Elsötétített a nézőtér a Tel-Avivi Operában a TED rendezvényen. A rövid előadások ütősek, de egy napon keresztül egy ebédszünettel végigülni őket hosszú, még akkor is, ha rendkívül érdekesek. Ez a TED azonban más mint a többi, mert van egy mozgó, fejlődő, sztorivá kerekedő színfolt. A zsöllyéktől levezető lépcső mellett egy kamera reflektora világít meg egy langaléta fiatalembert, aki hatalmas papírra rajzol. Filctollal. Az előadásokat rajzolja. Ezúttal nem a TED előadókkal beszélgettünk, hanem vele. Boaz Fine-nal.

Hogyan definiálod magad?

Az animátor szó nem pontosan határoz meg engem. Pedig animátor vagyok. Animációt tanultam a Camera Obscura-ban. De ma már csak ceruzával és tollal dolgozom, nem számítógéppel. Mesekönyveket, alkalmazásokat illusztrálok, rendezvényeket, rajzfilmeket rajzolok, foglalkozásokat tartok. Valójában azért alapítottam meg a Visual Minds nevű cégemet, mert nem tudtam definiálni magam. Csak egy cégen keresztül, amelyben több mindennel foglalkozom. Így vagyok arra képes, hogy bármi amit elképzelek, megvalósuljon.

A virtuális érában kiszálltál elbúcsúztál a számítógéptől! Mi annyira rémisztő neked a digitális világban?

Nem tudok megülni a fenekemen. Miután elkészül az animáció, az illusztráció, én tényleg befejeztem. Nem tudok utómunkálkodni. Nagyon repetitív feladatnak érzem. Régen, amikor  animációs feladatokat kaptam, mindig leültem a megrendelővel. Megkérdeztem mit csinál és  órákig ültünk, mire elmagyarázta és megint órákat, mire én felépítettem a marketing tervet neki. Nem tudtam megcsinálni az animációt úgy, ha nem volt megoldva az üzleti terv rész.

A lényeg az volt, hogy az egész munkamenetet kifejezetten érdekesnek találtam. Nehéz volt csak az animációra koncentrálni. És ülni. Mozognom kell. Rájöttem, hogy ezt úgy tudom elérni, ha workshopokat szervezek és egyéb nem ülős munkákat.

Boaz Fine akcióban - fotó: Vadász Éva
Boaz Fine akcióban – fotó: Vadász Éva

A weboldalad szerint kreatív konzultációt is csinálsz. Mi ez?

Bármi, amit az embernek meg kell oldania. Ez így nagyon általános, de van olyan, amikor kihívás megtalálni a megoldást egy vizuális projekt megvalósításához. Ilyenkor megkérdezem a megfelelő kérdéseket, meghallgatom a válaszokat, vizualizálom az elképzeléseket. Ez nem grafikusi munka, hanem tényleges kreatív konzultáció. Sok évbe telt, mire eljutottam odáig, hogy ez a fajta segítség pénzt termelhet. Régen ingyen csináltam. Szerintem ez egy nagyon érdekes feladat és embereknek szüksége van rá.

Aki tud kérdezni és meghallgatja a választ is, az kész pszichológus…

Erről szól a Döntéshozási tréningem az Ariel egyetemen. A kollegámmal Rinattal csináljuk, akinek megvan az akadémiai tudása szervezeti pszichológiában. Vele együtt építettük fel a workshopot. Nagyon szeretek ilyen programokat előkészíteni és megvalósítani. Van egy másik, motivációról szóló szervezetfejlesztési foglalkozásunk is.

Művészeti ajándékokkal is foglalkoztál. Ez mi volt?

Egy nagyon személyes ajándék, amiben benne volt az ajándékozott egész élete. Nem egy boltban vásárolható ajándék. Például, Joel szülinapi buliján kiálltam egy nagy vászonnal és minden vendég elmondhatta nekem, ki számára Joel. Valaki azt mondta, neki a zsoltárokból az a fa, melyet az ember ha meglocsol, az gyümölcsözni fog, volt akinek Joel a kényeztetést jelentette, valaki azt mondta, szeret főzni, valaki egy ágyút látott benne, valaki meg úgy látta őt, hogy ő az, aki mindig ott van, amikor kell. Miután Joelt felrajzoltam a vászonra az interjúk alapján, ami egyébként az egész szülinapi rendezvény alatt zajlott és még haza is vittem a vásznat befejezni, rájöttem, hogy ez nem egy gazdaságos munka. Ezért álltam le a szülinapi festményekkel.

Miről szól az Új hobby-tanulási műhelyed?

Észrevettem, hogy vannak olyanok, akik bocsánatot kérnek azért, mert nem tudnak jól rajzolni. Miért kérjen bocsánatot bárki is azért, mert nem jól rajzol? Például egy könyvelőnek miért kell jól rajzolnia? Ha száz embert megkérsz, hogy rajzoljon valamit – és mivel emberekkel dolgozom, alaposan felmértem -, hetvenöten bocsánatot kérnek azért, mert nem rajzolnak jól. A kezükbe adsz egy papírt meg egy ceruzát, és vagy elkezdenek rajzolni, vagy inkább nem. Én meg megkérdezem tőlük, vajon miért kérnek bocsánatot. Senki nem bíráskodik a rajzolási tehetségük fölött! De mivel van bennük ez a rajzolástól való félelem, egyszerűen nem is akarnak rajzolni. A teóriám, amit elkezdtem vizsgálni az egyetemen (Open University) az, hogy mivel ez az első olyan dolog, amiben meg kell felelnünk gyerekkorunkban, értékelni fognak bennünket érte így vagy úgy. Tehát gyerekként bizonyítanunk kell. Nem olyan ez, mint a beszéd, mert a szó elszáll. Ez megmarad. Tehát először elmagyarázom a rajzolás alaplépéseit és egyszerűen elkezdünk együtt rajzolni. Kis sikerekkel kezdünk. Valami olyat rajzoltatok a résztvevőkkel, amit ők akarnak rajzolni. Például egy figurát. Egyszerű iránymutatással lerajzolhatóvá teszem nekik azt. Nem teszem őket ki nagy kihívásoknak. És persze ha nincs ötlet, akkor vannak kész sémáim, melyekkel kezdhetünk.

Ilyen rajzolást egyszerűen tanító könyveket lehet kapni, ezek az emberek, akik hozzád mennek megpróbálni rajzolni, miért nem ezekből tanulnak?

Pontosan itt lépek be a képbe én. Az emberi kapcsolat a rajzolástól félelem megoldása. Meghallgatom őket, beszélek velük. Rajzolok velük, irányítom őket.

Mit jelent számodra a kreativitás szó?

Mindent jelent és közben semmit. De ha szétszedem a fogalmát, akkor azt jelenti, hogy mindig gondolkodom, mindig rákérdezek mindenre. Egy ötletet sem szalasztok el. Miközben egy ötlet sem szent! A kreativitás műhelyemben arra veszem rá a résztvevőket, hogy használják a rossz ötleteket. Felvetek dolgokat és azokkal kapcsolatban megkérem őket, hogy a legrosszabb gondolataikat prezentálják és ne azokat, amiket helyesnek vélnek. A hibás ötletek ugyanannyit érnek, mint a jó ötletek. A jó ötletek gondolatmenetekből erednek. Egyfajta áramlásból. Azt az áramlást kell megteremteni és akkor már nyert ügyünk van. Vannak, akik félnek az interakciótól. Vannak, akik a bíráskodástól. Nem szólalnak meg, mert mit fognak gondolni majd a többiek. Sok esetben maga ez a félelem az akadálya a dolgok elkezdésének.

Önbizalom kérdése a rajzolás?

Gyakorlat kérdése. Mert ha mondhatsz a csoportban rossz ötletet is, akkor nem kell önbizalom. Ez nem trükk, hanem módszer.

Benned mikor született meg a művész?

Gyerekkoromban. A szüleim látták, hogy firkálok minden fecnire, de látták a tehetségemet és megengedték, hogy menjek a saját utamon.

Sok humort látok a műveidben.

A történetrajzolás egy játék. Sok a személyes vicc is benne. Vannak olyanok is, amiket csak én látok viccesnek. Egyébként miután kitaláltam, hogy a festék helyett filctollat használjak, viccesebbek lettek a karaktereim, a sztorijaim. Több mint egy évet tartott ez az átállás, de nagyon megérte. Mikor végre kitaláltam a filctollas megoldást, körbenéztem és megláttam, hogy sokan csinálják. De közben megtaláltam a stílusomat.

Szorgalmas ember vagy?

Igen. De volt egy alkotói válságom. (Feláll, behajtja az ajtót és egy hasadásra mutat. Nehéz elképzelni Boazról, hogy berúgja az ajtót. Szelíd tekintetű kedves lénye és a beszakadt ajtó ellentmondanak.) De akkor is sokat dolgoztam, csak nem előremutatóan. Köröket futottam. Nem volt meg az eszközöm. Elveszett. Olyan volt, mikor van egy csomó víz és nincsen pohár. Évekig nem voltam tisztában azzal, hogyan kell önreklámozni, csak vártam, hogy repüljön a számba a sültgalamb. Ez azért volt nehéz, mert a sült galamb ritkán repül. Közben úgy véltem, mindent tudok. Mivel animációt tanultam és ezáltal digitális grafikában utaztam, mellékvágányra sodródtam. Nem tudtam mit csinálok és miért csinálom mindazt amit, mi az értéke annak amit csinálok. Nem voltam meggyőződve arról, hogy egyáltalán van értéke annak amit csinálok, ezért másokat sem tudtam meggyőzni bármiféle értékteremtésemről. Nem szerettem a számítógépben élni. Megölt a digitális világ. Mindig tudtam, de elkezdtem értékelni, hogy van egy rajz bank a kezemben. A szó szoros értelmében.

Ha megnézem az alkotásaidat, sok különböző stílust látok. Melankolikus alakok, harsányan vicces figurák, karikatúrák, mesebeli ceruzarajzok. Változik az idővel a stílusod?

Igen is meg nem is. Inkább én változom. A hangulataimat látod a különbségekben. A melankólia nem igazi szomorúságból jön. Van, hogy bezáródom és akkor nem vagyok képes egyszerűen olyan könnyed vonásokra, mint általában. Például. Ha a húsz évvel ezelőtti húsz éves magamat veszem, akkor a stílusom hasonló volt a negyven éves mostani stílusomhoz, csak nem értettem annyit a világból, nem volt önbizalmam, eldobtam a rajzaimat. Volt egy egész év, hogy minden fecnire, de vásznakra is egy karaktert rajzoltam. Mármint kiegészítettem vele a rajzaimat. Ez egy arc volt, Gonzo arca a Muppet Showbol. Mondjuk rajzoltam egy házat és az oldala egy nagy orr volt. Gonzo arcával és arckifejezésével. Ha ezeket a skeccseket megtartom, ma projektnek hívnánk.

Azt mondod tehát, hogy a humornak kora van?

A nagyanyámnak van erről egy jó mondása. Sok bugyuta öregembert ismer, akik már húsz évesen is bugyuták voltak. Ezzel csak annyit mondok, hogy mindenki a saját egyéniségével születik.

Van-e nemzetisége a humornak?

Van az alap viccek, amiken mindenki nevet. Lehet az amerikai, japán, a lényeg, hogy mindenki érti. De aztán van a különböző kultúrák humora. És abban van a nemzeteknek az a része, amit csak ők értenek. Az a kis őrült rész, ami nem csak szimplán vicces, de van egy népi íze. Nica ve lechem. Vagy Guri ve Aszi itt Izraelben erre remek példák. És az ugyanilyen amerikai karaktereken nem tudok őszintén nevetni, mert azok színpadi gesztusok csak nekem és nem értem a bennük rejlő őrületet.

A TED rendezvényen megkaptad előre a beszédek témáját?

Megmondták előre mikről fognak beszélni, de csak nagy vonalakban. De azért volt nagyon egyszerű dolgom, mert két színnel dolgoztam, pirossal és kékkel. Amikor egy konferencián rajzolok, az más. Olyankor mennek a 20-40 perces előadások, van időm megérteni a témát. A TED-en néhány perces előadások váltják egymást. Nincs idő belemerülni. Ha nem kapom el időben a fonalat, akkor elveszhetek. A legutolsó beszédhez semmi anyagot nem kaptam. Közben pedig nagyon fáradt is voltam már. Állva a sötétben rajzolni táblára egy napon keresztül, képzelheted. Megkérdeztem valakit, miről fog szólni és azt mondta, nagyon bonyolult a téma, mert biológia robotokról fog szólni a testben. Nem is gondolta, hogy nekem ez a téma nem bonyolult, hanem édes mint a méz. Konkrétan, állva aludva rajzoltam meg a robotot és még élveztem is.

Nagyon élettel teliek az alakjaid! Te is sokat mosolyogsz, nevetsz.

Hallom a hangjukat, ismerem őket. Amikor nevető embert rajzolok, én is nevetek, ha szomorút, én is kicsit elszomorodom. Ez nem akaratlagos. Amikor dolgozik az ember, kristálytisztának kell lennie. Nem szabad, hogy akár egy rossz gondolat is befolyásolja. A lecsendesedett elme a félelmeket is kiiktatja. Történt már velem olyan, hogy féltem attól, hogy nem jön majd az ihlet és pont ez a félelem akadályozott meg abban, hogy tökéleteset alkossak.

Hogyan tovább? Milyen terveid vannak?

Efraim Kishon mondta, hogy a különbség közte és a többiek közt annyi, hogy ő befejezi a könyveit. Hosszú ideig tanítottam gyerekeket régen és valójában az volt a legkedvesebb munkám. És úgy kezdődött, hogy bementem a Kfar Szaba-i városháza oktatási osztályára és bejelentkeztem, hogy szeretnék rajzot tanítani. De kérték a diplomámat. És mivel nekem olyan nincs, ugye, mert a Camera Obscura nem diplomát ad, csak oklevelet, elmentem el az Open Universityre, hogy legyen diplomám. Pedagógiát és történelmet tanulok. Most épp a holoni Goldatech iskolában szeretnék tanítani. Ez mindenképp előremutató. A diploma egy könyvem egy képletes befejezése lesz. Negyven évesen, egy csodás feleséggel Naamával és három gyerekkel, épp itt az ideje.

Megjelent az Izraelinfo médiapartnere, az Új Kelet újság 2017 március-áprilisi számában.