Jelen! Annak idején ez volt a helyes válasz, ha névsorolvasáskor a nevünket hallottuk. Emlékeim szerint akkor sosem gondolkoztam el ennek a szónak a jelentésén, amiből a későbbi életem vezérfonala lett. Szeretek jelen lenni az életemben, ebben az áradó, zajos valamiben, ami sodor a helyzetekbe, tájakra, találkozási pontokra. Meg kell tanulni bánni a sebességével, az intenzitásával. Nem ugyanaz egyedül figyelni a kertben a hangyákat, akik mind egy szálig elhordják a gondosan kiszórt fűmagot, vagy a koncert alatt a tömeg első sorában utolsó leheletig rajongva ugrálni, hátfájósan kínkeservesen ágyból kikecmeregni, gyereket bizalmasan hallgatni, csavarbehajtóval berregni, sistergő lábos fölé hajolni. A nyár még ott türemkedik a szemhéjam alatt, az orromban, az izmaimban. Az utazás, a túrázás, a játék, a nem jelenlevők égető hiánya, a találkozások, az elválások, beszélgetések, jó és rossz hírek.
Az ősz lefoglalja az ébren töltött órákat. Az iskolába indulókkal már hat előtt elkezdődik a nap. Az első percekben még mindannyian szó nélkül igyekszünk úgy csinálni, mintha már nem aludnánk. Megérkeznek a szavak, előbukkan a kacagás, csörren a tányéron az evőeszköz, még egy kör a lakásban, táska, ebéd, töltő. Fogkefe surrog, nyílik az ajtó, várjuk az iskolabuszt. Már kivilágosodott, felhők úsznak az égen, köd kavarog a völgyben, meleg lesz ma is. Fordul a busz, integetünk, útra kelnek.
A másik kettőre gondolok, akik olajzöld jelmezükben az ország különböző sarkaiban még, vagy már talpon vannak. Teszik a dolgukat, tanulnak, dolgoznak, őrködnek, remélem, van okuk mosolyra. Gondolatban végigsimítom az arcukat, peregnek a képek, amiken kicsik, nagyok, felnőttek. Már rég nem találkozunk minden nap. A katonaság előtti kollégiumi évek alatt megtanultuk mindannyian, milyen elengedni és várni az egymással töltött időre. Nemsokára annyi idősek lesznek, mint mi voltunk, mikor ők születtek. Felnőttek, és mindig a gyerekeink maradnak. Egyre többet értek ebből a körforgásból. Büszkén figyelem őket, haladnak, fejlődnek, inkább érzem, mint értem, amiben vannak.
Merengésem a kávé végére elillan. Hét előtt a legjobb elkezdeni a kertben a munkát, végezni úgysem lehet vele, hisz pont az a jó benne, hogy nem is kell. Folyamat, amiben ok, okozat, eredmény, veszteség, élet, halál, élősködés, virágzás, termés van. Részese lehetek, de nélkülem is létezik, történik. Mire kint felforrósodik a levegő, jólesik belefogni a házban váró feladatokba és lehetőségekbe.
Délután van, aki érkezik, és aki elindul. Zajlik, amit életnek hívunk. Az életben lehet kijelenteni, átjelenteni, lejelenteni, és persze bejelenteni, meg feljelenteni, ahogy mi is tettük, mikor felfedeztük, hogy betörtek hozzánk. Nem volt kupleráj, sem sejtelmes háttérzene, mint a filmekben, egyszerűen nem volt kulcsra zárva az ajtó, mint ahogy hagytuk. A kanapén egy hosszúkás lábnyom, és a hiányzó értékek jelezték, hogy valaki nálunk járt. Gyerek pénztárcáját, vagy hangszert lopni különös ízlésre vall. Megismerkedtünk a rendőrség helyszínelőivel, a határőrség járőreivel, nyomozókkal. Megtanultuk, hol a rendőrkapitányság, és a szükséges szakszavakat, aztán folytattuk, ahol abbahagytuk.
Átrendeztük az otthonunkat, szobák cseréltek gazdát, izgalmas újdonságérzés, sok munka, pakolás, szortírozás, festés, takarítás. Játékkal töltött, önfeledt órák, séták az ismerős dombokon, filmek. Naptár teli koncertekkel, ahova ki dolgozni, ki szórakozni megy közülünk. Színpadok, öltözők, várakozással töltött órák, 3000, 5000, 8000 fős nézőterek tömött sorai az ország minden táján, felcsattanó tapsorkán, autóutak fehér csíkjai az éjszakában, ólmos fáradtsággal levezetett kilométerek, dallamfoszlányokkal álomra hajtott fej, zenészélet. Csodálom a kitartását, szorgalmát, alázatát, tehetségét. Szeretem. Ha tehetem, vele megyek, kísérem az úton, amin jár. A kanyar után kibomlik a sötétből az otthonunk fehér körvonala. Szuszognak az alvók, nemsokára pirkad.
Jelen! – suttogom magam elé négy órával később, mikor csörög az ébresztő. Igyekszünk úgy csinálni, mintha már nem aludnánk. Előttem mászik ki az ágyból, fő a kávé. Álom az életem, szépségesen áradó, zajosan sodró. Egy pillanatra megkapaszkodom, körülnézek – igen, ez az, erre vágytam, ebben szeretnék jelen lenni.
Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!
Blogger
