Van a tűzben valami mitikus, ősi erő. Évente többször hosszabb ideig a természetben barangolok, és ezeknek a napoknak a fénypontjai valahogy mindig a tábortűz körül töltött szabad éjszakák. Az okostelefonok világában élő emberek többségének már ismeretlen a tűzhöz való intim viszony. A családi tűzhely meghitt fogalma ma jobbára költői fordulat csupán. A kandallóban pattogó parázs helyett maradt a gáztűzhely, s esetleg az öngyújtó lángja még. És persze Lag baomer.

Van azért valami, ami zavar ebben a máglyarakó ünnepben. Nem az, hogy középső fiam csak reggel hatkor ér haza a haverokkal töltött éjszakai tábortűztől, és feleségem semmit nem alszik attól való félelmében, hogy alkoholra, vagy kábítószerre csábítják tizenhat éves fiát a vagány galeritagok.

Nem az zavar, hogy mint minden évben, az idén is a közelünkben lévő Meron hegyen rendezett rituális tűzgyújtásokra tartó félmilliónyi fekete kaftános vallásos közül rengetegen megállnak városunkban kiabálva, szemetelve, de főként végtelen hosszú sort okozva a pénztárnál, ahol fizetni akarok.

Nem a tűzre gyűjtött lopott raklapok zavarnak ezen a napon.
Nem is az égő kátrányos fa bűze.
Nem a fagyűjtésre használt, majd az utcákon szanaszét hagyott bevásárlókocsik ronda látványa.
Nem a sok füstmérgezéssel és égési sérüléssel kórházba került gyerek.
Nem is a gondatlanságból okozott, vagy rosszul eloltott máglyákból származó erdőtüzek és egyéb károk zavarnak.

Fotó: Cameron Strandberg / Wikipedia

Nem a városban maradt koromfekete tűznyomok, melyek ott éktelenkednek egészen az esős évszak beköszöntéig.
Nem is a környezetszennyezés.
Nem az ablakunk alatt hajnalig tartó részeges utcazaj.
Nem az ózonréteget kilyukasztó óriási füstfelhő, mely az űrfelvételeken pipázó Izraelnek látszik.
Nem a primitív Meron hegyi bálványimádás.

Nem a Jeruzsálemben, Bnei Brakban és egyéb helyeken felállított, majd elégetett ortodox katonákra hasonlító vudubabák zavarnak.

Nem az zavar az ünnepben, hogy eredete sem világos, csak annyit tudni, hogy pogány gyökerei vannak, aztán a 2. század közepén történt Bar Kochba lázadással, és annak közel hatszázezer zsidó áldozatával nemzeti jelleget kapott, bár csak a 12. századtól vált ünneplendő jeles nappá, végül a 16. század közepén, Rabbi Simon bár Jocháj, a Kabbala szerzője halálának évfordulójával misztikus jelentőségét is megszerezte.

Nem az zavar az ómerszámlálás harmincharmadik napjában, hogy szerintem az előző két úr, az őket összekötő Rabbi Akibával együtt, indította el a zsidó történelem talán legnagyobb szellemi tragédiáját, a politikai messianizmust, amely ma is kifejti áldatlan hatását.

Az előbb felsoroltak együttese zavar lag baomerben.

Igaz ugyan, hogy minden ünnepnek vannak negatív, kevésbé szimpatikus oldalai, de pozitív, szerethető vonásaik miatt lelkiismeretfurdalás nélkül ünnepelhetjük azokat, ezzel szemben akárhogy kerestem, lag baomernek egyetlen pozitív oldalát sem találtam. Mert ha meghitt, családi vagy baráti légkörben akarunk tűz körül együtt időzni, rajta, vár a természet, de ennek semmi köze ehhez a babonás tömegkatasztrófához.

Azt javaslom, hogy szüntessük meg Izrael városaiban az értelmetlen máglyarakás hagyományát! Nem a hívők ellen szólok, mindenki éljen a hite szerint, de ha a hit mindenképpen tüzet követel, elég mondjuk szimbolikusan egy gyufát elégetni, miközben a hívő elme nagy máglyát képzelhet maga elé. Nem kell egész erdőket kiirtani raklap-fáért, csak mert ez a vallási szokás, vagy csak mert a gyerekek tüzeskedni akarnak, hisz ez tök jó buli, nem?

Mi legyen a lag baomeres máglyarakással?

Szavazás eredménye

Loading ... Loading ...

Bepillantás az ultraortodoxok Midburn fesztiváljára – VIDEÓ

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!