Boldog szomorúság?

Ma van Savuot, megkaptuk a Tórát. Hurrá!! Azért ez a kedvenc ünnepem, mert ekkor senki nem akarta népünket kiirtani, mi sem győztünk le senkit, nem mészároltak le elsőszülötteket, nem fulladt senki tengerbe, az ünnep folyamán pedig nem kell vezekelnünk, böjtölnünk, gyászolnunk, viszont egy csomó mindent szabad, például nyiratkozni, fürödni, de főleg rengeteg tejes ételt enni, és így még az állatok is élve maradhatnak.

Számomra Savuot a béke ünnepe, a természeté, az elfogadásé, a szereteté, a megváltásé… és még egy halom pozitív dolgot sorolhatnék fel, melyet Ruth és Boáz történetéből meríthetek. Mindezek ellenére mégsem tör ki bennem öröm, inkább szomorkás vagyok.

Grafika: frankpeti

Ha – mondjuk ideológiai okokból – eltávolodom egy családtagtól, végéhez ér egy baráti kapcsolat, szebb időkből való nosztalgikus képeket nézegetek, vagy ha egy szerettem elvesztése nyomán fájdalom vesz erőt rajtam, akkor nyilván bánatos vagyok. Én szeretem ezt az érzést. És nem, nem vagyok mazochista.

Nem tagadom, hogy jó dolog az öröm, de én azt a visszatekintő, befelé forduló fajtát részesítem előnyben.

Már gyerekkoromban vonzódtam a melankóliához, mert az olyan érettnek, kifinomultnak és elegánsnak tűnt. Már akkor ráéreztem, hogy a szomorúságban is van egyfajta bonyolult boldogság.

Nyilván minden normális ember életvidám akar lenni. Teljes filozófiák alapulnak azon a feltételezésen, hogy minél boldogabb vagy, annál jobb neked. De legtöbbször azok a boldog emberek, akiket nem ismerünk eléggé. Ha közelebbről megszemlélhetjük őket, kiderül a turpisság.

A boldogság pillanatai nagyon rövidek (egy óra, kettő, talán egy nap). Ha valaki három napig, vagy tovább egyfolytában boldog, az vagy beteg, vagy eltitkolnak előle valamit. Egy teljes életen át tartó boldogság? Nem logikus. Sigmont Freud szerint “a boldogság ötlete nincs benne a teremtésben”.

Világos, hogy néha jó elégedettnek lenni. De az a furcsa igazság, hogy én nem akarok mindig gondtalan lenni. Néha jó okom van arra, hogy szomorkás legyek, és időnként csak azért szomorkodom, mert – tudatosan, vagy tudat alatt – ezt akarom. Valószínű, hogy az érzelmi sokszínűség jobb, mint a monoton derű. Nagy értéke van a szomorúságnak, míg a vidámság néha kicsit naivnak tűnik.

Óriási művészeket ihletett meg a szomorúság, míg mondjuk a mosolygós fagyinyalás jóval kevésbé adott ihletet nagy versek és festmények születéséhez.

Némelyeknek a melankólia az egyetlen múzsája. Thalia helyett inkább Melpomené. Ő ihlette Miltont, Michelangelót, Swiftet és rengeteg más írót, költőt, képzőművészt és gondolkodót. Minden géniusz melankolikus – de legfőképpen azok, akiknek a zsenialitása a komédiában van.

A melankólia méltóságteljesebb az örömnél. Szerintem a vigyorgó derű lényegében egyfajta ostoba élvezet, a bárgyú agy nyelve, egy léggömb, mely a tűre vár, hogy jöjjön és kipukkassza. A szomorúság érettebb, mert az ábrándokból való kijózanodásról tanúskodik. Szerintem a szomorú ember őszintébb és hitelesebb, mint a folyton mosolygó.

A depresszió az agyat körülvevő poshadt bűz, de a szomorúság olyan, mint egy mélykék és türkiz tollú elegáns páva. Ez jellemzi például az Afrikából az Újvilágba importált zenét, a mélabús bluest is.

Nincs semmi kapcsolat az elegáns melankólia és a depresszió között. Számos elmélet próbálta megmagyarázni a depresszió alkalmazkodó értékét, de tudomásom szerint egyik sem állította, hogy az szórakoztató, vagy kellemes volna.

Nyilván mindenfajta szomorúságnak van előnye és hátránya. Azt lehet mondani, hogy a szomorúság erőről és érzékenységről tesz tanúságot. Olyan feltűnően rikító dolgok, mint a szarvas hatalmas agancsa, vagy a páva pompás farktolla éppen értékük miatt hasznosak, pont azért, mert világos, hogy gazdájuk terhére vannak. Azt az üzenetet közvetítik, hogy annyira erős vagyok, annyira kívánatosak a génjeim, hogy megengedhetem magamnak, hogy ezzel – az egyébként gyönyörű – hátránnyal a testemen forgolódjak.

Ebből a megközelítésből a szomorúság egyfajta “túlzott fogyasztás”. Mogorva ábrázattal több izmot működtetünk, mint mosolygós arccal, ami azt is jelentheti, hogy több energia elpazarolásával éppen azt jelezzük, hogy bőséges erőforrásaink birtokában képesek vagyunk erre. Bármely bolond élhet gondtalanul, míg jóval több erő kell ahhoz, hogy szomorúan élj. De az ilyen megközelítés figyelmen kívül hagyja a szomorúság legfontosabb szempontját. Nem az árát, hanem a szépségét. A derű kedves és aranyos, de a melankólia néhány fajtájában olyan szépség tárul fel, melyet a boldogsággal sosem fogunk megismerni.

Már csak az emberiség nagy részének az egzisztenciális állapota is elég ok a szomorúságra és a melankóliára, olyannyira, hogy ennek fényében a jókedv és az öröm egyfajta fátyolnak tűnik, mely elrejti a szomorú igazságot. Úgy tűnik, hogy a szomorúság azoknak része, akiknél az önbecsapó mechanizmus nem elég fejlett, vagy nem elég kifinomult.

Általában a boldogság mértéke fordítottan arányos az intelligencia szintjével és az ember gondolatainak mélységével. Minél ostobább valaki, annál inkább mosolygóssá válhat. Minél elégikusabb leszel, annál kreatívabbá válhatsz. Aki nem ereszkedik a mélységekbe, nem emelkedhet a magasságokba sem. Csak ha megtapasztalod a leereszkedést, akkor élheted át és értékelheted igazán a felemelkedést is.

A szomorúságban teremtő és hajtóerő van. Az elégedettség stagnálást okoz. Ha jó neked, nincs, ami előrevigyen. Jól érzed magad? Egy helyben maradsz. Rossz kedved van, de olyan mértékben, hogy ne dőlj ki? Kreatív leszel.

Mindig a magasságokban akarsz lenni, és meg szeretnéd magad óvni a fájdalomtól? Mint a legtöbb ember, te is egyszerű és lapos vagy. Ahogy a közmondás mondja: nincsen rózsa tövis nélkül.

De mindezeken túl van a melankóliának egy romantikus dimenziója is. Ez egyrészt kéznyújtás a társadalom felé, ugyanakkor elkülönülés tőle. Egyfelől segítségkérés és a társadalommal való kapcsolat szükségességének kifejeződése, másfelől az attól való távolságtartás igényének kinyilvánítása. Egyfajta nyilatkozat, hogy gondolkodó és tűnődő ember vagy, és nem hajkurászod a felületes világ élvezeteit. Én valószínű ezért álltam a csoportképeken mindig a háttérben, távol az első sorban grimaszokat vágó társaimtól.

Minden alkalommal, mikor lelassítjuk a tempót, hogy kicsit elmerengjünk, mélyre szálljunk, habozzunk, ezt egyfajta melankólia kíséri.

A vidámság aktívabb, és energikusabb, nem szereti a csendet. A szomorúság nem mindig kellemes, de elkerülhetetlen az alkotás, a problémamegoldás, a tanulás, az elfogadás felé vezető úton.

Az írás az Új Kelet újság 2016 áprilisi számában is megjelent.