Te zsidó vagy? – máig hallom a kérdést, amit Jeruzsálem óvárosában egy helyes kipaszruga srác tett fel nekem első izraeli látogatásom során. Végigfutott a hátamon a hideg. Ilyet ugye nem kérdezünk mi otthon. Ilyesmiről nem beszélünk. Otthon utalgatunk rá, otthon célzásokat eresztünk el. Otthon a zsidók többsége még mindig nem attól zsidó, hogy ünnepeket tart vagy zsinagógába jár.

Te zsidó vagy? – kérdezte a srác, és én nem tudtam kimondani a nemet. Meg magyarázkodni sem kezdhettem el, hogy hát végül is nem, de kicsit azért igen, meg a holokauszt a családban köszi megvolt. Úgyhogy azt mondtam, hogy igen, és belevörösödtem.

“Apa, ne borulj ki, ha megkérdezi a taxisofőr, a boltos vagy a szomszéd, hogy zsidó vagy-e, oké? Ez itt nem úgy megy, mint otthon. Nem úgy értik. (Persze otthon hogy értik?)” – figyelmeztettem hirtelen haragú apukámat első izraeli látogatása elején.

Támogasd az Izraelinfót!
Támogasd az Izraelinfót!

Te zsidó vagy? – kérdezik meg tőlem lépten-nyomon manapság, és rezzenéstelen arccal bólintok. A különbség persze az, hogy most már zsidó vagyok. Az alijázásom és egy évnyi szoknya-hosszúujjú után úgy döntöttem, hogy átléphetem, hogy át kell lépnem a “te zsidó vagy-e” rubikonját. Hogy nem lesz ciki, ha tényleg betérek. Hogy megérdemlem. Hogy tényleg ide tartozom – az összes furaság és butaság és a kasztok ellenére, én el fogom tudni viselni azt, hogy betért vagyok, meg a többieket, akik úgy születtek.

Szörnyű volt, ugye? – ez a kérdés már a betérésre vonatkozik. Ez a kedvencem. Nem volt szörnyű – fantasztikus volt. Megerősítő, átszellemítő, különleges folyamat. Metamorfózis a javából – ha nem is hernyóból pillangóvá, de gojlepkéből zsidólepkévé való varázslatos átalakulás. Ami nekem megnyugvást hozott (meg annak a múlt ködébe vesző zsidó ősanyámnak is, aki valamiért szokatlanul erősen imádkozott azért, hogy ne szakadjon meg a vérvonala.)

Megszállottan olvastam és csináltam – a tanárom az első óránk végén azt mondta, hogy kész vagyok, mehetek a bét din elé. Hogy igazából neki furcsa, hogy én még nem vagyok hivatalosan zsidó. Aztán a bét din jött és ment – meg a mikve is, én pedig hivatalos, papíros klubtag lettem.

Azóta eltelt hat év és most, egy házassággal, másfél gyerekkel és hatévnyi hullámzó vallásgyakorlással később már tényleg ki is tudom mondani, hogy zsidó vagyok, természetesen és pirulás nélkül. Nyugodtan, nem fölényesen, de magabiztosan, örömmel és elvárások nélkül.

Jó lenne, ha mindenki így lenne zsidó. Egy kis betérés senkinek sem ártana.

  • Sándor Zita

    Nagyon szép írás. Bárcsak tényleg mindenki így lenne zsidó!