Megint itt a tel-avivi gyermek és ifjúsági filmfesztivál! Szokásos helyén, a Tel-Aviv Cinematheque-ben rendezik idén is. Naptárba bevésni: július 18-án este megnyitó, aztán filmeső négy napon át, 10-től 17 óráig indulnak a vetítések. Lehet jegyet venni onlájn. Jó izgulni az előtérben, feszengeni a lakkcipőben és a szép ruhában, vagy leszaladni mackóban, papucsban. Kihunynak a fények, kezdődik a csoda!

Moziba szinte kizárólag apukámmal jártunk mi, gyerekek, vele viszont hetente többször is. A hirdetőoszlopokon akkoriban még nem az volt kiragasztva, ki g…ci, vagy ki hazudik, hanem a moziműsor például, aminek az alján apró, de vastag betűvel mindig szerepelt, hogy: A műsorváltozás jogát fenntartjuk!  Nem a politikusokat gondoltuk nyerészkedőnek, hanem a jegyüzért, aki pofátlanul drágán kínálta a felvásárolt jegyeket egy-egy film előtt.

Még nem lehetett online jegyet venni, csak személyesen, vagy esetleg telefonon félretetetni és előadás előtt fél órával érte menni. A pénztár mellett kifüggesztett üvegezett táblán lehetett látni a terem adottságait, a székek elhelyezkedését.

Leszámítva a bemutató mozikat, ahol a friss filmeket vetítették, csak a Bem és a Mátra moziban emlékszem üléshuzatra, a többi helyen a faburkolaton kemény érzetű volt az ülés, ha mozogtunk, recsegett az egész sor. Sokszor mondták gyerekkoromban, hogy már nagy vagyok, ami általában valami olyasmivel volt kapcsolatos, amit már illene tudnom, de én akkor éreztem magamat nagynak, mikor leért a lábam a moziban a széken ülve, vagy mikor már elértem a jelzőgombot a buszon, ami akkor még csak az ajtó fölött volt valamiért.

Az új filmeket két hétig csak a bemutató mozik adták, onnan kerültek a kópiák a nagyobb mozikba, onnan a kisebb vetítőtermekbe. Az új film azt jelentette, hogy a Csillagok háborúját 1977-ben mutatták be Amerikában, és két évvel később már meg is lehetett nézni Budapesten. Meg persze voltak azok a filmek, amiket nem láthattunk, mert az ország vezetői megnézték, és ilyen-olyan okok miatt nem mentek át a szűrőn.

A külvárosi mozik közönsége ismerte egymást, a ruhatárost, a büfést, a pénztárost, a jegyszedőket, és néha még a vetítőt is, aki mindig férfi volt, és szinte mindegyikük dohányzott. Ha elszakadt a film, fütyülni kellett, meg kiabálni, hogy hallja, mert ritkán ülte végig a vetítést, elkóricált a fülkéjéből. Filmszakadáskor felkapcsolták a nézőtéren a villanyt, hogy ne üljünk a sötétben, amíg komótosan megragasztották a szalagot. Előfordult, hogy fordítva, és akkor újra megvártuk, míg elvágja, megragasztja. Voltak, akik ilyenkor kimentek dohányozni a közönség soraiból, ami arra utalt, hogy rémesen hosszan tart a ragasztás.

Mi ki tudtuk várni, amíg a kicsi filmszínházakba ért az áhitott mű, hiszen cserébe folyamatosan moziztunk, volt, hogy egyik filmről mentünk a másikra. Ennek kapcsán megismertük Budapest minden peremkerületét és moziját. Fantasztikus kalandok voltak, nem csak a vásznon!

Mindenevők voltunk, nem szorítkoztunk a gyerekfilmekre, hiszen abból mondjuk egy hónap alatt összesen három-négyfélét vetítettek az egész városban, azokat is ismételték.

Ügyeletes csörgőkígyónak hívtuk azokat, akik zörögtek a büfében vásárolt nasik göngyölegével, és kissé lenéztük őket, hogy nem tudnak viselkedni, ahogy azokat is, akik hangosan beszélgettek. Azokat meg, akik elkéstek, hát őket tényleg nem értettük, hogyan csinálják. Mi dolguk van még, mint hogy időben megérkezzenek, gondoltuk. Kivéve persze, ha nem jött a busz, és mi késtünk el.

Rohampáholynak neveztük az első sort, és ha tehettük, oda sosem ültünk, hiszen nem akartuk, hogy kitörjön a nyakunk. Az utolsóba sem szívesen, mert oda nem filmet nézni ült az ember akkoriban, hanem csókolózni meg ilyesmi.

A film sosem volt bántóan hangos, vagy érthetetlenül halk, és reklám meg előzetesek helyett Filmhíradót vetítettek, ahol Kádár Jánost vagy Losonczi Pált lehetett látni, munkásokat, meg termelőszövetkezeteket, ami nagy élmény volt nekem, mert nem volt televíziónk, és nem olvastam újságot. A szignálját is szerettem. Valahogy pavlovi módon hozzákapcsolódott a mozi izgalmához.

A filmek stáblistával kezdődtek, így lehetett tudni a színészek nevét előre, és valami fenséges várakozással telt az idő, miközben szólt a filmzene.

Voltak filmek, amiket rendszeresen megnéztünk, mert rajongtunk értük. A Macskafogót legalább hússzor, a Kizökkent világot több mint ötször láttuk. Közösen választottunk, de kölcsönösen hagytuk magunkat rábeszélni arra, amit a másik preferált, így megvolt a Sárga haj és az Arany erőd, és a Gyöngyvirágtól lombhullásig is. A Kis Mukkról, valamint a Koldus és királyfiról ki kellett velem menni, mert kínzósnak találtam, pedig akkor már elmúltam kilenc biztosan. A gyerekfilm sem mindig fenékig tejfel. A Vuk szomorú volt például, de győzedelmes, azt akárhányszor meg tudtam volna nézni, a Hófehért meg meg is néztük akárhányszor, meg a Piedonékat is. A Hajókkal a bástyák ellen című szovjet filmet az ötvenes évekből hozták vissza a nyolcvanasakba, de nem ezért volt nézhetetlen, ráadásul két részben, nem erőltettük. Woody Allentől bármit számtalanszor, és a Volt egyszer egy vadnyugat is többször megvolt.

Hatodikban kezdtem a Rádióban filmkritikákat mondani egy gyerekműsorban. Egy hónapra tíz jegyet kaptam, és csak néhány kijelölt filmre kellett félretenni belőle. A vonzó munkáért ráadásul fizettek is. Igaz, meg is írták nekem, melyik filmről mit kell gondolni és mondani, nem bízták a véletlenre. Akkor vesztettem el a naivitásom maradék, felnőtt világra vonatkozó részét. A mozi, a mozizás a kilencvenes évek végére teljesen átalakult, amivel a kétezres évek elejéig tudtam tartani a tempót.

A gyermek és ifjúsági filmfesztivál híre visszahozta a jól ismert gyomortájéki izgalmat, végigböngésztem a kínálatot. Van mindenféle, biztos akad benne rossz is meg jó, érdekes meg unalmas. Egyiket sem ismerem, legszívesebben mindet végignézném, hogy visszamehessek oda, abba a gyerekkori mozizós időbe.

Július 19-én, szerdán kilenc filmet vetítenek, van, amit párhuzamosan, így mindenképpen kell választani. Lesz osztrák, mexikói, svájci, német, amerikai, holland, kínai, meg egy koprodukciós, francia-Burkina Fasso-i-katari film is, korosztály szerint 6-14 éves korúaknak ajánlanak különböző vetítéseket.

20-án a 3-11 évesig terjedő korosztályt célozza a műsor, országok tekintetében dán, belga, svájci, holland, norvég, német, spanyol, finn, olasz műhelyekből kerülnek ki.
21-én indiai, norvég, osztrák, izraeli filmek lesznek, 5-13 éves korosztálynak dedikálva. 22-én aztán norvég, indiai, osztrák, izraeli, finn darabok, 4-10 éves korcsoportnak.

A filmek egy-két kivételtől eltekintve frissek, 2016-17-ben készültek. Tegyük a kezünket a szívünkre, azért ez gyerek nélkül is izgalmas program, de ha még kiskorú is van hozzá a háztartásban, ki ne hagyjuk!

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!