A holt nyúl keresése

A nyulak halála drámai volt. Már előre féltem tőle, és nem csak a lányom miatt, mert tudtam, hogy érzékenyen érinti majd az elvesztésük. Előbb a fiatalabb nyúl halt meg, igaz, mininyúlévekben korosan, hatévesen, majd az apanyúl is, lehet, nehezen viselte a társtalanságot. Hanna nem is volt hajlandó eljönni a temetésre. Hogy egyszerűen kidobjuk, érthető módon szóba se kerülhetett, hanem a bátyjával útra kerekedtünk nyulat temetni, a Gil HaZahav körüli rendezett parkok mögött rejlő senki földjére.

Az első nyúl halálát a Facebookon is tudattam barátainkkal. A rabbit? Nem, nem a rabbit. Persze hogy nem volt rabbis temetés… a rabbit, azaz a nyúl temetésén nem volt rabbi… – viccelődtek, pedig a fele sem volt tréfa. Hanna igazi gyászában nem értékelte, hogy elénekeltem neki a gyerekkoromból ismert, idevágó dalokat, mint hogy “jött a kutyasereg, hogy eltemesse őt”, vagy a “János bácsi testét kukacok eszik”, amit egészen tavalyig úgy értettem, hogy János bácsi kukacot eszik.

Lányom olyan fokon gyászolta élete első halottját, hogy be is lázasodott, és így igazoltan mulaszthatott a tanév utolsó napjaiban. Én is szomorú voltam, mert az öreg apanyúl egyedül maradt. A nyulak társas lények, és nagy családban érzik jól magukat. Mi pedig még jól emlékeztünk arra, miként veszítette el nyulunk anyját, nagynénjeit, testvéreit, akik egyben gyermekei is voltak: fél év alatt 24 nyúl, akiket egy szép napon csak úgy ukk-mukk-fukk elajándékoztunk, ezen egyetlen fia kivételével, akit megtartottunk társául.

Szóval Bobi egyedül maradt, és ez fájdalmas volt.
Mondhatnátok, hogy proporciót, emberek, a Közel-Keleten élve egy nyulat siratni idétlen dolog. A napokban fejeztem be Jisaj Szarid, a nemrég elhunyt humanista mereces politikus, Joszi Szarid fiának „A harmadik” című könyvét, egy negatív utópiát, ahol egy atomtámadásban elpusztulnak a világi városok, Tel-Aviv, Haifa, és az ezt követő zavart kihasználva vallásos fordulat következik be Izraelben. Az elbeszélő az ismét megválasztott király fia, aki az újra felépült harmadik szentélyben végzi szolgálatát. Isten angyala megjelenik előtte, és rajta keresztül figyelmeztetni próbálja a bigott vallási szokásokat végrehajtó királyt, hogy ha ez így folytatódik, közel a teljes összeomlás. Az állatáldozatok megszólalnak, és emberi hangon könyörögnek kegyelemért. De senki oda nem figyel, és a vég még az egyébként vegetáriánus királyfi számára is elkerülhetetlen.
Így figyelmeztet Jisaj Szarid a “hemlára”, a könyörületességre, még ha olyannyira jelentéktelennek tűnő élőlényekről is van szó, mint a mi nyulaink.

Most pedig meghalt szegény második nyúl is a dekk alatt.

Tudtuk, hogy közeleg a vég, egy napja már enni se jött elő. Éjszaka izgatottan ébredtem, és úgy láttam Bobit, a nyulat – aki egyébként valóban egyéniség volt -, mint valamely “nyúlfeletti nyulat”, az emberfeletti mintájára, aki még a halált se várja tétlenül, és a kerítésen kiszökve útra kel, megkímélve minket a földi maradványai körüli kényelmetlen teendőktől. De gyorsan kiderült, hogy nem történt csoda. Az egyre érezhetőbb rossz szag kétségtelenné tette.

Nehéz tortúra volt megtalálni az erkély méretű fapadló alatt. Sorra kicsavaroztuk a deszkákat, majd vissza, mindezt a bűzben. És a végén ismét a temetés.
Már csak a parkba mentünk, és most Hanna is jött egy barátnőjével. A száraz földben alig tudtunk az ásónkkal egy kis lyukat vájni. Aztán egy követ is fölégördítettünk, hogy kíváncsi kutyák ki ne kaparhassák.

Hosszú menet volt, és végre megszűnt a büdös! De reflexszerűen ma is, ha énem kiterjesztett részeként a kertecskénkre gondolok, mintha ott motoznának még a nyulak, átrebben az agyamon az időjárás-jelentés, mert ha túl meleg van, be kellene hozni őket. Aztán megkönnyebbülök, úgyis annyi gondom van, és túl forró az izraeli nyár…

 

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!