Vészesen közeleg a nyár, nyakunkon a turistaszezon. Sorra jönnek látogatóba a rokonok és üzletfelek, és illik valami különlegeset mutatni nekik, valamit, amit csak a helyiek ismernek és szeretnek, felfedni nekik egy-két féltve őrzött titkunkat, olyat, ami nem szerepel a brosúrákban. Eljött hát az ideje az Azura vendéglőnek Jeruzsálemben.

Az 1952-ben megnyílt Azura nemcsak vendéglő, hanem valódi jeruzsálemi közintézmény, ahol a lepukkant asztalok között éppen úgy láthatjuk a Tnuva sofőrjét, mint a legfelsőbb bíróság bíráját, vagy a tanítónénit az iskolából. Iraki konyha a legjavából, akik a csípős ételek szerelmesei nagyon otthon fogják érezni magukat, de a pincér olyan fogást is tud ajánlani bőven, ami az askenázi, szemüveges és lúdtalpas városi népeknek is jó lesz a Tel-Aviv – Budapest – New York tengely mentén.

A Mahane Jehuda piac, jobbra az iraki rész. A szerző felvétele.

Nem könnyű rátalálni, pedig érdemes. Távol van a Mahane Jehuda újabban kiglancolt, divatos fősikátorától. A piac iraki szárnyában húzódik meg, közvetlenül a sesbeselők asztalai mögött. Ha a Jaffó utcáról a buszpályaudvar felől nézve a piac első utcácskáján megyünk be, majd jobbra betérünk az iraki piac oldalsó világába, s azon végestelen végig megyünk, akkor lesz jobbra egy kijárat, ami a helyiek titkos részlegéhez vezet: két-három teázó- és játszóhely, ott reggeltől estig üldögélő igazi, hús-vér jeruzsálemiekkel, majd balra megpillanthatjuk végre az Azurát. Garantáltan turistamentes vidéken járunk ekkor már.

Ha ebédidőben jövünk, nem könnyű helyet kapni, mert mindig tele van. De szólunk a pincéreknek – általában fiatal, éppen csak leszerelt fiúk tolják a tányérosztást -, akik akár angolul is tűrhetően elmagyarázzák, hogy várni kell néhány percet, és máris. És valóban, hamarosan szólítanak. Az Azura ugyanis gyorsétterem, noha a lehető legtávolabb áll az amerikai előregyártott, steril műanyagmenüktől. Viszont aznap reggeltől frissen mindent megfőztek, és hatalmas kondérokban már készen várják a finomabbnál finomabb egytálételek a lelkes közönséget.

A konyha. A szerző felvétele.

Ha leültünk egy egyszerű kockás abroszos asztalhoz, már kapjuk is az étlapot, de még jobb, ha a pincérekkel konzultálunk ügyünkben. Ők megmondják, mi mennyire erős, és az iraki vagy más furcsa nevek mögött miben mi minden lakozik. Az árak helyi viszonylatban kíméletesek, de Izrael baromi drága, Svájcba vagy a Szentföldre csak az menjen vendéglőzni, aki gazdag, vagy jó sokáig előtakarékoskodott – már ha jól akar élni. A csak húsos részt tartalmazó tányérok 35 és 50 sékel körül mozognak, de az ökörfarokért 100 sékelt kérnek. Egyszer élünk, azt is érdemes megkóstolni, a hely egyik nevezetessége. A minap muszakát és egy furcsa nevű padlizsános húsos ételkölteményt – akarom mondani iraki specialitást – ettem, mindkettő isteni volt, a muszaka viszont igen csípős fajta volt. Nem szokás a keleti konyhán, de akad töltött paprika és más vegetáriánus fogás is. Ma már csak kicsit rándulnak fel a szemöldökök a vegán–smegán, trendisen affektáló kérések hallatán, de ezen a vidéken még ma is csak az számít igazi férfinak, aki ebédre belöki a napi húsadagot.

Az úri közönség nézelődik. A szerző felvétele.

Ne szégyelljünk kérni egy kancsó (kankan) vizet, már hozzák is a poharakkal, az oltja igazán a szomjat, hoznak zokszó nélkül újat is, ha elfogy a nyári hőségben. Izraelben a kneszet törvényt hozott: minden vendéglátóhely köteles ingyért csapvizet adni a nagyközönségnek, de az Azurában mindenféle hivatkozás nélkül, szorgosan az asztal közepére pakolják az eleve odatett piták mellé a kancsót.

Ha korán megyünk, az ebédidő kezdetén, akkor még nagyobb a választék, viszont nem ildomos túl sokáig üldögélni, mert kinéznek az újabb várakozók. Ha későbben érkezünk, akkor már néhány lábosból kifogyott az aznapra főzött csodakaja, viszont hosszasabban üldögélhetünk, mert lement már a nagy déli hajtás.

Muszaka, töltött paprika, citromkarikák a vízbe, szotyolás darált hús. A szerző felvétele.

És ha ott ücsörgünk egy darabig, akkor fantasztikus embereket látunk: az igazi ős-Jeruzsálemiek világát, akik éppen úgy játsszák a táblajátékokat, mint kétezer évvel ezelőtt, kicsit mások a ruháik, de ugyanazok; láthatjuk a magukat otthon érző, társaságban üldögélő, politizálgató, harsányan kiabáló és odamondogató levantei kavalkádot. És ezért a látványért hasunk megtöltésén túl is érdemes megtenni azt a pár ezer kilométert, vagy akár csak azt a néhányat a piacig.