Az egyetlen hely a világon… az olvasók szeretik, ha így kezdődik valami. Én inkább úgy kezdem, hogy megértettem, miért lenne jó gazdagnak lenni. Bármikor felmászhatnék a Machu Picchura, elmehetnék Tibetbe vagy Izlandra. Megnézhetném a Pradoban a kedvenc El Grecoimat. És a Vörös-tenger korallzátonyát, vagy a Delfin-zátonyt Eilaton. Ez utóbbiakhoz, szerencsémre, nem kellett megvárnom a meggazdagodást.

Eilat. Az első napon kipróbáltam a gépemhez kölcsönkapott vízhatlan tokot. Hát a képeim nem forgatják majd fel a búvársajtót. De idebiggyesztem őket büszkén:

Aztán másnap vár minket Nana, Luna, Nikita és Neo, a palackorrú csapat.

Pontosabban ők még nem tudják, hogy jövünk, de Omer Armoza, a Delfin Zátony ügyvezető igazgatója tényleg vár minket, interjúra. Ideális alany, akin csak meg kell nyomni a „delfinek” gombot, és reggelig mesél róluk. Mindent tud Nanáékról és a lakhelyükről. 14 éve dolgozik itt. Az első 6 évben delfintréner volt, utána lett csak főnök. Ági felkészíti a beszélgetésre: Magyarországról jöttünk. Ott nincs tenger, a magyaroknak nincsenek delfinei. Személyesen most találkozunk először velük, de nagyon szeretjük őket, ezért elnézést, ha hülye kérdéseink is lesznek.

Omer felesége magyar. Jól ismer minket. Csak mosolyog ezen.

– A helynek az alapötlete, hogy minden a delfinek szabad akaratából történik – mondja Omer. Mi nem csinálunk show-kat, nincsenek mutatványok, trükkök. Ez a hely csak a barátságról szól!  Arról, hogy érezzék jól magukat. Mindent azért teszünk, hogy nekik jó legyen, hogy élvezzék az életet, nem pedig azért, hogy produkálják magukat a kedvünkért.

– Amit most láttok, az az etetés – folytatja. – Azért van szükség erre, hogy lássuk őket, hogy biztosak legyünk benne, hogy jól vannak. Jóllakniuk viszont nem szabad, mert vadászniuk is kell. Ez csak két perc, hívjuk őket, esznek pár falatot, és úsznak tovább, nem csinálunk műsort belőle. Szeretnek vadászni, ez a fő, és mi nem akarjuk, hogy leszokjanak erről. Így, hogy nincsenek mesterségesen túltáplálva, minden nap el kell menniük a szabad vízre portyázni. Szóval, minden interakció az emberekkel szabad akaratból történik.

Ez a hely, az öböl, ki van jelölve. A csónakok, hajók nem tudnak bejönni. De a delfineink szabadon közlekedhetnek, ők kimehetnek, bejöhetnek. Kimennek, bejönnek. Ez az egyetlen ilyen hely a világon.

(Na, végre csak leírhatom: Ez az egyetlen ilyen hely a világon. Megnyugtatom ezzel a sok izgatott állatbarátot: nincsenek a jószágok gonosz módon fogva tartva.)

– Amikor megnyílt a hely, 1990-ben, nem tudtuk, mi történik majd, mert korábban nem volt ilyen. Nem voltak tapasztalatok. Hittünk abban, hogy ha ez jó hely lesz nekik, ha szeretni fogják és az otthonuknak tekintik, akkor a nap végén hazajönnek. Ha pedig nem, ha valamelyikük nem szeret itt lenni és elmegy, mert valahol jobb neki, akkor oké pajtás, élj boldogan! De egyik sem ment el, mindig visszajöttek. Ez a legnagyobb sikerünk!

– És a kint élő delfinek? Nem jönnek be?

– Ők is kíváncsiak az emberekre, de félnek bejönni.

– Nem veszélyes az itt élőknek kiúszni a szabad vízre?

– Nem, egyáltalán nem. Csak az emberek veszélyesek számukra. Ezért megpróbálunk rendszeresen összedolgozni, kommunikálni a környező intézményekkel, a kikötővel, az üzemekkel. Ha fontosak nekik a delfinek, akkor együtt kell vigyáznunk rájuk. Ez persze nem mindig egyszerű, de sokkal jobb helyzet, mint gondolnánk. Az öböl nagyon tiszta. A kikötőt rendszeresen ellenőrzik, és számos előírásnak kell megfelelnie. Ugyanez nem mondható el a nyílt tengerről. Ha ott történik környezetszennyezés, annak nincsenek következményei. Itt mifelénk éppen a kikötő miatt tiszta és biztonságos a víz.

(Környezetvédői aggodalom kipipálva.)

– Ha mégis elkóborolnak, van bennük chip, mint a kutyákban, hogy megtaláljátok őket?

– Nincs chip a delfinekben. Csak csónakkal keressük őket, de mindig előkerülnek.

– Olyanok, mint a kutyák?

– Neeem! Nem olyanok, mint a kutyák. Nem úgy tekintenek rád, mint a gazdira, vagy a falkavezérre. Inkább úgy kezelnek minket, mint a macskák. A trénerek minden nap úsznak velük, hívják őket interakciókra. Figyelnek rájuk, játszanak velük. Ez nem a jutalomfalatról szól. Csak az érintésről, a játékról, a figyelemről. Az állataink meg – ha van kedvük – barátkoznak, ha nincs, akkor faképnél hagynak minket. Ahogy mondtam, minden a delfinek szabad akaratából történik. Ha búvárok jönnek be a vízbe, hogy találkozzanak velük, a delfinek akkor is csak azt teszik, amihez kedvük van.

– Ha megpaskolom a vizet, mint a filmeken, akkor idejönnek?

– Meg lehet próbálni. Néha igen, néha nem. Ha jönnek, azért teszik, hogy ellenőrizzék, ki jött közel. Ezt sokszor megteszik. Kíváncsiak, de nem úgy, mint a kutyák. Nekik több időbe telik megbízni valakiben. Ők nem kis házi kedvencek, hogy idehívjuk őket egy pacsira. Nincsenek szoktatva ehhez.

– Én kapcsolatba tudok lépni velük, megérinthetem őket, mert ismernek, de mástól ezt ritkán tűrik el, mert ahhoz bizalom kell.

– Hallgatnak a neveikre?

– Nem, mert a delfinek kommunikációja más. Az emberi fülnek olyan, mint a fütty. Az ultrahangtartományban működik a fülük. Térhallásuk van, sztereó. Ezt használják a tájékozódáshoz is. Az emberi szavak számukra teljesen idegenek, nem ismerik fel azokat. Ha én mondom neki, hogy Nana, az teljesen más, mintha te mondanád. Ezt viszont meg tudja különböztetni.

– Mikor alszanak?

– Nem alszanak, mert a vízben élnek, és az agyukban a „living center” mindig ébren van. Nem tud teljesen elaludni, mert ha elalszik, meghal. De pihennie kell, ezért szeparálja a két agyféltekéjét. Az egyik agyféltekéje alszik, amíg a másik ébren van, és aztán fordítva.

– Van egy terápiás programotok. Láttunk most egy kisfiút a vízben…

– Ez egy hosszú távú program, olyan gyerekeknek, akik különböző testi vagy lelki problémákkal küzdenek. Az alapgondolat, hogy pozitív élményt nyújtsunk számukra. A hagyományos terápiákhoz képest az a különbség, hogy azokban mindig tenni kell valamit, hogy az állapot javuljon. Itt ez a kényszer feloldódik. A gyerek jól érzi magát a vízben a delfineink között. Ez az élmény hosszú időre az élete részévé válik, és ez erőt ad neki a gyógyuláshoz.

– Ezt nem csináljuk gyakran, hogy a delfinek se érezzék ezt kényszernek. Nem fáradnak el, csak semmit nem csinálnak szívesen sokszor egymás után.
Sok turista jön, aki velük akar úszni, de van egy limit, hogy mennyi fér a palackorrú csapat napjába. Szigorúan mindent úgy szervezünk, ahogy nekik kényelmes. Soha sem mondjuk, hogy oké, még egy óra, mehetsz még egy kört. Igen, muszáj az életritmusukat tiszteletben tartani. Ez a barátság záloga. Reggel 9 és délután 4 között vagyunk nyitva, de óránként, fél óránként rájuk nézünk, hogy rendben vannak-e.

– Milyen követelmények vannak, ha mondjuk itt szeretnék dolgozni?

– Elsősorban trénerekre van szükségünk. De nem a delfineket kell tréningezni, hanem a látogatókat. Az embereknek kell megtanítani, mielőtt beengedjük őket a delfinek közé, hogy hogyan viselkedjenek, mit tehetnek és mit nem.

– Mind a négyen itt születtek?

– Igen, ők már a második generáció itt az öbölben. Az első delfineket egy oroszországi kutatóközponttól vettük. Azt akartuk, hogy jobb, élhetőbb helyre kerüljenek.

(Tulajdonképpen alijáztak a kis palackorrúak!)

– Hogyan alakul majd a csapat élete? Várható szaporulat?

– Egy fiú, három lány, persze! De a fiú, Nikita még túl fiatal, még kamasz. Most van a szexuális érés időszakában. Ki kell várni, míg aktivizálja magát. Aztán még a terhességi idő. A delfineknél ez hosszú idő, egy év. Szóval legalább három év, mire delfinbébire lehet számítani.

– Ha itt körülnézek, úgy látom, ez egy komplex pihenőpark. Mit nyújt még a Delfin Zátony az idelátogatóknak?

– Nem akarjuk, hogy ez egy olyan hely legyen, ahova fél órára beugranak: Jé, delfinek, de édesek, de gyönyörű, blablabla… és aztán keresnek egy vonzóbb úti célt. Ha idejössz, sétálj a kertben, a mólón, aztán pedig találkozz a barátaiddal: nézd meg a delfineket! Ez az ő otthonuk. Vendégségben vagy. Tölts itt egy fél napot, ne rohanj! Van a bár, étterem, strand, pihenők, relaxációs medencék. A legszebbek a világon! Élvezd a szabadidőd, ez az alapötletünk. És gyere vissza bármikor!

dolphinreef.co.il

Fotók: Silló Sándor

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!