A jámbor elit

Netanjahu durván leminősítette a Haárecet, Liberman védelmi miniszter pedig egyenesen az újság bojkottjára szólított fel, amiért az leközölte Yossi Klein írását, melyben a szerző kifejti, hogy “a nemzeti vallásosok veszélyesek, veszélyesebbek, mint a Hezbollah, még veszélyesebbek, mint a gázolók és az ollóval támadó lányok.”

Ezzel a mondattal nyit, és ezzel be is telt a pohár. Ez bőszítette fel a tiltakozókat, akik legnagyobb része nem is olvasta az írást, csak a magukból kikelt kritikusok reakciójából értesült róla, pedig található benne néhány, komoly gondolkozásra késztető megállapítás. Klein szerint “míg az arabokat semlegesíteni lehet, a nemzeti vallásosokat nem.”

“Mit akarnak?” – teszi fel a kérdést. “Eluralkodni az országon és kitörölni belőle az arabokat. Ha rákérdeznénk, akkor letagadnák. Tudják ők, hogy még túl korai mindent felfedni. Nem szabad hinni nekik, ha tagadják. A vallási nacionalizmus egy szélsőséges nacionalizmus, jámbor tiszteletbe csomagolva. Átszivárog az oktatási rendszerbe, felerősödik a hadseregben és befolyásolja a Legfelsőbb Bíróságot. Már közelednek felénk, még egy pillanat és ránk törik az ajtót.

Klein szerint a magukat „vallásos cionizmus”- nak nevezők csöpögnek a megszentelt olajtól, cukortól és méztől. Ez a golyóálló mellényük. Ennek leple alatt hajtják végre szemérmetlen cselekedeteiket, miközben ájtatosan az égre forgatják szemeiket. Koncentrálnak: kizárólag a hatalom átvétele és a tisztogatás érdekli őket. Emlegethetjük a „társadalmi egyenlőtlenséget” – ásítanak rá, beszélhetünk a lakáshiányról, csak kuncognak. Lakáshiány? Náluk ilyen nincs. Ők nem ajánlják fel a hajléktalanoknak, hogy gyönyörű, szinte ingyen épült házaikba beköltözzenek. Nem akarják őket ott látni. Ők az elitréteg és az elit nem szereti az ilyen szomszédokat. Az elitréteg megváltozott, de a módszere ugyanaz: askenázik fel, szefárdok le. Ők nem keverednek a szefárdokkal. Nem biztos, hogy Smotrich felesége szülne mellettük a kórházban.

Könnyen meg lehet szerezni a szavazatukat. Adj nekik egy kis föld-kisajátítást és máris megszerezted őket, adj nekik a költségvetésből és megvásároltad őket, adj nekik transzfert és örökre a tiéd lesznek. Ahhoz hűek ők, aki ad nekik. Támogatják a drákói médiatörvényeket, disznó módon végrehajtott gázkiaknázást, kiherélt legfelsőbb bíróságot. Kisujjukon táncoltatják a miniszterelnököt és bábuként játszanak a miniszterekkel.

Most, hogy már csak egy pillanat, és már bent vannak a házunkban, leveszik az álarcukat. Nincs rá többet szükségük, most már biztosak magukban, de azért még mindig óvatosak. Régebben nem mondtak semmit. Ma hangosan kimondják: „bekebelezés”, de magukban már azt gondolják, „transzfer”. Holnap hangosan kimondják: „transzfer”, és arra gondolnak, amit a zsidó földalatti mozgalmak gondoltak.

Amikor lezavarják őket a lopott földekről, eszükbe jut a „demokrácia” és az „emberi jogok”. Általában messziről hugyoznak ezekre (valaha titokban, most a dobogóról). Ma is úgy mondják ki azt a szót, hogy „demokrácia”, hogy kacsintanak hozzá, és ha elszólják magukat, hogy „emberi jogok”, akkor elpirulnak. A hazugság náluk természetes állapot, a csalás – elvi kérdés. A demokráciát és az emberi jogokat ortodox módon betérítették. Mostantól a demokrácia csak a zsidó népnek, az emberi jogok csak a zsidó személynek járnak.

Most, hogy már nincs ránk szükségük, hála Istennek megszabadulhatunk az olyan hazug szlogenektől, mint „Izrael szeretete” meg „A telepek a szívügyünk”. Töménytelen hazug szeretet és megjátszott szívélyesség émelyítő szirupját öntözték már a fejünkre. Most, hogy már a küszöbünkön vannak, nem játsszák meg többé magukat. Számukra mi már feleslegesek vagyunk. Mi a „pluralizmus”, a „liberalizmus” és a „nyitottság” vagyunk számukra, és ők ezeket a szavakat undorral ejtik ki a szájukon, mint egy rohadt szőlőszemet. Így beszél Eli Sedan és Yigal Levinstein. Ők az arrogancia mesterei, álszentek, önelégültek és tudatlanok. Na jó, nem mindegyikük ilyen. Ezek sicariusok, akik hajlandóak engem is feláldozni, mert Isten megparancsolta nekik álmukban.

Az alaszkai eszkimókkal több bennem a közös pont, mint a Riklin- és a Segal-félékkel és mindazzal amit ők képviselnek. Mi közöm Smotrich-hoz? Mi közöm Israel Harelhez? Mi közöm nekem egy olyanhoz, aki a saját szabadságát a más szabadságának rovására akarja elérni? Mi közöm nekem ahhoz, aki kijelenti: Semmi gond, majd hozzászoknak. Nem ránk gondolt, de végül mi szoktunk hozzá. Hozzászokásban világbajnokok vagyunk. A palesztinok szabadságának elvételéhez már hozzászoktunk, és ha így van, miért ne szoknánk hozzá a saját szabadságunk elvételéhez is? Azt kell tenni a „szabadsággal”, amit a „békével” tettek. Mostantól ahelyett, hogy „rabszolgaságból szabadságba” – mondjuk úgy, „szabadságból elnyomásba”.

Vajon van értelme a párbeszédnek? Nincs. Már túl késő. Akkor lenne lehetséges, ha a nacionalizmusuk különválna a zsidóságuktól. Ez most már lehetetlen. Náluk már egymásba hajlott, csavarodott és összeolvadt ez a kettő. A nacionalizmus univerzális, a zsidóság etnikai fogalom. A nacionalizmus kérdésében még lehetne velük vitázni, a zsidóságról nem, annak csak egy változata van, az övék.

A zsidóságuk minden mást megszüntet, még az enyémet is. Ki képes a közöttünk tátongó szakadék felett hidat építeni? – teszi fel végül Klein a kérdést. Csak a rakéták, melyek elől először az óvóhelyekre, aztán meg az elesett katonák emlékünnepségeire futunk.”