Magyarok, akik Izraelben laknak, akik ugyanúgy egy pár bőrönddel érkeztek, mint mi mindannyian. Akik szembenéztek a híres-neves izraeli mentalitással – az állandó hangoskodással, a sorban állásra való képtelenséggel és persze a héber nyelvvel, mint mi mindannyian – és nem futamodtak meg. Nem azért mutatjuk be őket, mert Nobel-díjat vagy olimpiai érmet szereztek. Azért beszéltünk velük, mert azok közé tartoznak, akik nem fordultak vissza: folytatták ezt a keserédes kapcsolatot a kicsi országgal, és bizony győzedelmeskedtek. Saját életet alakítottak ki – kudarcokon és elkeseredéseken innen és túl. Ezúttal Racz Yehoshua portréja következik.

Mikor érkeztél Izraelbe?

„Először” 1994-ben alijáztam, rögvest a gimnázium befejezése után kijöttem fél évre, de utána haza is mentem. A legfőbb oka az volt, hogy nem volt semmilyen szakmám, azt sem tudtam, mit akarok itt csinálni. Nem voltak terveim, csak tetszett az ország, viszont nem nekem való vallási közösségbe kerültem, így végül hazamentem.

Két évvel később, 1996-ban már szakmával a kezemben jöttem vissza – szakács lettem. Azzal érkeztem, hogy előbb elmegyek jesivába tanulni, utána pedig az egyetemen történelmet fogok hallgatni.

Mi hozott Izraelbe?

Nem tudtam Magyarországon maradni, mert vallásos voltam. Volt egy kis közösség, ahol megértettek, de 19-20 évesen még a kóserságot is nehéz volt tartani ott. Nem volt perspektíva, hogy ott maradjak.
A jesivában eleinte csak fél-egy évig akartam tanulni – tíz év lett belőle. Közben rabbi lettem és pedagógusi diplomát szereztem, állami iskolákban taníthattam volna Tanachot – de közben elváltam, el kellett kezdenem gyerektartást fizetni, és a rabbiság nem volt elég ehhez. Ekkor tértem vissza az eredeti szakmámhoz, megnyitottam a saját catering vállalkozásomat. Most ezt csinálom.

Hogyan tudtál eltartani egy családot a tanulásból?

Különböző kolelekben, tanulóházakban tanultam, amiért különféle ösztöndíjakat lehetett kapni – a különböző vizsgák után. Egy kanadai férfi azt támogatta, hogy egész nap tanuljak – csak mert a szülei magyarok voltak. Ezen kívül reggelente és péntekenként dolgoztam – én csináltam a jesivában a reggelit és a sábeszt. Ebből is bejött egy fél fizetés. Egész rendes pénzt lehetett így összehozni.

Kevesen voltak a vallásos zsidók a kilencvenes években Budapesten. Te hogyan ismerkedtél meg a zsidósággal?

Nem vallásos közegben nőttem fel, inkább csak a pesti bné akivás lányok érdekeltek eleinte – de aztán ott találkoztam azzal a rabbival, aki közelebb hozott a hithez, és aki miatt az első izraeli „kalandom” során egy kipa szrugás (nemzeti vallásos) csoporthoz kerültem. Akkor még nem értettem, hogy rengeteg ilyen csoport van – kipa szrugán innen és túl, és ezek a csoportok annyira zártak, hogy az ember csak nehezen lát ki belőlük.

Sokan, akik kijönnek és végül nem maradnak itt, úgy gondolják, hogy a közeg, amibe először belecsöppentek, egész Izraelt reprezentálja, de Izrael igen változatos. Ha északra mész, itt minden zöld, ha délre, sivatag. Eilat és Tel-Aviv is tengerparti városok – de két különböző világ. Ha valakinek nehézségei vannak Izraelben, mindig azt javaslom, hogy próbálja meg egy másik helyen. Feleségem egyik vallásos rokona például Asdodban települt le, nem érezte jól magát – azt javasoltam neki, hogy próbálja meg inkább Jeruzsálemben, Bné Brakban vagy Cfáton. Sokkal jobban érzi majd magát. Ha Jeruzsálem nem elég nagy – költözz Tel-Avivba. A legfontosabb az, hogy legyen egy terved, és hogy itt akarj maradni.

Jó döntés volt a kivándorlás?

Visszagondolva azt hiszem, életem legjobb döntése volt. Én mint vallásos nem tudtam volna otthon maradni. Nem azért jöttem, mert olyan hatalmas cionista voltam – én vallásos akartam lenni, és Amerikában számomra túl haredi (ultra-ortodox) volt a közeg. Akik kimentek, mind nagy kalappal jöttek haza. Nekem a szüleim miatt, mert annyira ellenálltak ennek az én vallásos ébredésemnek, mindig meg kellett próbálnom a középutat választani – persze sok embernek az én életmódom is elég szélsőséges.

Több mint húsz évnyi Izrael után hova sorolod magad?

Vallásilag a „just Jewish” kategóriát érzem magaménak. Olyanokkal érzem jól magam, akik külföldről jöttek, ismerik az európai-amerikai kultúrát, de már beilleszkedtek – itt vannak vagy 10-15-20 éve.

Mi kell ahhoz, hogy sikeresen alijázzon az ember és ne rohanjon haza?

Szerintem ha valaki ki akar jönni, annak valamilyen tervvel kell érkeznie: miből fogsz megélni, hogyan fognak a gyerekeid iskolába járni, melyik városban, melyik közösségben találod majd meg magad.

A kivándorlás sikere alapvetően hozzáállás kérdése – meg azé, hogy mi vár otthon. Amikor ’94-ben itt voltam fél évig: jöttek a nehézségek, szembesültem az izraeli mentalitással, és felvetődött bennem a kérdés, hogy minek is vagyok itt, amikor vannak szüleim, van hol laknom.

Az izraeliek azért nyerték meg az összes háborút, mert itt senkinek sem volt hova mennie – nincs egy másik ország, ahova vissza lehet menni. Ha eldöntöd, hogy ez itt a végállomás, akkor megküzdesz a nehézségekkel, mert olyanok mindenhol vannak.

Ha tetszett az írás, támogass minket, hogy több ilyet készíthessünk!

Nem vagyok egy nagy nacionalista, de szeretek itt lenni

Az interjú az Új Kelet újság 2017 májusi számában jelent meg nyomtatásban.