Fotó: a szerző felvétele

Amióta megtudtam, hogy fiam születik, a fejem felett lógott Damoklész kardja. Csak azért nem aggódtam, mert bíztam magamban, hogy ha úgy gondolom, majd felmentetem. (Ne kérdezzétek, hogyan, de ha valamit nagyon akarok, azt biztosan elérem. Az izraeli hadsereg velem szemben esélytelen.)

Rengeteg gondolat és érzelem dúl bennem. Eredendő pacifizmusom küzd új hazám iránti aggodalmammal. A hadsereggel és minden nagyobb szervezettel szembeni fenntartásom, előítéletem, kritikám áll vitában azzal az objektív ténnyel, hogy a mai Izraelben éppen a katonaság a legkiegyensúlyozottabb véleményalkotó erők egyike, melynek vezetése dicséretes módon kiáll a demokrácia elvei mellett.

Nagy változások történtek a világképemben, és így nem hogy nem elleneztem fiam bevonulását, de magam is jobb választásnak tartottam, mint bármely más alternatívát.

A bevonulás reggele, útban a bázis felé – fotó: a szerző felvétele

Kezdjük a pozitívumokkal. Az izraeli hadsereg a frissen érettségizett gyerekeknek egyfajta gondolkodási időt ad eldönteni, hogy az életükkel mégis mit akarnak majd kezdeni. Olyan ez, mint egy híd, mely átvezet az iskolák elvont világa és a nagybetűs élet között húzódó senki földje felett, melynek nihiljében hajdanán én is oly’ sokáig bolyongtam.

A hadsereg változatos lehetőségeket nyújt, melyekben mindenki kipróbálhatja az önállóságát és az életrevalóságát, majd ennek megfelelően juthat tanulási lehetőségekhez, kurzusokhoz és munkához a szervezeten belül. Szó sincs elvesztegetett időről, olyan ez, mint az élet főpróbája. Szociálisan is kikerül az ember a saját kis zárt közösségéből, és alkalma nyílik megismerni a társadalom szélesebb köreit.

Búcsúztató tér. A nagy kijelzőn a buszra felszállók folyton frissülő névsorával – fotó: a szerző felvétele

A katonaságnak ugyanakkor vannak negatív oldalai is. Mindenekelőtt számomra visszatetsző, hogy az állam háborúra használja a törvények szerint frissen döntésképesnek nyilvánított, és szavazati, azaz hivatalos véleményalkotási jogukat éppen csak elnyert fiatalokat.

Hogyan lehet fegyvert adni olyanok kezébe, akiknek alig két évvel korábban még kormány mellé ülniük is tilos volt? Hogyan lehet az iskolapadból tapasztalatlanul kikerültektől elvárni, hogy eldöntsék, képesek-e, kell-e, avagy lehet-e vállalniuk olyan küldetést, amelyben önmaguk és mások élete a tét? Szabad-e háborúzni felnőtté válásuk köztes állapotában, messze személyiségük teljes kibontakozásától, kialakulatlan elvrendszerük vezérletével?

Az Izraeli Védelmi Erőkre is jellemző – mint a nagy szervezetekre gyakran – a nehézkes megújulási képesség. Az automatizáció és a robotizálás a kiskatonák munkájának nagy részét már ma is szükségtelenné teszi, így tömegesen végeznek olyan kisegítő munkákat, amelyek sem a katonaságnak, sem az egyénnek nem válnak hasznára.

Vigasztalgattam a fiamat, hogy holnaptól a világ egyik legerősebb hadseregének lesz a tagja, és hogy milyen jó, mert mostantól már szüksége van rá a társadalomnak. De ő azt felelte, nem hinné, hiszen majd’ két éve nem képesek kitalálni, hogy mire is tudnák használni, és ő csak egy olyan kicsi csavar a gépezetben, amelynek hiányában is jól meglennének. Továbbgondolva a hasonlatát bizony a sok kicsi fölösleges csavar nem hogy segítené, de biztosan gátolja a gépezetet.

És a nagy pillanat – fotó: a szerző felvétele

Szerteágazó averzióimnak része, hogy a hadsereg számomra megtestesíti a macsó sztereotípiát is. Nem vágyom a férjét, fiát aggódva hazaváró anya szerepére, és arra sincs szükségem, hogy nagy és erős “Rambo fiúk” védjenek meg a csúnya ellenséges hatalmak által küldött terroristáktól az országhatáron túl és innen.

Viszont szeretnék egy olyan erős és ütőképes erőt tudni magam mellett, melyben a modern gépesítése, a professzionális és hosszú évek képzésén átesett katonái és technikai fölénye révén bátran megbízhatok. Olyan hadseregre vágyom, melynek pusztán a léte elrettentő erejű, és a profizmusa a lehető legkevesebbre csökkenti a morálisan megkérdőjelezhető cselekményeket.

Sokan legyinthetnek, hogy álmodozni lehet, de a realitás az egészen más. De meg vagyok róla győződve, hogy az elvárások alakítják a jövő valóságát, és mértékei annak.

A fiam katona lett, és én nem ellenkeztem. Nem ellenkezem, mert bízom az izraeli hadseregben. Talán naiv vagyok, de a hitem és a naivitásom következetes. Bízom abban, hogy az enyémhez hasonló elvárások megújulásra kényszerítik a vonakodó hadsereget, hogy képes lesz hatalmas szervezete ellenére is emberséges és igazságos erőként működni, mind saját tagjaival, mind az ellenségnek nevezettekkel.

Az ingyen víz őre – fotó: a szerző felvétele

Más bevonulók:

Bevonult a lányom

Bevonulni ide, oda