Az ember csak egy kis szeretetre vágyik

rajz: Fenyves Gabriella

Minden reggel pontban hatkor lement a tengerpartra, kiszórt némi morzsát, és várt. A galambok pedig jöttek. Minden nap. Egy idő után már a galambok várták őt. Mire odaért a kis placcra, már ellepte az egészet a kis tollas fekete testek tömege. Egy nap az egyik, egy különös rozsdabarna színű, ahogy megérkezett és leült, a fejére szállt, és ott is maradt, amíg minden galamb jól nem lakott. Másnap egy hatalmas laffával a fején érkezett, hogy ha a Rozsdás megint a fejére ülne, nehogy éhen maradjon. Ezen a napon két világosabb galamb a két válláról felügyelte a többieket. Így aztán a következő napon a régi katonazubbonyát vette fel, a váll-lapok alá pedig pitákat tömködött, és így várta a madarakat. Jöttek is. A Rozsdás a feje tetején ült a laffán, a két Deres Deres Jobb és Deres Bal – a két váll-lap alatti pitán, két szürke pedig a két alkarján. Nem volt mese, a két szürkét sem hagyhatta éhen, ezért befőttesgumival újabb laffákat erősített magára. Aztán eszébe jutott, hogy végül is mindenhová tehet magára péksüteményeket. Egész éjjel varrta hát a kabátra, nadrágra a pitákat, laffákat, előkerült néhány régi rugelach is, azokat a kitüntetései helyére, a szíve fölé varrta a kabátra, majd amikor végzett, a két kezére két fél pitát húzott kesztyű gyanánt. Reggel így ment végig a városon, a galambok pedig egyre jöttek és jöttek már útközben is. Mire a partra ért, és leült volna, már nem volt ember a piták mögött. Piták sem voltak. Csak egy száraz csücsök rugelach maradt.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

MEGOSZTÁS