A Cumifa legendája

ehhez nem kell óvodai végzettség

Kétess Öcsi vagyok. Négyéves, de okosabb, mint a nagypapa, a Kétess bácsi, pedig ő mindenkinél mindent jobban tud. Bebizonyítom: mindenféle hülyeséggel akar elaltatni folyton; Jótündér, Aranyalmafa meg ilyesmik. Amióta az eszemet tudom, nyilvánvaló, hogy ezek nem léteznek! A Cumifáról viszont sose hallott. Pedig azt már a pesti unokatesóm, a kis Pöti is tudja, hogy egyszer eljön az idő minden baba életében, amikor meg kell válni a cumitól. Akkor az ember kibumlizik a családjával a Cumifához, ott felkötik a bűnös tárgyat egy szalaggal az ágra, és onnantól a fa vigyáz rá. Cumifüggő koromban végignézették velem, ahogy Abigail, Eszter néni unokája végigcsinálja ezt a macerát. Szóval tudom, hogy nem legenda. Szörnyű volt! Fogammal erősen ráharaptam a sajátomra, és elhatároztam, tőlem nem fogják elvenni a cumimat. De ez már réges-régen volt. Ma már az öntudatos leszokottak számát gyarapítom.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy a tel-avivi Cumifa – amin az én babakorom emléke is lógott – megnőtt. Ágairól leszedték a cumikat, törzséről a táblát.

Érdeklődtem a családban a beszélni tudóknál. Megnyugtattak. Askelonban, Asdodban, Jeruzsálemben megvannak még a Cumifák. Szép szokás itt Izraelben ezek a tilalomfák, leszoktatófák. Láttuk például a nagypapával, ahogy a nénik a melltartóikat akasztották éppen a Habima mellett egy fára. Gondolom, a cicit egy tasakban tartani, az is valami rossz szokás, amitől szeretnének megszabadulni. Biztosan pityeregnek majd ők is hazafelé menet. Persze Mindenttud Nagypapa beleokoskodott: A mellrák megelőzéséért folytatott kampány része, a fadíszítés. Hamarosan felnövök, és akkor értekezek majd a Melltartófáról is, de most vissza a kaptafához, illetve a Cumifához!

A  felnőtteknek nem volt Cumifájuk. Pedig nekik is volna mit felkötni oda. Nem csak a cigire gondolok, az csak egy a sok közül, amihez gyerekesen ragaszkodnak. Amire én gondolok, az most is ott van a szájukban, folyton cuppogtatják. Meggyőződésnek, hitnek, ideológiának hívják a sajátjukat, a másikét meg babonának, tévhitnek, demagógiának, előítéletnek. Én nem értem ezeket a szavakat – majd megkérdem a Nagyfatert –, de azt látom, hogy nagyon fontos nekik. Ezek nélkül még veszekedni se tudnak. Ha lejönnének a játszótérre, én megmutatnám nekik, hogy kell. Egyszerűen rákiabálok a másikra és elveszem, ami kell. Ezt már cumis koromban is tudtam, ehhez nem kell óvodai végzettség. Ezek a bácsik, nénik meg csak mammogják, amit a szájukba raktak. Ha van is valami értelme, az se számít, mert úgyse hallják a másikat a saját cuppogásuktól. Ha meg kiesik a cumi, ordítanak, mint egy pelenkás.

Ha majd felnövök, ültetek nekik is egy Cumifát. Azokat a felesleges szavakat, amiktől el vannak dugulva, kihúznám belőlük. – Na, ne csikorgasd a fogad! Nagyfiú, nagylány vagy! Ereszd már el, odakötjük a fára, és kész! Újat ültetni se kell, a Jarkon parki megüresedett, én felajánlom nekik. Jó helye lenne ott a sok butaságnak, amit beszoptak. Hazafelé még bömbölnének egy kicsit tüntetőleg, hogy a cumizás szabadságától megfosztotta őket ez az átkozott fa, de aztán azon kapnák magukat, hogy önálló gondolataik támadtak. Nem a szájukba rágott szavakat ismételgetnék már egyre indulatosabban, hanem értelmesen artikulálva beszélnének. Talán még érvelni is megtanulnának, bár szerintem ezzel kicsit elkéstek. Ezt a bölcsőben kellett volna kezdeni. De hát mit tehettek szegények? A felnőttek föléjük hajoltak, és belegügyögték az arcukba: Mondd szépen utánam! Ha mondták, jó, ha nem, akkor cumi a szájba, elég volt! Hát persze, hogy nem tanultak semmit! A cumi nem esik messze a fájától. Rázzák a csörgő, csipogó masináikat. Megmozdulni se tudnak nélküle, de még az óvodát sem találják meg, sőt sértegetni is csak ezzel tudják egymást. Nyomkodják rajta a gombokat gonosz arccal. Tapogatják, mint a dadusok a pelenkát, van-e benne valami. De okosabbak nem lesznek tőle.

Nekem könnyű. Én már mindent tudok. Évek óta nem cumizom, és szívesen leszoktatnám róla a felnőtteket is. Csak elhatározás kérdése! Gyerünk a Cumifához! Tényleg nem legenda!

Fotók: Silló Sándor, Wikipedia, Flickr

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!