Jichak Livnat, Suti bácsi

1930, Nagyszőlős - 2017, Izrael

Jichak Livnat

A hétfőn elhunyt Jichak Livnatra, az izraeli magyarok Suti bácsijára emlékezünk.

A Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) ösztöndíjasának lenni furcsa szerep. Jogosultságokkal, különleges megbízatással, pláne tekintéllyel nem jár, csak annak lehetőségével, hogy szolgáljunk egy közösséget, amennyire erőnkből telik. Emberekkel foglalkozni bárhol a világon a legnehezebb feladat, de egyszerre a legnagyobb ajándék is. Különösen Izraelben, ahol társadalmunk a legsokoldalúbb arcát mutatja. Ösztöndíjasként pedig mindenbe bele lehet csöppenni, ahol csak egy kis szervezőmunkára is igény van. Ennek köszönhettem ismeretségemet Jichak Livnattal.

A KCSP ösztöndíjasaként Izraelben a Kárpátaljai Zsidók Világszervezete önkéntese lettem, és bár 6 hónap rövid idő, belemerültem a szervezet életébe. Megismertem, milyen nagy vállalásai voltak a közösségnek: sok nehézség árán emlékművet állított a Ben Shemen-i erdőben, rendszeresen szervez összejöveteleket a Jad Vasemben is, és a legnagyobb számban tudja megszólítani az Izraelben élő magyarokat, magyar származásúakat, magyar ajkúakat. Jichak Livnat (eredetileg Weisz Sándor) nagyszőllősi születésűként a szervezet egyik aktív, elkötelezett tagja volt, s nagylelkűségének köszönhetően mecénása is lett. Így ismertem meg. A mentorom, Jichak Klein a kárpátaljaiak vezetőjeként egy megbeszélést szervezett Jichak Livnattal, majd látva érdeklődő sertepertélésémet a szervezet körül, megragadta az alkalmat, hogy ez ne csak egy unalmas megbeszélés legyen, hanem készítsünk egy videóinterjút is Jichak Livnattal.

A Weisz család a háború előtt
A Weisz család a háború előtt

Teljesen ismeretlenül toppantam be Jichak Livnat lakásába. Egy ösztöndíjas, aki csak rövid időre érkezett Izraelbe, és csak átmenetileg lett tagja a kárpátaljaiak szervezetének, rögtön mégis mélyinterjú készítéséhez tartja a mikrofont. De Jichak Livnat közvetlenül, sőt szeretettel fogadott. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról érkeztem, úgy ölelt át, mintha máris magát Magyarországot ölelné. Pedig nem volt mindig ilyen egyértelmű Suti bácsi viszonya Magyarországhoz. Sőt, gyűlölte és haragudott rá, és mindannyian tudjuk, hogy nem ok nélkül.

Gyerekkorából kiszakították, szüleit, húgát megölték, otthonát elvették tőle, és őt magát a pokolba vitték, Auschwitz-ba, majd Mauthausenbe. És az állam, amely állampolgárait megvédeni és boldogulni segíteni hivatott, maga tette ezt a szörnyűséget, segítő kezek közreműködésével. Sokáig nem tudta ezt megbocsátani Jichak Livnat, és nem is remélte, hogy ez majd helyreállhat benne. Magyarságunkat ajándékba kapjuk, azért egyikünk sem dolgozott meg, és el sem lehet tőlünk venni. Ha egy tragédia hatására úgy érezzük, hogy identitásunknak ezt a részét mégis kiszakították belőlünk, az soha nem gyógyul meg. Fel-felszakadó sebként ott marad lelkünkben. Az interjúban Jichak Livnat is megvallotta, hogy idővel belátta, a Magyarország iránti haragja csak őt rombolja, az az országot meg nem változtatja. Nem másokért vagyunk magyarok, és nem mások miatt, csak néha mások ellenében.

Weisz Sándor1 944-ben sárga csillaggal
Weisz Sándor 1944-ben sárga csillaggal

Egy példabeszédbe illő történet szakította át Suti bácsiban ezt a gátat. Nagyon fontos, hogy ő maga is kereste a kiengesztelődést, csak nem látott rá reményt. Hogyan is lehetne ezen a fájdalmon felülemelkedni? És kivel lehetne kiengesztelődni, az akkori elkövetőkkel? De ő az egész országra haragszik. Míg egyszer csak, véletlenül, össze nem találkozott az egész országot képviselő személlyel, a köztársasági elnökkel Mauthausenben, egy megemlékezésen. Jichak Livnat sok-sok fájdalmát azonnal megosztotta vele, mire Áder János egy személyes beszélgetésre hívta őt. Egy évre rá köztársasági elnökként az Auschwitz-i táborba is ellátogatott, ahol az emlékbeszédében azt mondta, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető. És ez a mondat szakította át a gátat Jichak Livnatban. Amikor meghallotta Áder János kijelentését, gyermekként zokogni kezdett, és akkor is a könnyeivel küszködött, amikor visszaemlékezett rá. Magyarország a saját állampolgárait árulta el ’44-ben, és ezt maga az országot képviselő legnagyobb közjogi méltóság mondta ki.

Az interjú további részében már együtt küszködtünk a sírással, amikor Petőfi idézésébe fogott, hiszen identitása helyreállásával kedvenc költőjét is visszakapta – hát hogyan is lehetett Petőfit és nyelvét feledve élni, amikor egyszer már a szívünkbe írta magát? Hálás vagyok azért, hogy együtt sírhattam Jichak Livnattal. Szerettem volna tényleg Magyarországként átölelni az egész izraeli magyarságot is, hiszen Magyarország nevében annyi méltánytalanságot, sokszor aljasságot követtek el zsidó állampolgárainkkal – az egész országot meggyalázva. Jichak Livnat arra a reménységre jel és példa, hogy létezik gyógyulás, hogy tényleg a szereteté az utolsó szó, hogy egymástól bennünket végleg elszakítani nem lehet.

Weisz Sándor a felszabadulás után
Weisz Sándor a felszabadulás után, 1945

Amikor az első találkozásunk végeztével jókívánságként azt fogalmaztam meg Suti bácsinak, hogy I-ten éltesse még sokáig, rám rivallt, mert ugyan a magyarságával kibékült, de I-tennel nem tudott. Fájdalmas és mélyen érthető ez is. Jó egészséget kívántam hát helyette, amit jó szívvel elfogadott. Biztos vagyok benne, hogy most odafent zokog gyermekként megbékélve, mint amikor a köztársasági elnök szavait hallotta, vagy együtt zokognak az Ö-valóval. Legyen áldott Jichak Livnat emléke!

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.