Egyidősek vagyunk, ugyanabban a házban laktunk Pesten. Pár nap különbséggel alijáztunk Izraelbe – ma néhány percre lakunk egymástól Izrael központjában. Mialatt én a lipótvárosi iskolapadokat koptattam, ő több ezer sakkjátszmát játszott le óriási sikerrel: 5 évesen magyar bajnok lett, tizenévesen világbajnoki, majd nemzetközi női nagymesteri és férfi mesteri címet szerzett, többször volt sakkolimpiai bajnok. Egyszóval: minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb sakkozója. Először találkoztunk személyesen. – Politzer Maymon Krisztina interjúja Polgár Zsófiával.

Mivel foglalkozol ma?

Elég sok mindennel. Elsősorban testvéremmel, Judittal együtt dolgozom a „Sakkpalota és Sakkjátszótér” programon, amit Magyarországon indítottunk el, de egyre több helyen kezdik megismerni más országokban is. Ez egy képességfejlesztő program óvodásoknak és alsósoknak, hatalmas sikere van. Vannak tanárképző kurzusaink, melyeket több száz tanár elvégzett már, és ma közel 500 iskolában vesz részt a programban több ezer gyerek. Választható tantárgyként vezették be a legtöbb iskolában, akik később komolyabban szeretnének foglalkozni a sakkal, azok sakk-klubban, szakkörök keretében folytathatják. Itt nem a versenyzésről van szó, mi egy alapot kívánunk megadni, vagyis nem az a lényeg, hogy feltétlenül olimpiai bajnok legyen a gyerek a sakkban, hanem a képességfejlesztés, a kreativitás. Bevezetjük a gyerekeket egy mesés világba, ahol megbarátkozhatnak a „Sakkpalota” különböző karaktereivel, és így a nyelvtől kezdve a matekig nagyon sok mindenben segít ez a játékos tanulás.

Ezen kívül a férjemnek is besegítek az irodai dolgokban, ő ortopéd sebész. Aztán ott vannak a gyerekek is, két tinédzser fiam van. Emellett nagyon szeretek festeni, egyre többet festek újra. Nem unatkozom egy percig sem.

Tanultad a festést?

Igen, még Magyarországon elkezdtem magántanártól órákat venni. Aztán amikor kijöttem Izraelbe 1995 végén, egy szó hébertudás nélkül – és mivel angolul és oroszul tudok, senki nem beszélt velem ivritül – nehezen indult a nyelvtanulás. Olyan tanulmányt kerestem, amihez nem kell a nyelvtudás, nem kell sokat olvasni. Mivel mindig szerettem rajzolni, beiratkoztam Tel Haion a főiskolára és ott tanultam egy évet, amíg a férjem a környéken katonáskodott. Ma leginkább a grafika és az illusztráció érdekel, sokat illusztrálok.

A fiaid sakkoznak?

A gyerekeim nagyon jók voltak sakkban körülbelül 8 éves korukig. Aztán elkezdték más dolgok érdekelni őket, és nem folytatták. A kisebbik még mindig nagyon jól játszik és nagyon jó lehetne, de ha nem érdekli, úgy nem megy…

Számodra mit jelent a siker?

Szerintem a siker relatív dolog. Mindenkinek mást jelent, másképp éli meg. A sakkban nagyon egyszerű lemérni a sikert, mert van egy értékszámrendszer, pontozás, ami egy objektív, matematikai szisztéma. A jobbaknak magasabb az értékszáma, mint a gyengébbeknek. Azonkívül ott vannak a címek: nagymester, olimpiai és világbajnok.

Családi fotó

Mi volt a legnagyobb sikered a sakkban?

A római versenyen 1989-ben, ahol az értékpontszám-rendszerben 2900-at értem el, ami abban az időben rekordteljesítmény volt. Amitől pedig a leghíresebbek lettünk, az olimpiai sikerek, amikor 1988-ban és 1990-ben kétszer is megnyertük a női sakkolimpiát csapatban, ahol mi voltunk a háromnegyed része a csapatnak, Mádl Ildikóval. Ez egy tinicsapat volt.

Egy gyerek tudja magáról, hogy sikeres?

Valamelyest tudja, de gondolom kevésbé, mint visszanézve. Mi beleszülettünk ebbe a versenyszellembe, és természetes volt, hogy versenyzünk: olykor vesztünk, de általában nyerünk. És nyerni jó, azt a gyerek is nagyon szeret, veszteni kevésbé, de azt is meg kell tanulni. Az is fontos része a nevelésnek, azt hiszem. Én olyan embert még nem ismertem, aki szeret veszteni. Voltak vesztett partik, amik jobban fájtak, voltak, amik kevésbé. A lényeg, hogy az ember tanuljon a hibáiból. Szerintem ezért is nagyon fontos a sport, hogy az ember megtanulja, hogy ne hordja fenn az orrát, ha nyer, és azt is kezelni tudja, ha veszít. Egyszer lent, egyszer fent. Ha lent vagy, felkelsz és mész tovább. Meg kell próbálni kielemezni, hogy mi nem sikerült, és valahogy jobban csinálni legközelebb.

A sakkeredményeitekről legtöbbször úgy beszélnek, mint a „Polgár-lányok” sikere. Valóban közös volt a teljesítmény?

Abszolút közös siker volt. Egyéni is, de családi is. A sztorinak az a különleges része, hogy a szüleink még a születésünk előtt elhatározták, hogy ők valami nagyon speciális dolgot fognak véghezvinni a gyerekeikkel. Még nem tudták, hogy az mi lesz – végül a sakk lett. Magántanulóként otthon tanultunk, versenyekre is nagyon sokat jártunk együtt, és ez még jobban összekötött minket, mint más családokat.

Nem volt rivalizálás, féltékenykedés közöttetek?

Nem, az az igazság, hogy annyi felől ért minket támadás kívülről: a kommunista rendszerben már eleve nem nézték jó szemmel, hogy magántanulók voltunk, de azt sem, hogy lányokként csak férfi versenyeken vettünk részt. Egy különc család voltunk, és abban a rendszerben nem volt egyértelmű, hogyan is tolerálják ezt. Azt hiszem, ezek a külső támadások nagyon összekovácsoltak egy olyan kis csapatot, amilyen a mi családunk volt.

Van olyan része ennek az útnak, amit még egyszer nem csinálnál végig?

Mi ebbe beleszülettünk, nem egyik napról a másikra határoztuk el, hogy kipróbálunk valami mást. Ma például a saját gyerekemnél néha nem tudom, mit mondjak, amikor iskolai ügyekről akarnak beszélni velem, de nekem így volt természetes. Nem éreztük magunkat sem különcnek, sem áldozatnak. Nem mondom, hogy mindig örültem, hogy napi 8 órát kellett edzeni, de nagyon sok mindent kaptunk cserébe. Például majdnem az egész világot bejártuk – máig nagyon szeretek utazni.

Családi fotó

Ki hogy éli meg a Polgár családban a sikert?

Én hozzá voltam szokva a sikerhez kora gyermekkortól kezdve, és ez nekem ma már kevésbé fontos, mint például az Apunak. Ő sokkal büszkébb, egész máshogy éli meg, neki a siker a mindene. Én meg azt mondom, hogy szuper dolog a siker, de az, hogy van két egészséges gyerekem meg egy férjem, akivel jól megvagyok, az számomra sokkal nagyobb siker, mint bármilyen olimpiai aranyérem. Tehát minden relatív: ha a kettő közül kellene választanom, úgy dobnám el az aranyérmeket, hogy csak úgy gurulnának! De én könnyen beszélek; akinek meg nincs, az mindent megadna azért, hogy legyen. Ilyen szempontból nagyon el vagyok kényeztetve.

Tehát a mostani életedet az nem is befolyásolja?

Ennek a pszichológiai része szerintem az, hogy tudom, hogy én ezt megcsináltam, rendben van, már nem futok többé a siker után. Nagyon sok embert hajt, hogy még több eredményt érjen el – bennem meg van egy nyugodtság. Kicsit úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas: nekem már húsz évvel ezelőtt volt egy nagy sikerem, és most másképp nézhetek bizonyos dolgokra. Nem zavar, ha valamit nem érek már el, mert azt mondom magamnak: „Na és!? Volt már.”

Mikor döntötted el, hogy abbahagyod a sakkozást?

Fokozatosan hagytam abba. Itt Izraelben kevesebb verseny volt, mint Európában, és akkoriban még nem volt ilyen olcsó és egyszerű a repülés. De leginkább amikor elhatároztuk, hogy családot alapítunk. Akkor azt mondtam: a férjem orvos, valakinek otthon is kell lenni a gyerekekkel. Ő is sakkozó, úgy ismerkedtünk meg; többszörös izraeli bajnok volt, olimpikon.

A férjed másként látja, másként éli meg a sikert, mint te?

Neki mindig még több siker kell. Ebben nagyon mások vagyunk. Szerintem ez egyrészt férfiakra jellemző dolog – de persze nem csak. Hármunk közül például én vagyok az, akit kicsit hidegen hagy a siker. Juditnak és Zsuzsinak ez sokkal fontosabb és sokkal többet tesznek azért, hogy továbbra is legyenek sikereik. Nekem az volt fontosabb, hogy a gyerekekkel otthon lehessek. A szüleim sincsenek általában a közelemben, nem akartam, hogy gyerekeket szüljek és utána más nevelje fel őket.

Anyagilag is megérte a sakkozás?

Nekünk főleg abból származott bevételünk, hogy különleges trió voltunk. Lányok a férfi világban – ez kuriózum volt, és jobban megfizették, ha megjelentünk. De sakk nagymesternek lenni, az nem egy olyan „hú de jó” szakma. Ha benne vagy a legjobb tízben, abból meg lehet élni. Akkor sem annyira, mint bármilyen más szakmában, ahol a világ legjobbjai közé tartozol, és más sportokhoz sem lehet hasonlítani.

Hány meccset játszottál életedben?

Nem számoltam meg soha. Egy verseny átlag tíz játszma, 7-8 verseny egy évben – ezer biztos volt.

Nőként férfiakkal versenyeztetek – ez volt az egyik különlegességetek.

Ezt máig nem értem, miért vannak külön férfi és női versenyek. Hiszen ez szellemi sport – képzeld el, hogy külön egyetemre kellene járni a fiúknak és a lányoknak. E mögött elvileg az áll, hogy így akarják megtartani a lányokat a versenyben. Mert tizenéves korukra a lányok sokszor elveszítik az érdeklődésüket, kevesebbet. Persze ma már egyre több nő versenyez férfiakkal, de nem úgy, mint annak idején mi, hogy szigorúan csak férfi versenyekben vettünk részt. Mi csak a két olimpián tettünk kivételt.

Az, hogy zsidók voltatok az akkori Magyarországon, mennyiben befolyásolta az eredményeiteket?

Segíteni nem hiszem hogy segített volna. Úgy, mint nők és férfiak között, a zsidók és a nem zsidók között sincs semmilyen különbség. Az a különbség, hogy az ember mennyi energiát és munkát fektet valamibe. De a zsidó kultúrában megvan az, hogy egész pici kortól taníttatjuk a gyerekeket, alapvető része az, hogy „tanulj” és „taníts”. Talán ezért sokszor sikeresebbek a zsidók, mint mások. A negatív oldalról nézve pedig azt ma már tudom, hogy a szüleinket érték emiatt támadások, de ezekből a negatív élményekből mi, gyerekek semmit nem éreztünk. Abban az időben ez nem a felszínen zajlott… Ami meg akkor a felszín alatt volt, az messze nem volt annyira durva, mint amikről ma hall az ember.

Az írás az Új Kelet újság 2017 májusi számában jelent meg nyomtatásban.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!