Az egyik legismertebb izraeli magyar előbb túlélte a Holokausztot, aztán vezető újságíró, majd az izraeli politikai élet egyik meghatározó személyisége lett. Tabukat, illemszabályokat, dogmákat nemigen respektáló hírhedt ateistává, az ultraortodoxok legelkeseredettebb ellenfelévé vált.

Tomi Lapid olyan volt, mint egy régi autó, aminek minden részét máshonnan hozták. Brutálisan szellemes magyar értelmiségi. Kolbászkedvelő burzsoá, aki mahagóni asztalok melletti bőrfotelekben gondolkodó világba született, mely nem tudta előre megjósolni a rá váró nagy háborút. A kis zsidó iskola legokosabb tanulója, akit nem érdekel a Talmud, de szereti a Bibliát. 13 éves mini-felnőtt, aki a gettó havas utcájára lopakodik, hogy krumplit szerezzen a pince börtönébe zárt gyönyörű, elveszett anyjának. Pirospozsgás izraeli, aki lelkesen ugrik minden konfliktusba, és valódi véleményére még rátesz egy lapáttal, csak hogy lássa, hogyan reagálnak. Tisztelt miniszter, szerkesztő úr, tanult jogász kolléga, autóipari villanyszerelő, neves írónő férje, újságíró és pszichoanalitikus apja, barátai barátja.

Lapid élete Izraelben szökkent szárba – abban az országban, amelynek fiatal történelme szervesen fonódott össze a haifai kikötőben új sorsot és azonosságot választó fiatalember pályájával. Sorsa a magyar vidéki zsidó középosztály pompás rajza és megszűnésének krónikája, valamint az újrakezdés, az új haza és identitás megteremésének a regénye.

Tomi Lapid nem arra született, hogy élete egyetlen pillanatát is tétlenül töltse. Veszélyekben bővelkedő kalandokkal sűrűn megtűzdelt, a történelem eseményeit első kézből ismertető életének legnagyobb tanulsága: minden vert helyzetből lehet, kell, de főleg érdemes felállni, újrakezdeni.

Folyton alkotott, írt, beszélt, mindig közlési kényszere volt. Német, héber, angol, jiddis, horvát, szerb és orosz nyelven zsonglőrködve bűvölte közönségét. Rendszeresen szerepelt televíziós vitákban; szenvedélyes stílusa miatt ellenfelei is becsülték.

Odáig volt az őt szeretőkért, anélkül hogy egy pillanatra is fennakadt volna tévedéseikben, hibáikban. Feloldotta a legnagyobb cinikusokat is, ha azok kedvelték őt.

Teátrálisan tisztelte ellenfeleit: egy vezető rabbi őt hívta meg díszvendégnek fia esküvőjére, Ahmed Tibivel meglátogatta annak idős apját, Seli Jehimoviccsal folytatott viharos vitáival rémisztette a pincéreket, mikor havi rendszerességgel együtt ebédeltek a szokásos helyükön. De mélyen megvetette a humortalan embereket. Mert ők elrontották a csetepatéban lelt örömét, a felismerést, hogy az unalom az igazi eredendő bűn, a Kishon-féle velős mondat kecsességét, mely akkor szakad a plafonról a nyakadba, mikor nem számítasz rá. Felesége sokszor mondta neki könyörgő hangon: „Miért muszáj neked minden fejedben megforduló dolgot elmondani nekik?” Mert muszáj volt neki.

Gazdag, askenázi és kövér volt, kapitalista, világi, művelt, nagylelkű, sikeres, és nem volt hajlandó mindezt a szőnyeg alá söpörni. Ha valamit nehéz volt elérni, azt mindenképp megszerezte.

Csak egy dolog sértette igazán: ha azt mondták rá, hogy rasszista. Az a férfi, aki minden róla készült paródiát felvett, hogy péntekenként levetítse otthon a családjának? Nem gyűlölte a keletieket. Nem gyűlölt senkit, épp gyerekkora tette teljesen bőrszíntévesztővé. Igaz, hogy nem szerette a mediterrán zenét, de ő sem kényszerített senkit, hogy szeresse Mozartot.

Persze voltak általánosító előítéletei is. Például eléggé utálta a magyarokat. Nem értette, honnan vették a – háború vége felé a zsidókhoz hasonlóan kiéhezett, koszos és rémült – magyarok az energiát, hogy továbbra is üldözzék a zsidókat.

Szerette a magyar kultúrát, költőiket, a cigányzenét, a magyar konyhát, szalámijukat, de a magyaroknak sohasem bocsátott meg. Képtelen volt elfelejteni, milyen lelkesen és önként működtek közre a zsidók legyilkolásában, és mindig meggyőződése volt, hogy minden magyar emberben ott lakik egy kis antiszemita, aki várja az alkalmat, hogy előbújhasson. Sokszor próbálták neki elmagyarázni, hogy ez már a múlté. Ő udvariasan végighallgatta, de egy szavukat sem hitte el. Magyarokhoz való viszonyulását rajongás és gyűlölet elválaszthatatlan keveréke jellemezte.

Rendkívül népszerű szakácskönyvet írt magyar ételekről, ez a konyha volt a kedvence. „Az istentagadás és a töltött káposzta kombinációja a hosszú élet biztosítéka.” – mondta.

Gyanakodott a sovány emberekre. Keserűeknek és arrogánsaknak tűntek neki, ezért sajnálta is őket.

Tisztában volt önnön korlátaival, előítéleteivel, gyarlóságaival: jobban szerette a saját gyerekeit, mint a másét, és a zsidókat a nem zsidóknál. Nem hitte hogy minden ember egyenlő, szerinte vannak, akik különbek. Szerette a hízelgést, ki nem állhatta a kritikát, szerette a pletykát. Megtartotta volna az elfoglalt területeket, “persze az arabok nélkül, úgy, mint mindenki más. És tudom, hogy ez képtelenség. Úgy, mint mindenki más.”

Amikor a légierő palesztin lakóépületeket bombázott a Gázai-övezetben, Lapid egy a romok között négykézláb gyógyszert keresgélő vaksi nőről úgy fogalmazott: „ez a kép engem Hermina nagymamámra emlékeztet, aki a holokausztban pusztult el”.

Másnap miniszterelnök-helyettesként tiltakozott az akció ellen a kormányülésen. „Azok, akik azt mondják, hogy teljes erőből vissza kell ütni, megnyernek egy-egy csatát, de emiatt mindnyájan elveszítjük a háborút. Hosszú távon csak úgy maradhatunk fenn a minket körülvevő sokmillió arabbal folytatott harcban, ha törvénytisztelő, szabad, felvilágosult és humánus ország maradunk. Rövid távon néha fel kell áldoznunk azt a szándékunkat, hogy visszaüssünk.”

„Ha kizárólag a palesztinok nemzeti kérdéséről lenne szó, már réges-rég megegyezésre jutottunk volna egymással. Csakhogy minden kompromisszumkész vallástalan palesztinra jut két fanatikus hívő, aki a halálunkat akarja.”

Szerinte a cionizmus a huszadik század egyik legnagyobb csodája: képes volt hetven különböző országból ideérkezett ember tömegéből egy népet kovácsolni, egy ősi nyelvet megújítani. „Csupán egy fájdalmas pont van még – mondta -, a cionizmus azt tűzte ki célul, hogy a zsidókat olyan helyre gyűjtse össze, ahol fenyegetettség nélkül élhetnek, márpedig ha ma van állam, ahol veszélyben vannak, ez Izrael. Ez a paradoxon még megoldásra vár.”

Minden furcsasága dacára Lapid tántoríthatatlan szabadelvű és szabadságpárti. „Nekünk egy olyan Izrael kell, amelyben megtalálja a helyét az, aki felvilágosult, mérsékelt, és egyben jó hazafi és jó zsidó is. Mi jó izraeliek akarunk lenni anélkül, hogy nacionalisták vagy ortodoxok lennénk, anélkül, hogy szocialisták vagy furcsa szektákhoz tartozók lennénk, és anélkül, hogy izraeliségünket világpolgárságra cserélnénk.” Az iszlám fundamentalizmus antitézise nála nem a zsidó-keresztény fundamentalizmus, hanem a nyugatos-liberális modernitás.

Részt vett az izraeli melegek felvonulásán. „A büszkeség menete mutatja, hogy jó irányba haladunk. Ellenszegülve a földrajzunkkal és talán a történelmünkkel is, szerencsére nem süllyedtünk el a levantei környezetben. Nem uralkodtak el felettünk a kelet zenéjének díszes bodrai, sem Galícia és Odessza göndörödő pajeszai. Törzsi különbözőségei ellenére Izrael modern, nyugati, technológiailag fejlett ország, tántoríthatatlanul liberális és demokratikus hagyománnyal.”

Tomi Lapid egész életében egy szekuláris Izraelért küzdött. A Sinuj egyik fő célja az izraeli polgári házasság volt. Lapid szerint abszurd, hogy Izrael az egyetlen demokrácia, ahol nem létezik polgári házasság. Úgy gondolta, ez olyan anakronizmus, amelyen előbb-utóbb változtatni kell.

grafika: frankpeti

Keményen hadat üzent a vallási tabuknak. Soha nem habozott „beszólni” a zsidó bigottaknak. „S miután kifogynak az összes érvből, Istenben bíznak.”

Tapintatlanul és finomkodásmentesen volt szekuláris és antiklerikális. Így kritizálta a hívők privilégiumait: „Nehogy már a vallásosak szabják meg, ki a zsidó és ki nem. Vagyok olyan zsidó, mint bármelyik Bné Brákban lakó rabbi, aki tucatjával neveli fel a gyerekeit, akik nem találják meg Kínát a térképen, nem tudják kezelni a számítógépet, nem mennek katonának, elnyomják az asszonyaikat és az én adómból élnek.”

Utolsó napjaiban is elutasította az őt felkereső rabbikat, mert tudta, mekkora örömünnepet csapnának a vallásosok, ha kitudódna, másrészt, mert nem volt hajlandó megadni magát a benne lakozó ősi félelmeknek.

Az ember halála elárul valamit az ember életéről? Ragaszkodott a választás jogához. Az első kemoterápia közepéig megtanulta az orvosi dossziéját, és úgy döntött, hogy leválasztja magát a műszerekről. „Nem tervezem, hogy pelenkázva feküdjek itt arra várva, hogy kicseréljék nekem.” – közölte az orvosokkal.

Végül az éhezésbe halt bele. Nem volt hajlandó az intravénás etetéshez, és minden neki nyújtott pohár vizet rekedt „nem”-el utasított vissza, miközben felesége a homlokát simogatva azt suttogta: életem, életem.

Az „éhezés” szörnyű kifejezés, de a folyamatot nyugodtan viselte. Fáj? Nem. Kényelmes így? Igen.

Méltóságteljesen búcsúzott. Egész életében méltóságteljes volt. Ezt még azok is elismerték, akikre a Popolitikában ordított.

A rák elvette az étvágyát. Éhesen született, éhesen halt meg. A kettő között végigszántott minden éttermet és hot dog standot Berlintől Bora Bora-ig.

Isten egy pillanatig sem volt ott a halálos ágyánál. Lapidnak nem volt szüksége semmiféle utolsó kenetre, mert nem hitte, hogy valamiért bocsánatot kellene kérnie.

Miként egész élete, temetése is rendhagyó volt. Kaddis helyett Frank Sinatra My Way című dalát játszották.

Tomi Lapid alapvetően jópofa pasas volt. Fiának a halálát summázó utolsó sorai remekül tükrözik öniróniáját: „Tudom, vannak, akik tudni szeretnék, mi van azután. Nincs semmi. Ugye megmondtam.”

***

Tomi Lapid Grandiózus élete

Joszef (Tomi) Lapid a vajdasági Újvidéken született Lampel Tamás néven. A háború alatt apját a mauthauseni haláltáborba vitték, ahol – a felszabadulás előtt két héttel – meghalt. Ekkor halt meg Isten is számára. Lapid édesanyjával Budapestre került, ott bujkált a nácik elől, az újlipótvárosi gettóban egy svéd házban, a Pozsonyi út 14-ben élte túl a vészkorszakot, ahonnan kivitték őket a nyilasok, hogy a Dunába lőjék őket, de anyjával együtt megszöktek. Itt lett cionista. „Ha 13 éves koromban létezett volna Izrael állama, nem lettem volna sárga csillaggal a pesti gettóban. Ez az, amit Izrael jelent.”

1948-ban, 17 éves korában kivándorolt Izraelbe, bevonult a hadseregbe, majd a Tel-avivi Egyetemen jogot tanult és írni kezdett az Új Kelet számára. Ott ismerte
meg Ephraim Kishont, aki bemutatta őt a Maariv című napilap alapítójának. Személyes asszisztenseként alkalmazta, és az ő tanácsára változtatta meg a nevét
Lampelről Lapidra.

Lapid jelentést készít az Adolf Eichmann 1961-es bírósági tárgyalásáról – fotó: GPO

Később a Maariv szerkesztőségi tagja lett, majd a Hírközlési Hatóság pénzügyi igazgatója, a Popolitika nevű Tv-műsor vezetője, még később a kábeltévé szövetség elnöke, a közszolgálati médiumok igazgatója.

Politikai karrierje is megkezdődött, a Kneszetbe először 1999-ben választották meg, ultraortodox ellenes jobbközép pártja, a Sinuj 6 mandátumhoz jutott. A 2003-as választás után érte el pártja a legnagyobb sikerét, 15 mandátumot szerzett a 120 tagú Knesszetben. Ariel Saron kabinetjében igazságügy-miniszter és miniszterelnök-helyettes lett. Ám a Sinuj 2004-ben kilépett a kormányból, tiltakozásul amiatt a döntés miatt, hogy többszázmillió sékelt utalt át a kormány az ultraortodoxoknak. Kilépése után pártja hanyatlani kezdett, 2006-ban már egyetlen helyet sem tudtak szerezni az izraeli parlamentben.

Később visszavonult a politikától, és a jeruzsálemi Jad Vasem holokauszt múzeum emlékközpont elnöke lett. Halálig Ehud Olmert egyik bizalmasa volt. A volt izraeli kormányfő szerint Lapid egész életében megélte és lélegezte a zsidó sorsot, történelmet és jövőt.

Egy otthonában kapott szívroham után rákbetegséget állapították meg nála. Hat hónappal később, 77 éves korában hunyt el.

Az írás megjelent az Új Kelet izraeli magyar nyelvű folyóiratban is.