A gabonaféléket nagyjából április végétől június elejéig aratják Izraelben, kezdve az árpával, s befejezve a búzával. A juhok ellési szezonja a tél végétől a rövid izraeli tavasz végéig tart. A modern technológia ugyan más aratási, illetve elletési időszakokat is lehetővé tesz, de ezekben az ismeretekben ősapáink nem voltak jártasak.
A kovászt évezredek során őrizték gondosan, hiszen új kovász felneveléséhez körülbelül egy hét hozzáértő türelemre van szükség. Louis Pasteur ugyan felfedezte az élesztőgombák titkait (1857), s ezzel (is) könnyebbé tette életünket, ez a tudás azonban nem állt ősanyáink rendelkezésére.
Mai eszünkkel nem kézenfekvő a régvolt idők életformájával magyarázni olyan dolgokat, amiket teszünk, vagy nem teszünk. Erre nem is tanítottak bennünket, és mi sem tanítjuk. Tanulunk történelmet, irodalmat, tudományokat, de szinte egymástól függetlenül. A tananyagok talán egymás mellett futnak, de párhuzamosok módjára nem igazán találkoznak. A tudományos eredmények, a művészi alkotások nem ágyazódnak szervesen abba a korba, amikor születtek. A történelmi események csak egymást követik, magányosan, földrajzi összefüggések, időbeli párhuzamok nélkül.
És igen, nagy hangsúlyt fektetünk a legendákra, hiszen ez a legegyszerűbb eszköz a közös nevező kialakítására. Mert fontos, hogy most például a “pészach” szó hallatán ugyanarra gondoljunk. Ugyanazt kell tennünk a közös élmények érdekében. Amikre megtanítjuk majd a gyermekeinket is, nemzedékről nemzedékre.
Minden évben felolvassuk egymásnak az egyiptomi kivonulás történetét, pontos utasítások szerint elvégzett, hosszadalmas ceremónia során, a nekünk szóló mondanivalót, az értelmet keresve. Újra és újra elmeséljük egymásnak, hogy ez évezredek hagyománya, és már teljesen logikusnak tűnik a rabságból való szabadulásról szóló mese. Ma, a 21. század elején olyan alaptalan meséhez ragaszkodunk, aminél a valóság sokkal szebb.
A pészach mezőgazdasági ünnep. Talán két különböző ünnep, egyik a kovásztalan kenyéré, másik az áldozatként bemutatott bárányé. Földművesek és állattenyésztők ünnepe, olyanoké, akik fogytán voltak már a tavalyi termésnek, és éhínség fenyegette őket, ha a még be nem érett újnak valami baja lesz. Olyanoké, akik fiatal állataikért aggódtak, és akiknek a száraz, forró nyár közeledtével talán távolabbi legelőt kellett találni. Olyanoké, akik az istenek jóindulatát és segítségét kérték az egész évben gondozott kovász megsemmisítésével, és egy értékes bárány feláldozásával.
A szertartásokat helyi szentélyekben tartották, az országban mindenfelé. Valamikor az i.e. 7. század vége felé központosította a szertartást Jeruzsálembe Jósiás, Júda királya. A bibliai szövegen kívül egy i.e. 4. század elejéről (a második templom idejének kezdetéből) származó levél a legkorábbi forrás, amiben a pészach rituáléja szerepel. A levél küldője röviden leírta a pészach ünneplésének menetét az Egyiptom déli részén, a Nílusnál állomásozó katonák számára, hogy azok megtarthassák az ünnepet a kis szentélyben, melyet maguknak építettek. Az egyiptomi kivonulásról nem esik szó a levélben. Ez a nemzeti-történelmi mozzanat nem sokkal később szövődhetett bele a történetbe.
Abban az időben változott maga a szertartás is. Eleinte az emberek felmentek Jeruzsálembe, akik közelebb laktak, hozták magukkal az áldozati bárányt, akik távolabbról jöttek, ott helyben vették meg. Minden család, vagy legalább tíz fős csoport egy jószágot. Megtisztálkodtak a sok jeruzsálemi rituális fürdő egyikében, és megszálltak sátraikban a város körül. A szertartás napján valamennyien bementek a szentély udvarára, ahol a kohenita levágta az áldozatot, vérével meghintette az oltárt, majd visszaadta a birkát a csapatnak. Ők éjjel megsütötték, vigyázva, nehogy csontját törjék, és megették. A maradékot reggel elégették. Másnap hazamentek, nekiláttak az árpaszüretnek (ami a legkorábban érő gabona), és egészen addig kovásztalan kenyeret ettek, amíg az új liszt, majd az új kovász el nem készült.
Idővel logisztikai problémák adódtak, mert már nem fért el a tömeg a szentélyben. Ezért minden csoportból csak egy küldött ment be az áldozattal. A küldöttek vágták le a jószágot, mindenki egy kohenita szeme előtt, akik összegyűjtötték a vért, és láncot alkotva, egymásnak adogatva juttatták el az oltárhoz. A csoportok küldöttei megnyúzták és megtisztították a bergét, az ehetetlen részeket elégették. Amikor az első csoport végzett, jöttek a következő küldöttek a következő csoportban, amíg mindenki el nem végezte a szertartást. Éjjel minden család megsütötte és megette a húst, másnap hazamentek aratni.
Így ünnepelték a pészachot egészen i.sz. 70-ig, amikor a rómaiak lerombolták a templomot. Ezt a ceremóniát is az új szituációhoz kellett igazítani, másképp szögre akaszthatták volna a zsidó vallást. Gamliel rabbi egy sor új utasítást fogalmazott meg, hogy a vallást a templom nélküli élethez igazítsa. Ezek alapján minden család otthon végezte el a rítust, és költötte el az utána következő vacsorát. Az asztal körül az áldozati ceremónia apró részleteiről és a templomról kellett beszélni. Sok rabbi ellenkezett ezzel a formával, szerintük abba kell hagyni az áldozást, amíg fel nem épül az új templom. Egy-két nemzedék alatt ki is halt a szertartás. Az i.sz. 132-es Bar Kohba lázadás idejére teljesen eltűnt az áldozati ceremónia – és a pészachi asztal körül már nem ezzel, hanem az egyiptomi kivonulással foglalkoztak, ami tökéletesen illett az akkor megújuló zsidó nemzetiség napjaihoz.
A lázadást a rómaiak vérbe fojtották, zsidók ezreit adták el, és száműzték. Gamliel rabbi unokája, Júda rabbi, a Szanhedrin elnöke aggódott, hogy a szájhagyomány szerinti Tóra elvész, ezért úgy döntött, hogy azt írásba foglalja. Ezt az írást ma Misnaként ismerjük, és i.sz. 200-ra készült el. Ez a legkorábbi olyan forrás, amiben fellelhető a pészach rendjének ma ismert néhány eleme.
Az Agada, a pészachi rend pontos leírása nem található meg ebben az írásban. Az Agada az i.sz. 3-4. században íródhatott, de az nem egyezett meg a mai változattal. A mostaninál sokkal rövidebb volt. A ma ismert fejezetek jó része később került bele, némelyikük az i.sz. 4-5. század környékén, mások a 15-16. században, a legutóbbi toldalék pedig úgy 60 éve, Izrael megalapítását követően: “Jövőre a felépített Jeruzsálemben.”
Az ünnep varázsát nem az a furcsa történet adja, amiben egy frissen szabadult, szedett-vedett rabszolganépség egyszer csak hagyományos földműves és állattenyésztő tulajdonságokat produkál. A pészach igazi szépsége az, hogy a zsidóságot végigkísérte történelmén, kialakulásától kezdve, szétszóratástól az önállóságig, rombolástól építésig, napjainkig. Az, hogy a ceremónia és a történet koronként változott, összefonódott, bővült, átíródott, valahol útközben egész más értelmet nyert, az emberek mindennapjaihoz idomult.
A “néppé válás” nem egy negyven éves sivatagi vándorlás alatt lezajló folyamat. Minden nemzedék hozzáteszi a magáét, így ma, a 21. század elején is tart – de most a mai világ kimarad a történetből. Úgy tűnik, hogy bizonyos réteg a zsidóságot kisajátítva vissza próbál vezetni mindannyiunkat a rég elmúlt évezredekbe. Más magyarázat az lehet, hogy a zsidóság elvesztette azt a tulajdonságát, ami történelmének minden új helyzetében, minden új környezetében megőrizte: a rugalmasságát.
Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)
