Keleti Ágnest nehéz nem mosolyogva látni, igazán megérdemelten, szerencsésen elégedett ember. Idős korára megkapott minden kemény munkával megszolgált elismerést, elégtételt kapott minden őt ért sérelemért mindkét hazájában, itthon és otthon is.
Hatalmas hullámokban áradt felé a szeretet a jeruzsálemi kongresszusi központban, ahol hatalmas vastaps fogadta törékeny alakját, amint feltűnt a színpadon. Ez a taps egyszerre szólt kivételes sikereinek, a tíz olimpiai éremnek, amiből öt arany volt – Izraelnek még hasonló kaliberű sportolója sem volt sohasem – és a sors rámérte, életét igaztalanul megkeserítő szenvedéseinek.
A vészkorszak zsidóüldözéseinek és az új, sportszempontból Magyarországnál összehasonlíthatatlanul elmaradottabb hazában az újrakezdés nehézségeinek. Sorsa sok huszadik századi magyar zsidóé: kétszer is újra kellett kezdenie mindent, egyszer a háború után, a lágerek, a gettó, vagy a bujkálás után, majd új hazát választva ismét nulláról építkezni, már középkorúan.
Talán a sport adta mindehhez az erőt, vagy a benne szunnyadó hatalmas erők hozták a sportsikereket? Végül is mindegy, melyik volt előbb, a fontos, hogy mindig újra bebizonyította, képes maradandó értékeket teremteni.
Izraelben a Wingate Intézet tanáraként sportolók és edzők generációi kerültek ki a keze alól, és képes volt alkalmazkodni új hazája elvárásaihoz is. Errefelé kevés a pénz, és/vagy politikai szándék a reprezentatív versenysportok támogatására, viszont hatalmasak a tömegsport lehetőségei, s ennek fejlesztésében is fontosat alkotott elévülhetetlen érdemeivel az iskolai testnevelés-oktatás fejlesztésében.
És mindebben az a legcsodálatosabb, hogy a dicsőség soha nem szállt a fejébe. Ma is végtelenül közvetlen és szerény ember, aki nyelvét nyújtotta, amikor arról kérdeztem, hogy milyen érzés volt a kézfogás a függetlenségi napon, élő közvetítésben a kongresszusi központ színpadán az ország vezetőivel, a hatalmasságokkal. Tojik rá, nem fontos, mondta nekem tanítványai gyűrűjében állva. Csak nevetett rajtuk, sütkérezve a feléje áradó szeretetben.
És a volt tornászlányok – sokan már testes nagymamák – sorra hosszú másodpercekig ölelgették. Voltak, akik több száz kilométert tettek meg, hogy egy kicsit megsimogathassák, és egy puszit adhassanak neki ezen a nagy napon, amikor elnyerte Izrael legmagasabb kitüntetését. Hogy megköszönhessék mindazt a hitet, odafigyelést és energiát, amit tőle kaptak évtizedekkel ezelőtt.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
