Egyévesek lettünk!

Cseperedik az Izraelinfo

Deszkázó anyu, fotó: Berger Gabi

Egy éve indult az Izraelinfo! Ezzel a “vegyes-vágott salátával” kívánunk további jó olvasást! Magunknak meg boldog születésnapot!

Azt hiszem, a legfantasztikusabb dolog, ami fügével történhet, sőt velünk, ha ilyet eszünk. A legeslegjobb barátnőm, amikor először evett nálam Sajttal Töltött Fügét, vagyis STF-et, azt mondta, mielőtt meghal, ezt tegyük a szájába, és akkor már minden rendben lesz, az se baj, ha ott véget ér. Csak ez legyen az utolsó dolog, amit még életében érez.

A késő délutáni órákban gólyák ezrei landoltak a Hula-tónál, és ezzel elkezdődött az idei őszi vándorlási időszak. Az első hullámban érkező csapatokban a szokásosnál jóval több madár volt. Hamarosan legalább tízezer gólya végezte a hagyományos pihenő-rituálét: mindenekelőtt ittak egy jót (8-10 óra repülés után), majd gondos “szépítkezésbe” fogtak, hogy levegő gubancolta tollaik üzemképes állapotban legyenek a másnapi szakaszra.

Mégis nehéz szívvel eresztettem el őket. Mit tudnak megérteni az én nagyszájú szabréim a papáról, a Feri bácsiról, az Imre bácsiról, a Szerén meg a Kató néniről, gyermekkorom halott és (túl) élő szereplőiről? Mit tudhatnak meg a lengyel kövekből, az elhagyott romokból?

Mi az, hogy „eltűnt”? Kiskoromban az volt a meggyőződésem, hogy a papa a háború után új életet kezdett, nem egyedül hordozzuk sorsát a testvéremmel.

A tűz nyomai természetesen jól látszanak, a fák egy részét ki is kellett vágni, és látogatásom idején éppen a további veszélyt jelentő ágakat vágták. Ezzel együtt a pici tó körül már embermagasságú a friss nád, az aljnövényzet és a bokrok, még a fák egy része is zöld. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor a távolból az orrom elé pillantottam: tőlem pár méterre egy szirtiborz lapult a még kormos sziklákon. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban… én még boldogan fel is kiáltottam, de amikor felemeltem a mobilomat, hogy lefényképezzem, az már túl sok volt neki, felhangzott a jól ismert vészfütty, és társai a sziklákon átrohanva villámgyorsan biztonságba vonultak.

Egy hivatalban lévő államelnök, majd egy regnáló miniszterelnök börtönbe juttatása után az izraeli legfőbb ügyészség megint nagyhalra vadászik.

Netanjahu egy kicsit ebben is különb a pórnépnél, megpróbál a többiek fölé magasodni. Az ő új fekete steppelt tollkabátja 190 dolláros Mountain Hardwear márka, míg a többieké a szerényebb, 70 dolláros Uniqlo-s  változat – ahogy erre a ynet is felhívta figyelmünket.  Sokba van nekünk, egyszerű adófizetőknek kormányfőnk állandó eleganciája, ahogy erről például általunk kifizetett New-York-i fodrász számlája is tanúskodik, de cserébe egy mindig tip-top, naprakészen divatos és rendkívül igényesen öltözködő miniszterelnökkel dicsekedhetünk, aki csakis utcai viseletként hordja fekete dzsekijét, miközben gondosan egyre magasabb homlokára fésülteti ritkuló haját.

A lábfejek kajánul mosolyognak, a csoszogás élvezete szemmel látható. A papucs a csoszogás egyik eszköze, baráti viszonyban áll a láb nem kellő emelésével, és eljópofáskodik a vietnámi papucsból végül kiszakadó pánttal, amely szakadásnak túl sok jelentősége nincs, mert minden utcasarkon van egy kis koszos és/vagy méregdrága papucsbolt. Izraelben minden beszerezhető, de mértékkel. Jom kipurkor pedig semmi, ugyanis minden zárva.

A galériában nap-nap megfordultak a kilencvenes évek legismertebb izraeli művészei, Lea Nikkel, Tumarkin, Gersuni, Lalus. Tumarkin Niszimhez hasonló gondot okozott nekem. Egyszer, mikor kikerülhetetlenül hangosan ráköszöntem, visszaugatott rám: vau-vau-vah-vah!

Végül felérünk a hetedikre. Ide besüt a nap is. A falakat izrael leghíresebb, hírhedtebb utca-művészeinek képei díszítik. Ezek a graffitik protestálnak. Agresszív, humoros vagy egyszerűen csak látványos formában tüntetnek a színek mellett, a színes világért, a színes társadalomért. Persze elrohanhatunk mellettük vagy megtorpanhatunk. A Louvre vagy a Prado képei a múltból üzennek, ezek a nagy ordító felületek pedig a jelenünkből. Itt vagyunk!

Igen, itt hallottam először a bahaiokról. Itt tevegeltem először a sivatagban, és itt tudtam meg, hogy vannak zsidó és keresztény etiópok is.  Itt ettem először kurd kubét, és itt laktam együtt drúzokkal a Golánról. És az egészben az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem kellett országokon keresztül utaznom, nem kellett szabadnapokat kivennem, nem kellett órákat reptereken töltenem. Mert minden itt van egy helyen, egymás mellett egy picike országban. Úgyhogy útra fel!

Sok-sok éve, új olá koromban, a kirját-jámi befogadó központban lelkes és lelkesítő előadást hallgattam Izrael szépségeiről, és egyik mondata mai napig a fülemben cseng. Mégpedig az, hogy országunkban minden kő, minden talpalatnyi hely maga a nagybetűs történelem.

Azóta sok víz lefolyt a Jarkonon, Jordánon, vagy a Kisonon, sokfelé jártam, de mindig beigazolódott a fenti állítás, és ez nem csupán a turisták által frekventált helyekre illik, hanem az eldugott, vagy kevésbé felkapottakra is.

Izraelben persze nemcsak a történelem kerül óhatatlanul terítékre a falafel és a saksuka mellé, hanem szinte elkerülhetetlenül az aktuálpolitika is. Vendéglátója válogatja, mit tart fontosnak megemlíteni a napi szinten is zajló, permanensen háborúval fenyegető belpolitikából. Vajon mit lehet kívülről megérteni a különböző határok és területek viszonyáról, konfliktusokról, vallási, etnikai feszültségekből?

Nagyon fura és zavarba ejtő látni, hallani, hogy némely pesti balliberális zsidó ismerősöm Izraelben hogyan veszi át a Magyarországról oly jól ismert szélsőjobboldali retorikát. “Majd meglátod – legyintenek rám – ha itt élsz már jó ideje, te is másképpen fogod látni a dolgokat.”

…mekkora hírértéke lenne a dolognak, ha ez a palesztin család nem izraeli életeket mentett volna, hanem épp ellenkezőleg: elvett volna. Melyik bír nagyobb hírértékkel a helyi médiában, vagy a nemzetköziben? Ha egy palesztin gyilkol, vagy ha életet ment?

Az Izraelről alkotott fekete-fehér képem darabokra tört. Mára sokkal jobban átlátom a helyzetet. Őszinte örömmel tölt el, hogy odalátogattam. Büszke vagyok arra, hogy izraeli barátokra tettem szert és hálás vagyok kollégáim nagylelkűségéért és tehetségéért. A megszállásról soha nem fogom azt hinni, hogy bárkinek is jó lenne, hosszú távon még a telepeseknek sem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy oda építkezhessenek. Megértettem azonban, hogy az izraeli társadalom alapjában tisztességes és hogy vannak ott emberek, akiket őszintén és igazán szeretek, és akikkel egyformán gondolkodom és érzek. Olyanok, akik szeretnének békében élni, művészettel, tudománnyal, a munkájukkal foglalkozni, a gyermekeiket nevelni és őket boldog emberként látni. Emberek, akikkel nagyon sok kapcsolódási pontom van.

Mi, az izraeli társadalom hunytunk szemet afelett, ami Ciszjordániában történik, mi tettük lehetővé, hogy ilyen körülmények alakuljanak ki a megszállt területeken, és olyan helyre küldjük puskával a gyerekeinket, ahol lehetetlen helytállni.

Nem tudunk szembenézni azzal a szomorú ténnyel, hogy történelmi léptékű tévedésbe estünk, mikor a védelmi hadseregünket elnyomó rendőrséggé változtattuk. Nem akarjuk belátni, hogy nem szörnyek élnek a másik oldalon, csak emberek, akik élni szeretnének, mint mi.

Ciszjordánia visszacsatolása rögvest kétmillió palesztint adna az ország népességéhez, amely kemény döntés elé állítaná az országot: zsidó állam vagy demokrácia szeretne-e inkább lenni.

Éppen erre hívja fel a figyelmet egy másik kampány a politikai spektrum másik oldaláról, mely a Ciszjordániából való kivonulásra buzdít. „Nem visszacsatolunk – elválunk”, olvasható az óriásplakátokon a tel-avivi autópálya mentén. Egy másik hirdetés már arra figyelmeztet, mi történik, ha Izrael nem mond le a palesztin területekről: „Az egyállami megoldás. Palesztina.”

Nincs zsinagóga a településen, sem mecset, vagy templom, de van egy csendsarok – az alapító “egyetemes imaháznak” nevezte el -, mely egy kör alakú épület, ahol mindenki megtalálja a helyét, és a közös nyelv a Zsoltárokból lett kölcsönözve: “Tied a hódolat, a dícséret”. Tehát a kupola-imaházban egyszerűen hallgatnak.

Megpróbálunk alternatívát nyújtani azoknak, akiket zavarnak a közel-keleti riportok zömében megtalálható olyan “apró” csúsztatások, mint például Izrael hivatalban lévő kormányának azonosítása Izraellel/az izraeliekkel, vagy a palesztin vezetők összemosása a palesztin néppel. Azoknak, akiket zavar a kettős mérce, vagyis az a népszerű “angyal-sátán” interpretációs módszer, amely a tényeket gondosan szelektálva Izraelt sátánként, míg a palesztinokat ártatlan áldozatként mutatja be, vagy éppen fordítva: ahol minden rosszért a “palesztin oldal” a hibás, “Izrael” pedig a tökéletes mintafiú.

Nem akarunk besorolni azok mögé, akik jobban félnek szembenézni a kellemetlen tényekkel, mint amennyire változtatni szeretnének rajtuk.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.