Pontosan két éve alijáztam. Gondoltam, megünneplem valahogy. Előkapartam az első napokban írt cikkeket, amelyeket a papír Új Kelet, később pedig az Új Kelet online közölt akkoriban. Összeollóztam belőlük ezt a mozaikot: Első napjaink Izraelben.

Először azt hittem, egy olyan „alija-naplót” írok majd, ami az elején kezdődik… De hol volt az eleje? Hol nem volt? Mikor először itt jártam egy tévéstábbal kilencvenvalahányban? A Turisztikai Minisztérium megbízásából filmet forgattam Izraelről, olyat, ami vonzó turisztikai látványosságnak tünteti fel az országot a magyarok szemében. Vagy ott kezdődött, hogy a feleségemmel véletlenül ugyanaznap láttuk meg egy fapados cég hirdetését, hogy olcsón lehet Tel-Avivba repülni? Életünk legszebb útja volt. Ági akkor járt itt először. Nem volt tervünk, improvizáltunk, keresztül-kasul jártuk az országot. Egyszerre szerettünk bele. Tudom, az új szerelmét tökéletesnek látja az ember… először… de mi később, otthon sem felejtettük el ezt az érzést.

Most az otthoni dolgaink jönnének, ha tartanám az időrendet, de ez senkit nem érdekel. Már engem sem! Ráadásul minden írás, amit az alijáról olvastam, itt csúszott bele valami emelkedett ömlengésbe. Hazafias pátoszba, harcos-dacos pátoszba, nosztalgikus-melankolikus pátoszba: új hazába költözni, hazát cserélni, új életet kezdeni, azért is, azért se. Én ezeken a lelki nyavalyákon már akkor túlestem, mikor márciusban eldöntöttük, május eleje: start.

„Alea iacta est”: a kocka el van vetve. Ezt Cézár mondta, amikor átkelt a Rubiconon. Én jártam ott, Rimini mellett: egy kis patak. A gyerekek nekifutás nélkül ugrálják át. „Alija iacta est”. Azért ehhez, hogy a Földközi-tenger túlsó csücskébe ugorjak, neki kellett futni.

Támogasd az Izraelinfót!
Támogasd az Izraelinfót!

A Szochnutban Pesten elmondták, mi kell az alijához: a nagyszülők papírjaitól a bevándorlási központba viendő ágyneműig. Csak a legfontosabb maradt ki: a társ. Ezt egyedül – pedig én kemény legény vagyok – nem tudtam volna végigcsinálni. Ági már a búcsúzásban is nagyon profi volt. Hetek óta mesél a hatéves unokahúgunknak a pálmafákról, a hullámokról, meg a másik tengerről, ami olyan sós, hogy nem lehet benne elsüllyedni… Aztán a búcsú reggelén, amikor a kislány majdnem elsírta magát, csak annyit kellett mondani, majd a nyári szünetben jöttök. Tudod, pálmák, tenger… Aztán Lilike elment az iskolába. Ági meg csak annyit mondott: De szar lehetett disszidálni, végleg búcsúzni. (Most, hogy gépbe írja, bezzeg elpityeredik.)

Aztán a megérkezés Kirjat Jamba, az Absorption Centerbe (merkáz klita, befogadóközpont). Nega, a biztonságiak főnöke, kicsi, energikus etióp, felrángatja velem a kilenc csomagot egy bevásárlókocsin a nyolcadikra. Ági lent vigyáz a maradékra. Csempepadlós másfél szoba, két-két vaságy, egy-egy nagyszekrény, asztal, zuhanyzó. A konyhában beépített bútor, mosogató, kempingrezsó, hűtőszekrény. Kevés asszonyt ismerek, aki a férje nyakába ugorna, ha ilyen helyre hozná. Ági lelkendezik, amint belép. – De szép nagy! – Nézi a szekrényeket: – Minden cuccunk elfér majd. És tisztaság van, nem kell rögtön takaritani! – hajnalban indultunk és éjjel 11 volt. – És nézd, milyen helyesek, van a hűtőben egy üveg víz, tej, és keksz a polcon, ha étlen-szomjan érkezel. Műanyag tányérok, poharak, wc-papír, ha nem hoztál volna ilyesmit! – Mintha a King David Hotel nászutas lakosztályába hoztam volna, úgy repked a csomagjainkkal elborított nappali felett.

Utálom azt a kifejezést, hogy pozitív gondolkodás. Az ember vagy pozitív, vagy gondolkodik. De ez itt most életmentő, ahogy Ági látja az új otthonunkat.

Ilyen leveleket küldöz haza:

„Ma voltunk a piacon. Anyu kiakadna ezen a piacon, pedig gyerekkoromban még Vecsésen is ilyen volt a piac.. Orosz piac, de olyan tré, koszos, poros, mint az arab piacok. De olyan ízű epret, paradicsomot vettünk, amilyet csak gyerekkoromban ettem. Szabadföldi ízű! Biciklivel mentünk, alig van forgalom. Sanyi azt mondta, írjam meg nektek, hogy ügyesen biciklizek. Ez azért nagy szó, mert gyerekkorom óta nem bicajoztam. Ez egy olyan „gyerekkorom” ország!”

Igen, én is egy pálmafás, tengeres országról álmodoztam gyerekkoromban. Olvastam valahol, hogy azok az országok vezetik az öngyilkossági statisztikákat, ahol nincs tenger. Szlovákia, Csehország, Ausztria, Svájc… és Magyarország. A tenger a szabadság. Az apály pocsolyáiban a felhők, a harcosan hódító dagály, a hullámok halkuló, hangosodó folyamatos dialógusa, ahogy a földrészek beszélgetnek egymással. Földközi párbeszéd.

Az érzéki örömök között szerintem holtversenyben második az evés és a zene, de a hullámzó tengerben fürdeni még felfér a dobogóra.

Úgy döntöttem, mostantól szisztémát váltok! Címszavak köré rendelem az élményeinket: szubjektív alija-enciklopédia. Jöjjön is mindjárt az első kétszócikk:

HIVATAL ÉS A SZÓREND

A bankban már voltunk, oda utalják majd a támogatást. Valentina a befogadóközpontból eljött velünk, tolmácsolt, segített. A Bevándorlási Minisztériumba egyedül kellett mennünk. Új barátunk, Sándor, a fotográfus (ő a rangidős a klitában, több mint egy éve él itt) nem tud velünk jönni, sms-ben oktat ki: „Egy halom salom! Boker tov! A kapu előtt áll egy őr, azt kell neki mondani: anahnu olim hadasim, jeslanu tor el Liora halemiszrad. Megnézi a táskátokat és beenged. Vigyetek a bringátokra lakatot is, zárjátok le. Itt biztonságban van, de akad itt is capcara. A liftből a negyediken kilépve jobbra a folyosón a 2. vagy a 3. ajtó. Barátságos, bamba orosz srác áll őrségben, neki ugyanezt kell mondani, plusz: vengrijaa. Erre el fogja vigyorogni magát. A teudat zeut (személyi igazolvány) legyen lábnál, mert azt kéri mindenki. Jom tov! Baclaha! (Jó napot! Sok szerencsét!) Ha bármi gond van, csörögjetek, mint a mogyojó. Ha nincs valamiért a Liora, a jobbra mellette lévő irodában a nagy darab szőke bárisnya beszél angolul is. Ő is mindent el tud intézni. Anno az enyémet is ő rendezte, elsőre.”

Úgy is lett. Felmentünk a két tök egyforma épület egyikében a negyedikre, jobbra a második ajtó, de orosz srác helyett egy nő ült ott. Mindegy, Sándor is tévedhet. Kicsit suta szavalókórusként felolvastuk neki a monológot. Mint a rajzfilmfiguráknak, úgy ugrott ki a szeme a csodálkozástól. Alija! – mondtuk most már súgógép nélkül. Akkor leesett neki. Mit szépítsem, röhögni kezdett! Nem minket nevetett ki, csak a helyzetet: Ez az urológia, igaz, hogy a 4. emelet, de az alija osztály a másik épületben van a negyediken. Ez a rendelő.

A másik épület ugyanolyan volt, csak a liftben kevesebb volt a mankós, kerekesszékes, felkötött karú, bepólyált fejű ember. Negyedik, jobbra, orosz fiú, vengrijaa, vigyor, Liora. Ahogy a mesében meg van írva. Liora először azt hiszi, csak magyarul tudunk. Nehezen leplezi, hogy kiakad. Angolul válaszolunk. Ettől se nyugszik meg, de belekezd. Küzd az angollal, mint a malac a jégen, de megoldja. (Sándor ezt rosszul tudta, azt mondta, csak oroszul beszél.) – Nézd, milyen szépek a körmei! – súgja a feleségem. – Meg kellene dicsérni! – Tényleg, pirosak, rajtuk mindegyiken más-más motívum, mint egy komplett garnitúra hímestojás. Ági mindenkin talál fogást, hogy szerethesse. – Milyen nyelven? Oroszul mi nem tudunk, angolul meg ő nem értené – oltom le. Liora ránk se néz. Töri az angolt. Telefonál közben. Végül rábök az aláírások helyére. Visszaadja az igazolványainkat. Most először felnéz. Látszik, hogy lejött róla a teher. Angolul köszön el. – Jom tov! – válaszol Ági. Liora szája fülig szalad. Boldog, mint a szárazföldi ember, ha a hajóhídról a kikötő betonjára lép. – Jom tov! – válaszolja. – Todá rábá! (Köszönöm szépen) – tesz rá Ági még egy lapáttal. Talán még integetett is, mint a kislányok az első randi után…

Lent a büfében kávézunk. A pultos lány jól beszél angolul. Ingyenes, héber nyelvű újsággal kínál. – We do not speak hebrew… – idáig arcán a köteles közöny –  … yet. – Na itt már mosolyog. Ez a trükk azóta mindig bejön. A gumisnál, ahol levegőt kérünk a bringákba, az arabnál, ahol kávézunk és a yet-ért még egy potya-sütit is kapunk. Nem beszélünk héberül… még!  Szerencsés szórend.

Haifa, szombat este, már jár a metronit. De a város kihalt, mint egy falu. Elindulunk csak úgy. Valahonnan hangos zene szól. Otthoni reflex: buli van. Megyünk, mint a merkáz klita szúnyogjai a fényre. Majdnem: a művészeti múzeumban van kiállításmegnyitó. A vernisszázsról éppen lekésünk. Izraelből elszármazott kortárs művészek, három emeleten. Ötpercenként beszélgetőpartnerünk akad: egy lengyel néni, aki gyerekként élte túl a haláltábort, és az első hajók egyikével érkezett. Egy furcsa szobor-kollázs előtt szólít meg. Csodálja, hogy minket pont ez ragad meg. – Don Quijote a lándzsájával, itt a lova és itt a szélmalom. – Bevinnénk egy ilyet a nappalinkba? – Persze, majd ha lesz! – Sok sikert kíván az alijához. Aztán Eszter és két budapesti vendége szólít meg. Öt perc múlva már túl vagyunk a közös ismerősökön, a magyarországi antiszemitizmuson, és az itteni életről kezdünk beszélni. Sajnos már későre jár. Majd folytajuk. Telefonszámcsere. Másnap már csöng is : Gyertek el Savoutra a falunkba! (Utóbb kiderült, félt egy kicsit, hogy nem érezzük majd jól magunkat – tévedett.)

Savuot

Lassan ereszkedik a nap a Karmel-hegy mögé. A falut traktorok járják körül. Feldíszített utánfutón jönnek a gyerekek. Kisgidákat simogathatnak, megmászhatják a mezőgazdaságigép-szörnyeket.
Kis zenekaruk nyitja a műsort. Aztán az idősek énekkara. Itt esik le: minden a folytonosságról szól. A tetőpont a tavalyi betakarítás óta született gyerekek bemutatása.

A faluban élő bohócdoktor a tízéves fiával az ölében áll be a sorba. Nagy a röhögés, de mire komolyra fordul a szó, eltűnik. Jó volt a termés, tele a színpad. Aztán a gépcsodák mutatkoznak be. Szántanak két sort. A másik elboronálja. Ez a munka; pátosz nélkül. Lóerők, technológia.

A kicsik úgy nézik, mint a csodát. Az is. Így termeli magát újra az élet. Az ünnep szimbolikája igy teljes. A következő traktor töreket szór szét, de cukorkák vannak közékeverve. A gyerekek rávetik magukat, száll a szalma (le se tudom fotózni, úgy).

„Betakarítják” a cukrokat. Ez a finálé. Dramaturgként irigy vagyok erre a tökéletes szerkesztésre. Semmi túlbeszélés, felesleges pátosz, mégis világos az ünnep üzenete.

Aztán legördül a függöny: a nap lebukik Haifa mögött.

Első rendezésem

Új felfedezés a boltban: vízben tárolt, fehér, puha sajt. Olyan, mint az ó-óhazában, Erdélyben a telemea. – És itt hogy hívják? – kérdi Ági. – This one, please! – válaszolom. (Az orosz nevét is tudom: Étapazsaluszta!) – Hát kérdezd meg a nevét! – Megpróbáljuk összerakni oroszul. Ketten együtt majdnem húsz évig tanultuk, de nem megy. Hogy hívnak? – idáig jutunk. Majd megállok a pultnál, kezemben a sajttal, mint Hamlet a koponyával, és megkérdezem tőle: Kák tyibjá závút? Szép jelenet. Ez lesz az első izraeli rendezésem. Oroszul pedig már másodszor nem akarok megtanulni.

Sután kérdezősködöm a merkaz klita portájánál. Biciglikerék van a kezemben, és pumpáló mozdulatokat teszek. Egy nyolcéves forma etióp kisfiú megszán, int, hogy menjek vele. Lifttel megyünk, bekopog valahová, de senki nem nyit ajtót. Magyarázni kezd, aztán lassan leesik neki, hogy egy szót sem értek belőle. Tágra nyílt szemmel csodálkozik: egy felnőtt, fehér férfi, aki semmit sem tud. Analfabéta vagyok újra. Nem tudom a boltban, melyik a joghurt és melyik a tejföl.

Ulpán

Szerintem csoda, ami velünk történik. Írástudatlan, gügyögő óvodásokból két hét alatt nyökögve silabizáló hatéves kisiskolások lettünk! Ötven éves aggyal belevágni az ivritbe olyan, mintha valaki súlyos reumával elhatározná, hogy megtanul síelni. És ehhez egy meredek alpesi lejtőt választana! Ági hasonlata: egy körömcipős utcai sétálgatáshoz szokott nőcit negyven kilós menetfelszereléssel felzavarnak a Mount Everestre. De hát az utcán mindenki beszéli ezt a nyelvet! Ezek szerint van esély megtanulni, még ha ez most hihetetlennek tűnik is.

Írnék ide valami vidám sztorit, de csak dedós ulpános dolgok jutnak az eszembe. Szuficia, a Fülöp-szigeti osztálytársnőnk zsiráfnak olvasta a geográfiát. Én meg terroristának a turistát. A következő jó sztorink valószínűleg novemberben lesz az Alef után, esetleg az augusztusi szünetben, ami két hétnyi szombat.

A serut (mondjuk: iránytaxi)

Aki itt él, annak fel sem tűnik a serut intézményének tökéletessége. Az elemzése filozófiai mélységekig vezet: Felszállunk, a sofőr hátratessékel,  kiguberálom az aprót (a kezén mutatja, hány sékel), előreadom. Aki később száll fel, mögém ül, megkocogtatja a vállam. A kezembe nyom 50 sékelt. Értem! Adjam előre! A sofőr kikattogja az aprót a masinájából, és adja hátra. És ami a lényeg, eközben a serut megy! A bizalom. Otthon ez így zajlana: felszálláskor a sofőr balhézna, hogy adjak aprót, neki nem kötelessége pénzt váltani. A mögöttem állók szidnák az anyámat, hogy mit piszmogok. Aztán, ha mégis megoldódna, bedöglene a hitelesített jegykiadója (mert az is lenne neki), végül kézzel írna egy bizonylatot az adóhivatal miatt, hátha álruhás adóellenőr vagyok. Ezalatt mögöttünk állna a forgalom, mindenki dudálna, másnap meg tüntetést szerveznének a serutok ellen. A bizalom hiánya szüli az agressziót, ami aztán megöli a bizalmat. A vilag politikusai azon dolgoznak, hogy egymásra uszítsanak minket. Itt, a serutban úgy látom, ez nem sikerült.

Együtt utazunk, orosz, arab, ortodox és két aligzsidó magyar. Oda visz minket, ahová igyekszünk, még ha kerül is néha a többiek miatt. Kirjat Jam center, mondtam a beszálláskor. Már régen nem tudtam, hol járunk, mikor egy kanyar után egyszercsak felderült az ég. A mi piacunk! – Kirjat Jam merkaz. Jom tov! – Todá!

Rossz utóirat: új barátainktól azt hallottuk, hogy a serut intézménye leáldozóban. És tényleg. A jeruzsálemi buszállomásnál az utcán nem kiabálnak már a serutosok, ahogy másfél éve, amikor turistaként itt voltunk: Tel-Aviv! Tel-Aviv! Tel-Aviv!

Következik a II. rész: Első napjaink Tel-Avivban

  • gzeevi

    Gratulálok! Kedves, jóindulatú, optimista ember áll a sorok mögött. Élvezet volt olvasni, feleleveníteni a 45 évvel ezelőtti alijázásom hangulatát. Csak így tovább!
    Várom a folytatást….