Izrael olyan, mint a foci

Fotó: Klearchos Kapoutsis / Wikipedia

A napokban az derült ki, hogy Izrael olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és mindenképpen drukkolni kell valamelyik csapatnak. A fociban is vannak cselek, szimulált botlások, logikus passzok, megmagyarázhatatlan öngólban végződő hazaadások. Sérülések a pályán és a lelátón, mámor, agresszió, bánat, remény, játék. Az aktuális meccs alatt úgy tűnik, ez a 90 perc az élet maga, miközben ugyanazon időben rengeteg másik pályán is zajlik egy aktuális mérkőzés, amatőr és profi szinten egyaránt.

A néző azt hiszi, az egész csakis őérte van, pedig mindössze azt döntheti el, melyik meccsen, melyik szektorba ül. A játékot nagyban is játszák, melynek focirajongó drukkerként csak porszemei vagyunk. A nagy dolgok a Nemzetközi Labdarugó-szövetség berkeiben dőlnek el, amibe valószínűleg olyanok is beleszólnak, mint az Egyesült Európai Labdarugó Szövetség, vagy akár az Állam Nélküli Népek Labdarugó-szövetsége.

A lelátón mi csak annyit tehetünk, hogy kiválasztjuk a csapatot, akinek drukkolunk. Ennél a pontnál akadtam el mindig. Nem értek a focihoz, no nem abban az értelemben, ahogy Dávid Ibolya egykoron, hiszen abban az értelemben véve nagyon is értek.

Az antiszemitizmus semmilyen formában nem elfogadható számomra. A fociban a játékot magát nem értem, nem érzem azt a bizonyos mámort, amit a játékosok és nézők arcán már annyiszor megfigyeltem. Körbe vagyok bástyázva focirajongókkal és amatőr játékosokkal.

Izraelhez sem értek, nem vagyok politikus, nem vagyok elemző, nem értek a hadügyhöz, külügyhöz, belügyhöz, kisebbségi ombudsman sem vagyok. Szeretem ezt a csodálatos tájat, becsülöm az itt élők igyekezetét. Nemtől, kortól, vallási hovatartozástól, nemi identitástól, társadalmi langrétlán elfoglalt státusztól függetlenül. Hiszem, hogy a többségben van akarat és kitartás az egyensúly megteremtéséhez, fenntartásához.

Az egyensúlyhoz hozzátaroznak a szélsőségek, hiszen minden résztvevőnek máshol van a széle és a közepe, attól függően, hogy ő mit gondol. A részvétel bármilyen formája értékesebb számomra, mint a nem csinálás és nem akarás. A partvonalról drukkolni gyönyörű dolog, de a lelátóról sem kiabáljuk be jó estben, hogy remélem kitöröd a lábad, vagy legalább megdöglesz.

Egy konfliktusban otthon a családban, minden elborultságban is ott kell, hogy villogjon a lámpa, miszerint meg kell egyezni valahogyan, különben nem tudunk együtt létezni. El kell jutni egy közösen vállalható egyezséghez, amiben nem győztes és vesztes van, jó meg rossz, hanem együttműködő felek vannak. Egy ország esetében is valami hasonlónak kell történnie.

Bámulom és csodálom a rengeteg hozzáértőt, aki pontosan tudja, mit kellene melyik félnek tennie. Erős elvárásként van jelen, hogy ne az adott helyzetben, itt és most alakítsam ki az álláspontomat, hanem a jól bevált csomagok szerint. Döntsem el végre, hogy Fradi, Vasas, vagy MTK, és ha kicserélik a játékosokat egymás között a csapatok, én akkor is ragaszkodjam a megszokotthoz. Én pedig csakazértis nem csinálom ezt.

Szeretek végigolvasni, meghallgatni minden elérhetőt, körbejárni amit elérek, és azok alapján, itt és most dönteni arról, hogy ma mit gondolok. Részesei vagyunk egy csodálatos játéknak, ami ott a pályán, itt a leláton, és főleg a fejünk fölött, a nagy, focival foglalkozó szervezetek berkeiben zajlik. Mi meg nézünk, mint Rozi a moziban.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!