószínűséggel Izraelnél maradnának egy esetleges megállapodást követően, illetve az ezeken kívül eső telepek, amelyeket evakuálnának egy béke-megállapodás esetén.

Ramat Hasofet kibuc Szamáriában, 1943 - fotó: Kluger Zoltán / GPO
Zsidó település Szamáriában, 1943 – fotó: Kluger Zoltán / GPO

Amennyiben Izrael megtartaná a határhoz közel eső telepcsoportokat, a palesztin állam még így is területi folytonossággal jöhetne létre – bár Ariel, amelyet az állam jövőbeli telepcsoportnak tekint, elég távol van a határtól ahhoz, hogy nehezen kivitelezhetővé tegye ezt a tervet. A különböző, eddig felajánlott lehetőségek szerint Izrael saját, 1967 előtti területéből kompenzálná a palesztin államot területi veszteségeiért.

Attól függően, hogy rajzoljuk fel a térképet, a telepes-populáció körülbelül háromnegyede él olyan telepcsoportokon, amelyek valószínűleg izraeli kézben maradnának. A kétállami megoldás támogatóinak a telepcsoportok reményt adnak, hiszen azt jelenthetik, hogy a telepépítés még nem érte el azt a pontot, ahonnan kétségessé válhat a két állam elválasztása. Bár Izrael minden valószínűség szerint nem fogja kitelepíteni Ciszjordániából mind a 430.000 telepesét – hatalmas terhet helyezve ezzel az ország szociális hálójára –, ám még mindig megtehetné ezt azzal a 80.000-rel, akik a csoportokon kívül élnek. (És hogy mennyire lenne traumatikus egy ilyen erőltetett kitelepítés? Az elmúlt hetekben háromezer rendőrre és katonára volt szükség ahhoz, hogy egy pár tucatnyi telepest kitessékeljenek Amonából, egy illegális telepről.)

Erőszakos és erőszakmentes kitelepítés Sa Nur kiürítésénél, 2005 - fotó: Moshe Milner / GPO
Erőszakos és erőszakmentes kitelepítés Sa Nur kiürítésénél, 2005 – fotó: Moshe Milner / GPO

Új játékszabályok

2004-ben az akkori izraeli miniszterelnöknek, Ariel Saronnak írott levelében George W. Bush támogatta a telepcsoportok létrehozásának tervét, megjegyezve, hogy a demografikus változásokat is figyelembe kell venni – és ezzel áttételesen támogatta a csoportokon belüli telepek fejlesztését. Ám Izrael és az Egyesült Államok nem tudott megegyezni ezen telepcsoportok határairól, és Obama teljesen figyelmen kívül is hagyta a Bush-adminisztráció támogatását.

A Bush-levél azonban lehet, hogy ismét jelentőséget nyer és egy, a Netanjahu és Trump közötti egyetértés alapját biztosíthatja majd. Ezt támasztja alá a Netanjahu miniszterelnök és Trump elnök közötti első telefonbeszélgetést követő bejelentést, mely szerint elsősorban a „megállapodás szerinti” telepcsoportokban megújítják az építkezéseket. A Fehér Ház enyhén megintette Izraelt múlt csütörtökön, de csak azután, hogy Netanjahu új telepet ajánlott fel Amona kitelepített lakosai számára – az elmúlt húsz év első új, a kormány által támogatott telepét, amely egyértelműen sértené a Bush-levél szellemiségét.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Ariel Saron infrastrukturáli miniszter egy ciszjordániai látogatás során, 1997 - fotó: Shaya Segal / GPO
Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Ariel Saron infrastrukturális miniszter egy ciszjordániai látogatás során, 1997 – fotó: Shaya Segal / GPO

Netanjahu Kelet-Jeruzsálemben is új – és jelentős – építkezésekbe kezdene, amelyet az izraeliek, politikai nézettől függetlenül, radikálisan másképp kezelnek, mint Ciszjordániát. Az izraeliek számára a nemzetközi közösségben Jeruzsálemről folyó párbeszédnek kevés értelme van. Majd’ 300 ezer izraeli él a tucatnyi kelet-jeruzsálemi negyedben, amelyek a hatnapos háború után épültek. Izrael 1967-ben annektálta Kelet-Jeruzsálemet, és az izraeliek túlnyomó többsége számára – beleértve azokat is, akik hajlandóak lennének feladni a város egyes részeit egy új palesztin állam javára – a kelet-jeruzsálemi zsidó negyedek szerves részei a városnak – és nem számítanak telepnek.

Mi fán terem a telep?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának mostani szavazása, amelyet az amerikai tartózkodás még jelentőségteljesebbé tett, és amely elítélt minden, az 1967 előtti határokon túli építkezést, felháborította az izraeli közvéleményt. A határozat, ahogy azt az izraeliek keserűen konstatálták, nem tett különbséget egy félreeső illegális telepkezdemény (ún. „hilltop” telep) és Jeruzsálem ősi óvárosának zsidó negyede között, amelyet a jordán csapatok a földdel tettek egyenlővé az 1948-as függetlenségi háború során, és amelyet Izrael a hatnapos háborút követően szinte azonnal újjáépített.

Kelet Jeruzsálem, 2008 - fotó: Amos Ben Gershom / GPO
Kelet Jeruzsálem madártávlatból, 2008 – fotó: Amos Ben Gershom / GPO

Kelet-Jeruzsálem egyik negyedében, a Franciahegyen lakom. Szomszédaim politikai véleménye híven reprezentálja az izraeliek vélemény-skáláját, vannak közöttük békeaktivisták is. Soha nem hallottam azonban egyikőjüket sem megkérdőjelezni saját negyedük státuszát. Az utóbbi években egyre több izraeli arab költözött a negyedbe – egyértelműen mutatva az izraeli társadalomba való beolvadás visszafordíthatatlan folyamatát. Ám az ENSZ számára a Franciahegy lakói – ebbe bizarr módon beleértve az izraeli arab lakosokat is – mind telepesek.

Az első izraeli telepet, Kfar Eciont 1967 szeptemberében alapították, csupán hónapokkal a hatnapos háború után. Senki sem hitte volna el, ha valaki akkor azt állítja, hogy ezzel mozgalom kezdődött, amely később át fogja alakítani az ország határait, megnehezíti kapcsolatait a nemzetközi közösséggel és Izrael legkeményebb morális és politikai problémájává növi ki magát.

Kfar Eciont, ezt a Jeruzsálemtől délre fekvő apró kibucot még az 1940-es években alapították. A függetlenségi háború „előestéjén”, 1948-ban pusztult el, védőit – miután megadták magukat – lemészárolták az arab milicisták. Kfar Eciont korábbi, a támadást túlélő lakosai alapították újra – a telep újjáélesztése pedig egyfajta evidencia volt az izraeli közvélemény szemében. Nem született az alapításáról kabinetdöntés, és vita sem tört ki, hogy megakadályozzák.

Kfar Ecion gyümölcsösében dolgoznak a kibuclakók, 1947 - fotó: Kluger Zoltán / GPO
Kfar Ecion gyümölcsösében dolgoznak a kibuclakók, 1947 – fotó: Kluger Zoltán / GPO

Hat hónappal később, 1968 Pészachjára izraeliek egy csoportja – svájci turistának adva ki magukat – kibéreltek egy palesztin hotelt a ciszjordániai Hebron városában. Amikor az ünnep véget ért, a csoport bejelentette, hogy nem hagyják el az épületet. Ez az eset már erősebb érzelmeket korbácsolt fel Izraelben is – és komoly vita kezdődött arról, mennyire bölcs dolog arabok közé települni zsidó fejjel. A munkapárti kormányt megosztotta a kérdés, a telepesek pedig kihasználták a kormány tehetetlenségét, hogy precedensértékűvé tegyék az esetet.

A telepesmozgalom sokat fejlődött a kezdeti ideológiai láz és kibúvó-keresés óta. Mára a telepeken megtalálható az izraeli zsidó társadalom összes csoportja – akik sokszor nem az ideológia, hanem az állam által erősen támogatott lakásárak vonzásában telepednek meg ezeken a helyeken.

Az izraeliek nem csak a különböző típusú telepek, de a különböző telepesek között is különbséget tesznek. Vannak telepesek, akik a legrosszabb sztereotípiáknak is megfelelnek – mint azok a zsidó terroristák, akik 2015-ben rágyújtottak egy házat egy palesztin családra a ciszjordániai Duma faluban. A négytagú család három tagja égett bent, köztük egy kisbaba. És vannak olyanok is, mint Dafna Meir, a hatgyerekes anya, aki nevelőszülőként további két gyermeknek adott otthont, és akit otthonában késelt halálra egy palesztin terrorista – és Dafna férje, Natan, aki az esetet követően fellépett a gyűlölet és a bosszú ellen.

Amóna telep Samáriában, 2013 - fotó: Kobi Gideon / GPO
Amóna telep Szamáriában, 2013 – fotó: Kobi Gideon / GPO

Merre tovább?

Majd’ ötven évvel alapításuk óta a két első izraeli telep – Kfar Ecion és a hebroni zsidó közösség – az izraeli jövő két radikálisan eltérő változatát szimbolizálják. Kfar Ecion, a legelső telep már a virágzó Ecion blokk része, amely 20.000 lakosával és 19 közösségével inkább jómódú külvárosra hasonlít, mint valamiféle megveszekedett hegytetői telepre. Az izraeliek számára az Ecion blokk egyértelműen az ország része kell hogy maradjon – még egy esetleges béke esetén is.

Csak félórányira az Ecion blokktól a palesztin-izraeli jövő egy másik példájára akadhatunk. Hebron városa két részre oszlik – az izraeli felügyelet alatt álló részen 800 telepes és 30 ezer palesztin él, míg a palesztinok által kontrollált rész 120 ezer palesztinnak ad otthont.

Hebron az egyállami megoldás rémálom-forgatókönyve. Az izraeli oldalon a palesztin piac üzletein le van húzva a roló – az izraeli hadsereg zárta be őket az itteni palesztin terrortámadások miatt. A palesztin családok a telepesek általi zaklatásról panaszkodnak. A zsidó és palesztin gyerekek pedig a nagyok háborújának kicsinyített mását vívják – káromolják és kövekkel dobálják egymást.

Elon More településen tereget egy telepesnő a karavánja mellett - fotó: Herman Chanania / GPO
Elon More településen tereget egy telepesnő a karavánja mellett, 1979 – fotó: Herman Chanania / GPO

A múlt traumái itt nem tudnak feledésbe merülni. A Machpéla-barlangot, ahol az ősatyák és ősanyák vannak eltemetve, hermetikusan kettéválasztották: egy muszlim és egy zsidó imahelyre. Az elválasztásról az izraeli hadsereg gondoskodott, miután egy telepes, Baruch Goldstein 1994-ben 29 muszlim imádkozót mészárolt le. A közelben pedig, egy zsidó tulajdonban álló ház alagsorában, egy múzeum emlékezik meg arról a 69 zsidóról, akiket arab szomszédaik gyilkoltak meg egy 1929-es pogrom során – ezzel elpusztítva Hebron évezredes zsidó közösségét. Így amikor a hebroni zsidók és palesztinok „a mészárlásról” beszélnek, általában csak a saját oldalukat érintő eseményre gondolnak.

Az izraeli látogató kínzó kérdésekkel hagyja el Hebront. Hogy maradhat Izrael ott, egy másik nép elnyomójaként? Ám ugyanakkor hogy is hagyhatná el Hebront, a zsidók második legszentebb városát Jeruzsálem után? Van-e jövője egy olyan államnak, amely nem hajlandó szembesülni a múltjával? De vétójogot kell-e biztosítani a múltnak, ha a jövőről van szó? Ragaszkodjunk-e a telepekhez, vagy itt az ideje, hogy eleresszük őket? Melyik megoldás teszi majd Izraelt biztonságosabbá – és mi teszi sebezhetőbbé egy széteső Közel-Keleten?

Fordította: Juli Kristóf

Újságíró

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!