Levél Miri Regev kulturális miniszterhez

Azur Mizrahi nyílt levele a Facebookon

Azur Mizrahi szülei - fotó: facebook
Azur Mizrahi szülei – fotó: Facebook

A nevem Ezra Mizrahi, 65 éves vagyok, Jeruzsálemben születtem. Legtöbben askenáziasított nevemen, Azurként ismernek. A jeruzsálemi ORT Neviim szakmunkásképző középiskolában végeztem. Családom a dél-törökországi Urfából települt Izraelbe. Urfában fényes zsidó közösség élt, mely kétezer éven át, még az első templom lerombolása óta őrizte zsidóságát és szokásait. Nagyanyámat Dzsamila Kudsziának hívták, ez ivritül annyit tesz, mint „a jeruzsálemi szépség” – családját ugyanis Jeruzsálemből űzték el több mint kétezer évvel ezelőtt.

Apám, a testvérei és családjaik a cionizmus hatására alijáztak a múlt század harmincas éveiben. Apám, aki végzettségére nézve tanár volt, számos nyelvet beszélt kiválóan, és az ivrit, amit tőle hallottam, Even Gvirol, Jehuda Halévi és olykor S. J. Agnon nyelve volt.

Izraelbe érkezésük után szüleim, Jichák és Mazal, a cionizmus és a megszabadulás eszméje által vezérelve Jeruzsálemben telepedtek le. Hét gyermekük született, én vagyok közülük a legfiatalabb.

Apám szeretett volna a zsidó oktatási rendszerben elhelyezkedni, de nem járt sikerrel. Haraggal töltötte el, hogy nem használhatja ki képességeit, de megértette az idők szavát, és hogy családját eltartsa, vegyesboltot nyitott a jeruzsálemi Mahane Jehuda piacon.

Csatlakozott a Lehi mozgalomhoz, a testvérei pedig a Haganához. Egy részük még karriert is csinált a mozgalomban: Albert Avraham Benjámin unokatestvérem például (apám testvérei közül többen Benjáminra változtatták a családnevüket) dandárparancsnok volt az ejtőernyősöknél, s amikor szívbetegség miatt leszerelték, altábornagyi rangot kapott. Egy másik unokatestvéremet, Niszim Benjámint, aki a fegyveres erőknél szolgált, idegen földön ölték meg – az ő története sosem fog napvilágra kerülni, mindig árnyékként vetül majd Izrael államának egyik legnagyobb mítoszára.

Apám egész életében keményen dolgozott, míg fáradtan és kiábrándultan meg nem halt 54 éves korában. Temetésére sokan eljöttek, köztük több tucat arab Abu Gosból, akik közül sokan jó barátai, üzletfelei és kereskedőtársai voltak. Igen, Abu Gos-i arabok jöttek el leróni kegyeletüket a sírjánál. Azoknak az araboknak az apái, akik ellen ön, Miri Regev, és barátai tüzelik most a népet.

Az Alliance általános iskolájában a Mahane Jehuda közelében, ahova jártam, egyetlen askenázi tanuló sem volt. Első tanítónőmet Pnina Schechternek hívták. Fiatal nő volt, akinek az volt a szokása, hogy az orrára tett kézzel jött be az osztályba. Emlékszem, hogy az elsős osztálykirándulás után, mikor a jeruzsálemi állatkertben voltunk, szomorúan mentem haza, és rögtön mentem apámhoz a boltba segíteni. Apám kérdésére, hogy milyen volt a kirándulás, mérgesen válaszoltam, hogy a tanítónő haragudott rám a ruhám miatt. „Mit gondolt – tettem hozzá felindulva -, a szombati ruhámban megyek kirándulni?”

Gyerekkoromban nem beszéltünk az akaraterőről. A szenvedés erejéről beszéltünk, ez volt a kiindulópont. Mikor elvégeztem az elemit, az iskolában azt ajánlották, felvételizzem a Boyer középiskolába, ahová a kitűnők mentek. Nem a Leyadába (a Héber Egyetem középiskolája), és nem is a Héber Gimnáziumba. Ezek az askenáziak fellegvárai voltak, ahol nem tudtak volna mit kezdeni egy mizrahival.

Egyedül mentem felvételizni. Nem sokkal apám halála után voltunk, és anyám minden idejét a boltnak szentelte, hogy el tudja tartani a családot. Bementem a vizsgára, és bár átmentem, úgy megrémültem, hogy nem mentem vissza. Senki sem sajnálta az ottaniak közül.

Beiratkoztam egy szakmát adó középiskolába. A katonaságban – nem sokkal a jom kippuri háború után – találkoztam egy csodálatos lánnyal, aki lengyel származású volt. Egymásba szerettünk. A Sínai-félszigeten a homokba írtuk a nevünket, és kértük a szelet, hogy vigye hírét szerelmünknek. Egy idő után meghívott magukhoz Tel-Aviv északi részén álló házukba. Félelem és reszketés fogott el, ahogy közeledtem, merő udvariasság és jó modor voltam.  Másnap elmesélte, hogy az anyja megkérdezte tőle, ugyan melyik fáról szedte le ezt a majmot…

Az előítéletek és a rasszizmus plafonja megvolt ott is mindig.

A hetvenes évek végén az izraeli televíziónál kezdtem el dolgozni hangtechnikusként. A forgatócsoportokban világos volt a leosztás: legalul a világosítók, mind mizrahi (leszámítva a vezetőjüket természetesen), a hangtechnikusok zöme mizrahi, elenyésző részük askenázi, az operatőrök, forgatókönyvírók, producerek és gyártásvezetők egytől egyig askenáziak. Utólag már világos számomra, hogy nem volt ott sok keresnivalóm.

A nyolcvanas években lehetőségem nyílt a kanadai tévénél elhelyezkedni hangmérnökként, és éltem is vele. A kanadaiak nem tudták, mi az, hogy askenázi vagy mizrahi. Ami nekik lényeges volt: tehetséges, céltudatos és szorgalmas. Rövid idő alatt operatőrré és producerré léptem elő, és több mint húsz ottani évem alatt igen szép karriert futottam be, melynek során számos fontos izraeli és világeseményről tudósítottam.

Miri Mirjám Regev-Sziboni asszony,

Sokszor mérlegeltem életem során családnevem megváltoztatását. Volt idő, amikor azt mondtam magamnak: a lányaid kedvéért. Mosd tisztára őket, ezt az atyai bűnt nem te választottad.

Ugyanakkor házunk kapuja lebegett szemeim előtt Jeruzsálemben, a Mahane Jehuda negyedben, a Bét Jákov utcában, melyre ez volt írva: Jichák (Zaki) Mizrahi Benjámin, noha a Benjámin nevet apám nem volt hajlandó hivatalosan felvenni. Ez számára olyan lett volna, mintha hamut szórna a tiszta olívaolajba, mintha páncélt borítana egy dobogó szívre.

Húsz éve lányom megismerkedett egy új barátnővel. Amikor az új barátnő lányomról mesélt szüleinek, szülei megkérdezték tőle lányom családnevét, és a barátnő azt felelte, hogy nem emlékezik pontosan, de valami olyan, mint az Askenázi. Ez úgy csapott belém, mint a villám.

Azon a napon megértettem, hogy lányaimat nem nevezem be a „hátrányos helyzetűek” olimpiájára, hogy arra nevelem őket, használjanak fel minden bennük rejlő lehetőséget. Nem kell jobbnak lenni másoknál. Magukból kell kihozniuk a maximumot. Pont. Független, véleményalkotó nővé legyenek, ne csak arra törekedjenek, hogy jobbak legyenek a férfiaknál. Mindig önállóan, bátran gondolkozzanak. De mindig figyeljenek a környezetükre is.

Még mindig érzem az üvegplafont. Ha új emberekkel találkozom, és a het és az ájn (a helyesen ejtett) kigördül nyelvem alól, mindig lesznek, akik megkérdezik: „Mondd, jemeni vagy?”

És mindezek ellenére ön, Miri Regev asszony, nem képvisel engem.

Engem a liberalizmus képvisel, a tolerancia, az egyenlőség, a szabad véleményalkotás és -kifejezés.

Hanoch Levin, Joshua Sobol, Erez Biton, Szami Michael, A. B. Jehosua, Ámosz Oz, David Grossman, Aharon Appelfeld, Eli Amír és még sokan mások, akik művészettel, színházzal, tánccal, zenével gazdagítják életünket, az eddigi és jövőbeni értelmiségiek és alkotók. Ők mutatják számunkra az utat a megtévesztés és a zavarodottság korában…

Én és a hozzám hasonlók nem engedjük, hogy elhallgattassa őket!!!

Mert csak így törhetjük majd szét az üvegplafont.

Csak ezen a módon hozhatjuk vissza a keleti zsidóság dicsőségét, aranykorát és egyenlőségét.

Csak így valósíthatjuk meg álmunkat: és összeolvadnak a diaszpórák.

Miri Regev asszony, ha öntött ólomból készült ruhát visel, akkor is meztelennek és csupasznak látom. Ön csupán eszköz az askenázi patrónusai kezében! Arra használják, hogy befedjék meztelenségüket, felhasználják hatalmi terveikhez, hogy visszavigyenek minket a domb aljára, a vadonba, a barakktáborba, a szellemi sötétségbe. És akkor ön lesz a mór, aki megtette kötelességét.

Miri Regev miniszter asszony, én, és hozzám hasonlóan sokan mások, kárvallottjai voltunk a hátrányos megkülönböztetésnek és az elnyomásnak, és nem engedjük, hogy visszatérítsen minket a hegy lábához.

Máris tettünk arra egy lépést….

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

FORRÁSFacebook
MEGOSZTÁS