Pici naplója

Fotó: Pixabay

Kezicsókolom, Pici vagyok. Ugye tetszenek emlékezni rám? Igen igen, sajna elég rég találkoztunk, bár tessenek nekem elhinni, önhibámon kívül. Mindennek kizárólag Anya az oka!

De ma reggel valami igen jó moslékot főzött, szóval hajlamos vagyok megbocsátani neki. A vén ebek is úgy bezabáltak, hogy még az sem érdekli őket, hogy közibük feküdtem a párnájukon… úgy tele van a bőrük, hogy ha becsukják a szemüket, akkor kinyílik a szájuk. Én meg amolyan mesélős hangulatba estem, hát legyen.

Az elmúlt hónapokban rengeteg dolog történt, nagyra nőttem (még nem fejeztem be a dolgot!), sokat tanultam (a suliban nemsokára felsőbb osztályba lépek!), dolgozni is voltunk, és már sokkal fegyelmezettebben használom a porszívómat is. Nem számítva azt az ingerlően friss kupacot, amit Szerénke hagyott tegnapelőtt a sarokban. Meg azt a fagyinyelet, aminek a szilánkjait Anya sikeresen bányászta ki a torkomból tegnap este, azzal a darabkával együtt, ami a szájpadlásomon keresztben a fogaim közé szorult. Meg a száraz tehénlepényeket, amikkel a tereptúrákon imádok Anya körül rohangálni. De ez csak azért van, mert nem vesz nekem frizbit.

Viszont mielőtt azt tetszenek gondolni, hogy én egy ilyen “fura” kutya vagyok, tessenek megmondani nekem, hogy mennyire normális emberviselkedés ez: szép fegyelmezetten sétálok reggel Anyával, hát egyszercsak minden bevezetés nélkül elkezd komolytalankodni. Amit NEKEM ugye nem szabad…

…azt se tudtam, hova bújjak szégyenemben. Gőzöm nincs, mi ütött bele… az én emberem nagyon “fura”. Vagy ez így rendben van? Tetszenek tudni segíteni nekem, hogy hogyan is kellene kezelnem ezt a dolgot? Előre is köszönöm!

Csókolom,

Pici

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.