Egész nap lázasan készültünk az első gyertya meggyújtására, a szó legszorosabb értelmében. A helyzet sokkal jobb volt, mint egy nappal korábban, látszott, hogy ez nem egy hosszú lefolyású betegség. Esztivel kettecskén heverésztünk hol kint a napsütésben, hol bent a házban. Amikor valami rákényszerít a henyélésre, egyre többször kapom magamat azon, hogy nosztalgiázom. Ez bizonyára nem kóros, így negyven és ötven között félúton, de számomra új és jólesően meglepő. Az izgalom volt az első előbukkanó érzés, ahogy visszapörgettem a régebbi hanukáink képeit. Micsoda titkolózás és mesterkedés övezte a nyolc nap előkészületeit nekünk felnőtteknek, és hogy várakoztak a gyerekek. Körülöttünk tombolt a karácsonyi bevásárló láz, hideg volt, néha esett a hó. Jártunk a különböző köztéri hanukiákhoz, toporogtunk a hidegben, a város különböző pontjain, képeztük a tömeget. Minden évben valami új módját találtuk ki az ajándékozásnak. Volt, hogy sátrat állítottunk a nappali közepére, abba tettünk bele minden ajándékot, vagyis 8×4-et, és egyenként minden gyerek bebújt, kihozott valamit, ami a kezébe akadt. Csak pici idő volt odabent körülnézni, gyorsan kellett dönteni. Nagy izgalommal bújtak ki és be minden nap. Volt, hogy számokat húztak, és a pincerekeszben egyesével becsomagolt, felszámozott ajándékot lehetett felhozni. Volt, hogy mindent az asztal közepére tettünk, letakartuk, kihúztak valamit vakon és megpróbálták kitalálni kié. Kifogyhatatlannak tűnt az ötletek tárháza. A hanuka odaát a karácsony párhuzamaként létezett, magától értetődött, hogy megajándékozzuk a gyerekeket. Nyolc napon át gyulladt meg a fény, nyolc napon át úszott olajszagban a konyha, nyolc napon át sült a fánk, a tócsni, a lángos, a palacsinta, a rántott hús, hogy csak a fontosabbakat említsem.
Minden évben volt buli is. Hanukarácsony felnőtteknek, gyerekeknek, fiataloknak közösen. Harminc körüli létszámban folyt a játék pincétől a padlásig, szobákban és lépcsőházban. Játszottunk a sokjáratos légópincében számháborút. Éjszakai fajtát, teljes sötétségben, amikor csak pár másodpercre gyújthatod föl a zseblámpádat. Két csapatra oszlottunk, majd egyesével elrejtőztünk odalent. Sípszóra kezdődött a helyezkedés, villogás, ordítozás, suttogás. A végén kipirult arccal akartunk újabb és újabb visszavágót, míg meg nem jegyeztük az összes számot fejből. Volt “Öt ember kimegy”. A lépcsőházba kiküldött játékosok fagyoskodása alatt mi többiek odabent kitaláltunk egy rövid, néma jelenetet. Az első bejövőnek eljátszotta valaki a kitalálók közül. Aki bejött igyekezett mindent megjegyezni és hűen továbbadni a következőnek, amire emlékezett. Az utolsó beeresztett, szinte érezhetően kiolvadt a meleg lakásban, mint egy szobahőmérsékletnek kitett jégkocka. Próbálta megérteni az orra elött zajló, az első bemutatóhoz képest végletesen kifacsart jelenetet. Nagy röhögések közepette hallgattuk aztán, ahogy elmeséli mit látott. A bónusz az volt, mikor újra megnézhettük az első verzióját a jelenetnek, közösen élveztük, ahogy minden apró mozdulat a helyére kerül. És persze forgott a szövivon -nálunk trenderli – a hatalmas réztálcán. Mindenki kapott a játék elején egy adag apró édességet, bonbont, tejkaramellát, cukrot, más napokon egy marék 10 agórás érmét. Minden kör elején beadtunk egy darabot az aktuális fizetőeszközből és vártuk, hogy ránk kerüljön a sor a pörgetésben. Izgatottan figyeltük mit hoz a szerencse, melyik betü lesz felül, mikor eldől a trenderli. Nem véletlen, hogy a nun, gimel, hey, shin betűk voltak az elsők, amiket a gyerekek megtanultak héberül. A játékban rögtön négy jiddis szót is meg lehetett jegyezni, hisz a megfelelő betük megfelelő jelentéssel bírtak. A נ a nul, azaz nulla szót jelentette, ilyenkor a játékos sem nem nyert, sem nem veszített. Ha a ג pörgött ki, akkor a gantz szót rikoltoztuk fennhangon, aminek jelentése minden, vagyis az összes tálcán lévő tét a szerencsés kezű pörgetőé lett. A ה betű a halb, vagyis felet jelent, így a tétként berakott javak felét vehette magához az érintett. A ש a shenk, azaz adni, ilyenkor szomorúan pottyantotta be a póruljárt az egy tétet a tálca lapjára. Kézről kézre járt a pörgettyű, amiből persze több is volt. Nekem az hozott szerencsét, amit Ádám faragott. Volt aki esküdött a filléres kcsire, volt, aki hozta a sajátját otthonról. Volt aki megpuszilta pörgetés elött, volt aki dobva indította, volt, akinek segíteni kellett, hogy az apró, ám húsos ujjacskái össze ne akadjanak. Voltak minden évben olyan ifjú játékosok, akik nem bírván a feszültséget és az elöttük szintén sorukra váró tíz, tizenöt, húsz játékost, egyszerűen megeszegették a tétjeiket csöndben. Volt a teljes lakáson átívelő “Tűz, víz, repülő”, amiben emeleteságyramászás és parkettra hasalás mindenképpen szerepelt. Volt Bújócska, ami a szekrényeket és a fürdőkádat sem kímélte. Minden évben volt aki elkövette a hibát, hogy zokniban az erkélyen bújt meg, nem számolva a hideggel. Aki kiment, sosem várta meg, hogy megtalálják, annyira fázott. Volt még persze rengeteg csemege, mert mindenki hozott valamit a közösbe otthonról és persze sült rettenetes mennyiségű fánk helyben. Többször is kaptunk ilyenkor a horányi fiataloktól valami közösen készített ajándékot, amit Sicka szervezett. A buliban mindig úgy tűnt, sokan énekeljük együtt a Ma’oz curt.
Voltak csöndesebb napok is, mikor a nagymamám énekelte velünk könnybelábadt szemmel a gyerekkorában kedves dalt, amit a történelem viharában annyira, és annyiszor igyekezett elfelejteni, de szerencsére nem sikerült. Nem sikerült Ditta néninek sem, aki szemben lakott velünk, és huncut kacsintással vette tudomásul, hogy ápoljuk a hagyományokat. Az első közös hanukai gyertyagyújtáskor remegett a hangja, és a dal végén megölelt erősen, majd eltolt magától. Azt találta mondani, hogy most bőgne, ha lenne még könnye, de mióta megjárta a haláltábort minden könnye elfogyott. Nem gondolta volna, hogy nyolcvan éves elmúlik majd mire újra ezt énekli egy meleg lakásban, gyerekek közt felnőttként. Ők nem adták tovább az egy szem gyereküknek, a szálat. Mindketten elvesztettek mindent a táborokban, elszakadt ott belül valami. A férje az akkori feleségét és a gyerekeiket, rokonaikat, ő a szerelmét és a kiterjedt családot, barátnőket, iskolatársakat, mindent, ami a világot jelentette számára. Azt tette még hozzá, hogy végig, végig, minden nap arra gondolt csakazértis túléli. Nem fog ezeknek szűzen meghalni. Aztán hazament, és másnap újra ott volt, énekelte velünk, nézte a lángokat.
A családi mulatságok is visszatérő elemei voltak az ünnepnek. Testvéremékkel, az akkor még összesen 7 gyerekkel. Janka már abba a világba érkezett, ahol ők Angliában, mi Izraelben élünk, nem ugrunk föl egymáshoz kajálni, játszani, együttlenni. Csak nyáron találkozunk néhány napra. És nemcsak ez változott.
Felnőttek a gyerekek is. Nálunk már senki sem számít ajándékra, meglepetésre hanukakor. Amire valóban szükség van, megkapják, vagy megveszik maguknak. Az átköltözéssel megtanultuk mindannyian, hogy a tárgyak sokkal kisebb szerepet töltenek be az életünkben, mint a személyek. Tegnap úgy alakult, hogy volt aki barátnál, volt, aki munkában, volt aki katonai bázison tartózkodott, mikor itthon fellobbant az első gyertya. Vendégekkel, Galival és Almával néztük a lángot és ettük a fánkot négyesben. Idén nem is lesz olyan pillanat a nyolc nap alatt, mikor mindenki itthon lesz, de tudom, hogy ez semmit sem von le a közös hanukák albumából, ami még rengeteg új fejezettel bővül majd a jövőben. Elővettem a társasjátékot, amit közösen terveztünk és Sári rajzolt meg négy évvel ezelőtt, vannak benne trenderlik is. Sürgősen be kell szerezni az ehető téteket a nemzetközi bajnoksághoz. Ti játszottatok már skájpon trenderlit?
Blogger
