Mi, izraeliek szeretünk kirándulni, ám túlzottan ragaszkodunk a jól ismert, régi útvonalainkhoz, mangalhelyeinkhez. Az a többségnek eszébe se jutna, hogy bemerészkedjen a beduinok földjére, az Arad melletti pusztaság hasadékvölgyeibe és fennsíkjaira – pedig mennyi kincset rejt ez a kietlen vidék!

Egyórás autóút után bekanyarodunk a sivatagba. Azonnal szétárad bensőnkben a hangulata, és a mindennapi taposómalom egy pillanat alatt nyugalommal fűszerezett békévé változik. Üres az út, ha mégis jön valami jármű, megcsodáljuk: Jé, autó!

Csíkos szoknyájú beduin nők állnak az út mentén. Láthatóan hozzájuk is betört a fejlődés, már ők is meghaladták a koromfeketét.

Tel-Avivtól Aradig a hét hivatalos beduin település közül öt mellett haladunk el: Rahat, Lakija, Tel Seva, Hura és Kuszeife. Ezen túl tízezrek élnek “el nem ismert” bádogvárosokban és pléhtanyákon. A legtöbb beduin nem ingyenélő, hanem keményen dolgozó ember. A modern élethez való alkalmazkodásnak és az ősi hagyományok megőrzésének összeegyeztetésével küszködnek, az ültetés és a puszta közti dilemmában őrlődnek.

Arad nyugati bejárata után délre fordulunk a művésznegyed felé. A városból kiérve kóbor kutya-csoportok és szemétben kotorászó hollók színesítik az unalmas és lehangoló utat. Bő kilométer után használaton kívüli repülőtérre érünk. Az unatkozó aradiak hétvégenként itt szoktak krosszmotorozni és mindenféle tárgyakat reptetni.

A nagy semmi közepén ráhajtunk az 1400 méter hosszú felszállópályára. Mikor az aradi iparnegyed épült, az egyik nagy cég kérte a reptér megépítését. Okos ötlet a Tel-Avivtól másfél órás utat 25 percesre rövidíteni, de nem számoltak a várakozással és biztonsági ellenőrzéssel töltött idővel. Arad nincs elég messze, hogy igazolja a repteret.

A kifutópálya másik végén kezdődő kék jelzésű rozoga úton, beduin pléhkerítések között folytatjuk utunkat. Két kilométer után az El Puraa központi bádogiskola környékén elveszítjük a túrajelzést. Szemből jövő kocsi fékez mellettünk, kihajol egy göndör hajú beduin, és azt mondja: a Kina wádihoz tartotok? Mussza vagyok. Menjetek egyenesen a tevéig, aztán két szamár mellett láttok majd egy kecskenyájat, onnantól a második kút mellett lesz egy bádogviskó, na, amellett van a parkoló.

Korábban utánanéztem, és minden túrahonlap azt állítja, hogy ha Mussza sátra mellett hagyjuk a kocsit, nem fogják ellopni, sőt, fel sem törik. Érdemes telefonon egyeztetni az érkezést.

Az isteni ígéret1 nyomán mi is útra kelünk, hogy meghódítsuk“ezt a földet”, a Kina völgyét. A keneus  nomád törzs tagjai – mely nevét Káin után kapta  – Mózes apósának, Jitrónak az utódai voltak2, akik együtt vándoroltak Ábrahámékkal.

A túravonalat a Budapestről származó, ma 80 éves Dov Ponio jelölte ki. Dovot, mikor tíz évvel ezelőtt – régi álmát megvalósítva – Tel-Avivból Aradra költözött, megdöbbentette, hogy a város lakosai mennyire nem ismerik a környéket, ezért létrehozott egy csoportot és azóta önkéntes alapon heti rendszerességgel túrákat szervez, vezet, magyaráz, útmutat, oktat, túrajelzéseket fest, történelmi leleteket vesz nyilvántartásba, túrakönyveket ír, környezetet véd, és szívesen megfelel minden kérdésre, mely ember és sivatag kapcsolatáról szól.

Hamar felérünk egy dombtetőre, ahol megszemléljük az első Templom idejéből, közel 3000 évvel ezelőttről származó Uzza romjait. A kereskedelmi és katonai célokat szolgáló ősi erődítmény, melyet a bibliai Kina3 városával azonosítanak, a Jeruzsálemből induló, júdeai Hebronon keresztül a Holt-tenger déli részére és Edom hegyeihez vezető régi út felett magasodik. Ez a vár védte a Júdeai Királyság délkeleti határát az onnan gyakran betörő edomitákkal szemben.

A dupla fallal körülvett, negyvenszer ötven méter nagyságú erődítmény oldalain valamikor kilenc torony emelkedett. A szobákban talált, értékes információkkal teleírt cserépedények tanúsága szerint az első Templom időszakának vége felé az edomiták elűzték a környékről Júda törzsét, és a babiloniak déli hadtesteként harcoltak a Júdea földjének meghódítása során. Később a perzsák és a görögök is használták a várat, aztán az első században a rómaiak építettek egy kisebb erődöt az eredeti építmény közepére.

A romoktól meredeken lejtő fekete kovakő (tűzkő) sziklán ereszkedünk le a Kina patak medrébe. Ahol az ösvény csatlakozik a wádihoz, fehér jelzés vezet a három víztározó gödörhöz, melyeket még Elizeus próféta utasítására építtetett a három király, mikor hét napig bolyongtak víz nélkül: “Csináljatok itt és ott e patakon árkokat. Nem láttok sem szelet, sem esőt, és mégis e patak megtelik vízzel, hogy ihattok mind ti, mind a ti nyájatok és barmaitok.”4 Aztán vízáradat töltötte meg a víztározókat: “ímé vizek jőnek vala Edom útjáról, és megtelék a föld vízzel”.5 Mind a mai napig telente – még akkor is, ha a környéken nem esik eső – megtelnek ezek a közel ezer köbméter víz befogadására képes víztározók, és egész évben szolgálják a beduin pásztorokat a nyájaik itatásában. Jól láthatók a vödröket felhúzó kötelek által évszázadok során kialakított vájatok.
A víz nekünk nem iható, de mi hoztunk magunkkal eleget!

A kanyargós patakmederben élvezzük a sivatagra jellemző növényzet gazdagságát: tengerihagyma, sivatagi macskahere, imola, sivatagi szurokfű, silene, papaver umbonatum (mákféle), és még ki tudja mifélék szegélyezik utunkat.

Egy-két kilométer után odaérünk a harminc méter magas Kina zuhataghoz. Készséges beduin vár minket a szakadék szélén, kötelekkel felszerelkezve. Udvariasan bemutatkozik, Szulemánnak hívják, és kéretlenül is útbaigazít.

Leereszkedünk a kanyon aljáig, ahol zöld, poshadt vizű “gev”, vagyis a magasról lezúduló víz által kialakított természetes vízmedence fogad minket. Izrael déli részének ez az egyik legnagyobb és legimpozánsabb pocsolyája. Állítólag két métertől is mélyebb az egész évben kitartó víz, persze nyár végére csak néhány tucat centi marad belőle. A környék állatainak paradicsom ez a hely, nekünk annál kevésbé. Csak eső utáni vízcsere után érdemes megmártózni benne. A tíz méter széles medencében tavasszal és nyár elején lehet igazán jókat fürödni, felfrissülni a sivatagi hőségben. Mivel a medencét folyton éri a nap, és a legtöbb hasonló társával szemben mégsem szárad ki, feltételezhető, hogy alján kis forrás bújik meg, mely a legforróbb nyáron is gondoskodik a folyamatos vízutánpótlásról.

Az idén még nem esett elég eső, ezért zavaros a víz, de így is ideális kis sarok ez lepihenni, lassú tűzön kardamonos török kávét főzni, bámulni a fölöttünk magasodó hatalmas sziklákat.

A medence feletti falon néhány éve arany színű szirti sas pár rakott fészket. Hogy a túrázók ne zavarják a nagyon ritkának számító ragadozó madarakat, a szurdok nyugati oldaláról a keletire tették át a levezető ösvényt.

Kellemes séta következik a kanyargós, néhol szűk szurdokban. Esős időben nem lehet itt túrázni, mert magával sodorhat a hatalmas erejű vízáradat, és szerintem forró nyári napokon is érdemes árnyékosabb túravonalat keresni.

Sima mészkő felületek és apró kövek váltakoznak a lábunk alatt. Kétoldalt hatalmas hegyek meredeznek, és a barna sziklafalon kis barlangnyílások láthatók. Lepihenünk és megebédelünk. Csodáljuk, ahogy e látszólag kihalt vidék valójában hemzseg az állatoktól: néhány, ritkán látható leopárdon túl núbiai kőszáli kecskékfokföldi szirtiborzok, sokféle madár, köztük fuvolázó dalosseregélykoromfarkú csukcsutakfarkú hollósarlósfecskefüsti fecskesivatagi hantmadárfehérfülű sivatagifogoly, aztán kígyók, gyíkok, és bogarak hemzsegnek körülöttünk. Ez a rengeteg élőlény a közöttük lévő szomszédságokkal, territóriumokkal, csatákkal, párkapcsolatokkal, személyes drámákkal, az állatok metropoliszává varázsolja a felületes szemlélődő számára üresnek tűnő sivatagot.

Szűk két kilométer után kereszteződéshez érünk: jobbra vezet a piros ösvény, mi a zöld jelzésen éles kanyarral balra fordulunk. Az elágazás után kapaszkodni kezdünk. Előbb méteres, aztán 4-5 méter magas zuhatagokon mászunk fel. Vigyázni kell a fehér köveken, hogy meg ne csússzunk. Minden kis kapaszkodás után megállunk és visszanézünk. A gyönyörű lépcsőzetes völgy közepén van egy jóval magasabb, hét méter körüli sziklafal, melyen nehezebb felmászni, de amit az olyan jó erőben lévő, tapasztalt és ügyes túrázók, mint mi, majdnem gond nélkül feljutnak. A gyengébbek tíz méteres kötéllel vágnak neki, van kampó is a kötélnek.

Hosszabb emelkedő után egy 554 méter magasan fekvő kovakő fennsíkra érünk, ahol elégedetten körbetekintünk: északon az Arad-völgy lejtőivel szegélyzett hebroni hegyek emelkednek, keletről a Moáb-hegyek magasodnak, míg délről az óriási Negev-sivatag terül el. Itt térerő is van, így kielégíthetjük a kommunikációs kényszerünket.

Majd ismét ereszkedünk. Úgy tűnik, hogy minden kanyarban más jön velünk szemben: először Ábrahám, aztán Sára, végül Hágár. Kecskenyájak és tevekaravánok vonulnak a hegyoldalakon, szamarakon ülő beduin pásztorgyerekek irányításával.

Az utolsó kapaszkodó előtt megpihenünk egy szemrevaló meggyfaoázisban, aztán a beduinok által raktárnak használt barlangokkal teli wádin áthaladva, felérünk a kiindulópontra.

Mussza szamara hosszan bámul minket, és melankolikus bőgéssel siratja a túránk végét, valamint hogy hazautazva kénytelenek vagyunk visszatérni a fárasztó taposómalomba.

Az írás megjelent az Izraelinfo médiapartnere, az Új Kelet újság 2016 áprilisi számában is.

  1. E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig: a Keneusokat, a Kenizeusokat, a Kadmoneusokat, a Hittheusokat, a Perizeusokat, a Refeusokat, az Emoreusokat, az Ananeusokat, a Girgazeusokat, és a Jebuzeusokat. I Mózes 15:17-21
  2. És Keneusnak, a Mózes ipának fiai is felmentek a pálmák városából a Júda fiaival a Júda pusztájára, mely délre van Aradtól, és elmentek és letelepedtek a nép között. Bírák 1,16
  3. A Júda fiai nemzetségének városai pedig a déli végtől kezdve Edom határa felé valának: Kabseél, Éder és Jágur; Kina, Dimóna és Adada… Józsué 15:21-22
  4. II Királyok 3:16-17
  5. II Királyok 3:20

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!