Jom hazikaron?

Fotó: Surányi J. András

Évről évre bosszant.
Ebből a szempontból bizony nem optimális az izraeli beilleszkedésem (klitá). A helyzet, hogy külsőségekkel kell demonstrálnom – most hangos szirénázás mellett vigyázzban állva – igazán bensőséges érzelmeimet, melyek saját családom és az egész társadalmam megrázó veszteségéhez fűződnek, bizony a mai napig komoly ellenkezést vált ki belőlem. Európaiként hozzászoktam, hogy igazán mély érzelmeket nem kell kifelé, a közösség felé bizonygatnunk, demonstrálnunk. Például ilyen a fekete szalag vagy ruha viselése, melyről az évtizedek alatt Európában az emberek többnyire leszoktak. A holokausztra való emlékezést is ezen személyes dolgok közül valónak tartom. Évről évre elviselem, ismétlődően. Mint egy rám erőszakolt ruhát viselem, az oda nem illő, hangos módját a gyásznak.

Fotó: Surányi J. András
Fotó: Surányi J. András

És így volt már ez akkor is, amikor ideérkeztem. A galéria nyomdájának sarkában, ahol festettem, megdöbbenve vettem észre, hogy munkatársnőm, ki egyiptomi felmenőkkel rendelkezett, oda-odapillantgatva ellenőrzi, hogy én a festékek mellett valóban rendesen állok-e vigyázzban, saját családom emlékére is.

A szirénás megemlékezés módját is túl harsánynak, hangosnak érzem, oda nem illőnek, az igazi átérzést éppen ellehetetlenítőnek.
Ha el is fogadom, hogy e progresszív társadalom a maga fiatalos módján, gyermeki hévvel és nem az Európában megszokott melankolikus dekadenciával áll hozzá a megemlékezéshez, akkor is további kérdéseket vet fel ezen ünnep hármassága. Idén ugyan kevesebb ilyen jellegű kritikát hallottam az izraeli közéletből, azért most is éppúgy aktuális a kérdés, hogy nem kellene-e végre megváltoztatni, különválasztani a holokausztban elpusztultakra való megemlékezést az Izrael államisága alatt terrorcselekményekben és a háborúk folyamán meggyilkoltakétól, illetve az azt követő azonnali örömünneptől, mely Izrael függetlenségi napja.

Fotó: Surányi J. András

Az egymást alig egy héttel követő emléknapok akaratlanul is felvetik az összehasonlítás lehetőségét. Vajon miért szól csak egy szirénaszó a 6 millióért és a két szirénázás a háborúk és terrorcselekmények áldozataiért, akik “csak” huszonhatezren vannak? Mi szükség ezen abszurd összemérhetetlen összemérésére? Majd hirtelen a majdnem két napos gyász egyik pillanatról a másikra vált át hangos örömünnepbe, a jom haacmaut karneváljába, mely leginkább az európai szilveszterekre emlékeztet, utcabálokkal, táncos rendezvényekkel, tűzijátékokkal ünnepelve Izrael újkori államiságának aktuális évfordulóját.
Nehéz megértenem, hogy a minden évben újra felhangzó kritikák után vajon miért is nem történik valamilyen változás, holott ez a vallásos pártok érzékenységét vagy érdekeit sem sértheti.

Fotó: Surányi J. András
Fotó: Surányi J. András

A vélekedés, miszerint Izrael állama oly sok problémával küzd, hogy ez utóbbi eltörpül a megoldandók mellett, azért nem állja meg a helyét, mert a mai Izrael megállapodott, demokratikus berendezkedésű állam, melynek polgárainak jogos elvárása, hogy körülményeik a nyugati társadalmakban élőkéihez hasonlatosak legyenek, és ennek előfeltétele, hogy az ilyen és hasonló, aprónak tűnő problémák is orvoslást találjanak.
Ez évre viszont marad a gyász és ünnep e bizarrul összefonódó egyvelege.

Tehát, kívánok mindenkinek jó gyászolást, és utána minél örömtelibb, boldog függetlenség napi ünnepet!

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.