Nyelvében él

Nemrég jelent meg egy cikk a Haaretz hétvégi mellékletében, ami azzal foglalkozott, hogy azon orosz származású izraeliek egy elég nagy csoportja, akik már itt születtek, vagy kisgyerekként érkeztek a 90-es évek elején, nagyon szeretné, hogy a gyerekeik is tudjanak oroszul. Több aktív szülői közösség is van, melyek ennek érdekében mindent meg is tesznek, az otthoni nyelvhasználaton kívül orosz nyelvű táborokat szerveznek, és azt is szeretnék elérni, hogy induljanak héber-orosz kéttannyelvű osztályok az állami iskolákban.

Érdeklődve és vegyes érzelmekkel olvastam a riportot. Épp egy ilyen mozgalom létjogosultságán gondolkodtam, amikor a Facebookon megjelent egy marokkói zsidó ismerősöm posztja, aki örömmel számolt be arról, hogy oly sok év elnyomás és erőszakolt elfeledtetés után, amikor a marokkói arabot csak a nagyszülők beszélték, végre elkezdtek nyelvőrző klubokat és tanfolyamokat szervezni, ahol a második és harmadik generációs bevándorlók újra megtanulhatják a nyelvet.

Az utolsó benyomás a témával kapcsolatban tegnap ért, amikor láttam a Kishont Ferenc, vagyis Efrájim Kishon életéről készült dokumentumfilmet, aki egy másik időszakban és egészen más háttérrel – a film szerint nagyon erős holokauszt-traumával – érkezett Izraelbe, és azt hiszem, nem is nagyon volt más választása, mint az, hogy megtanult héberül nemcsak beszélni, hanem írni is. Persze hihetetlen sikere már nem csak a nyelvi, hanem az írói tehetségének köszönhető. Ugyanakkor érdekes, hogy az ötvenes évektől kezdve nem sokat írt magyarul, de mind a magyar, mind a német közönség körében nagyon nagy népszerűségre tett szert – szerintem azért, mert humora, stílusa mindig is közép-európai, pesti maradt. Erre pedig a németek mindig is vevők, ahogy Kertész Imre, Nádas és Esterházy Péter ottani sikerén is látszik. (És remélem, hogy a fantasztikus egyéni teljesítményeken kívül főleg a kulturális közelség az ok, és nem egyfajta kulturális kísérlet a holokauszt jóvátételére.)

Miért is érdekel engem ez az egész? Természetesen a személyes érintettség miatt, és azért határoztam el, hogy írok is a témáról, mert azt gondolom, nem vagyok egyedül – sem Izraelbe nemrég települt magyarként, sem a generációmban, ahol a becslések szerint a népesség 8-10%-a hagyja el Magyarországot, és kezd új életet máshol. Ugyan ismerek szerte Európában élő magyarokat, mégis az izraeli valóságot a legjobban, ezért a mi itteni helyzetünkre alapozom a véleményemet, azért is, mert azt gondolom, hogy ebből a szempontból Izraelbe jönni más fajta választás, mint Németországot, Angliát, vagy Hollandiát választani új otthonnak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy leendő gyerekeimnek ugyanaz legyen az anyanyelve, mint nekem. Ez nemcsak elvi, identitásbeli, vagy kulturális kérdés, hanem egyszerű vágy a teljes önkifejezésre – akármennyire is jól tudok már héberül, és az évek során még jobban fogok tudni, azért sosem lesz számomra teljesen ugyanaz a héber és a magyar nyelvű kommunikáció. Ahogy látom, a mai világban ez egy eléggé elterjedt gondolat – ezt hallom máshol élő magyar barátaimtól, és szó szerint hallom a környékünkön, ahol rengeteg amerikai és francia új bevándorló él, és mindenki ezeken a nyelveken szól a gyerekeihez (a válasz pedig vegyesen érkezik).

Az is biztos, hogy a mai Izrael már nem ugyanaz, mint az ötvenes években volt. Akkoriban tényleg teljesen egyértelmű, és felfoghatatlan elszántságot igénylő feladat volt az izraeli nép, identitás, kultúra megteremtése – hogyan máshogy, mint a nyelven keresztül? Tudjuk ma már, hogy ennek a felülről vezényelt egységesítési folyamatnak rengeteg hátulütője is volt, és nagyon sok traumával járt. Lehet, hogy a törésvonalak ma máshol lennének a társadalomban, ha hagytak volna mindenkit a saját anyanyelvén beszélni, és tovább őrizni a magával hozott kultúrát, nem csak a Mimuna, a dzsahnun és a sólet szintjén, hanem úgy igazából. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem igazán lehetett volna másképp csinálni. Ma viszont, amikor ennek a folyamatnak az eredményeképpen a negyedik izraeli generáció is megszületett, és több millió embernek a modern héber az anyanyelve, már könnyű szívvel megengedhetjük magunknak azt, hogy a gyerekeinknek megtanítsunk más anyanyelveket is.

A kérdés az számomra, hogy hogyan definiálja magát az, aki már itt született, és továbbra is szeretné a szüleitől kapott, nem (teljesen) izraeli identitását-kultúráját továbbadni a gyerekeinek? Számomra – és azt gondolom, az izraeli magyar közösség számára is – egyértelmű dolog, hogy ha idejöttünk, itt telepszünk le, itt szülünk gyerekeket, akkor ezzel elfogadjuk azt is (akár teljes szívből jövő örömmel, akár az egyéni döntéseink valamilyen szinten kényszerű velejárójaként), hogy ha mi nem is leszünk talán soha teljesen ugyanolyanok, mint azok, akik itt születtek, de a gyerekeink már igen. Azt gondolom, hogy a társadalomban fellelhető rengeteg, és sok esetben egyre mélyülő törésvonalat inkább bezárnunk kell, mint tovább mélyítenünk azzal, hogy a második, harmadik és akárhanyadik generációt is igyekszünk abban támogatni, hogy ne váljon teljesen izraelivé.

Vagy lehet, hogy mégiscsak van kivétel? Az egyik interjúalany a Haaretz cikkben azt mondja, hogy szerinte nincs szükség az intézményesített orosz nyelvőrzésre, mert úgyis van épp elég ember Oroszországban, akik őrzik azt. De mi a helyzet az eltűnőben lévő marokkói zsidósággal? Vagy a már szinte nem létező egyéb észak-afrikai, iráni, iraki, török, lengyel, bolgár stb. zsidó közösségekkel? Talán tényleg az ezekből az országokból származó, de már Izraelben született emberek dolga és feladata, hogy megőrizzenek valamit ebből a kultúrából az utókornak? Ha pedig igen, akkor a nyelvet, nyelvjárást, kifejezéseket is őrizni kell. Lehetséges-e a kettő együtt? Erre nincs válaszom. Valamint arra se, hogy mennyire fontos dolog a hagyományőrzés.

Még egy kitérő Magyarországra: minden iskolás hallott már Herderről, vagy ha róla nem is, a jóslatáról biztosan. Ha így folytatjátok, mondta ő 220 évvel ezelőtt, akkor senki sem marad, aki magyarul beszéljen. Úgy tűnik, nem lett igaza, azonban a nyelvhaláltól való zsigeri félelmet sikeresen megalapozta ezzel a mai napig. Tehát nekünk, mint magyaroknak két, vagy akár háromrétű felelősségünk van? Izrael felé, Magyarország felé és a magyar zsidóság felé? A máshol külföldön élőknek pedig szintén – hogy rendes angol, holland, német állampolgárokat neveljenek a gyerekeikből, de ugyanakkor magyarokat is? Vagy hagyhatjuk már Herdert nyugodtan feküdni a sírjában, és bízhatunk abban, hogy ahogy Petőfi megreformálta és új magasságokba emelte a magyar nyelvet, és ahogy Kishon tette ugyanezt a modern héberrel, mindenhol és minden nemzedékben lesznek ilyen zsenik és lesz elég követőjük ahhoz, hogy végül minden nyelv, identitás és kultúra a maga természetes módján tudjon majd változni, fejlődni és tovább élni?

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

  • David Popovics

    Szerintem Izrael egyik legnagyobb erőssége, hogy sokszínű. Nem eltüntetni kell ezt (nem is lehet), hanem megőrizni és megtanítani a felnövő generációkat arra, hogy mindenki másképp egyforma. És akkor majd fogják tudni értékelni a másik másságát és a különbségek helyett a közös pontokat fogják keresni, mert vannak, nem is kevés.

  • frizette45

    Az itt szuletett generaciot,ugy latom nem igen erdekli,hogy a hazastarsa,temani,magyar,orosz vagy marokkoi….az anyanyelv pedig ugy gondolom minden gyereknek az,ahol szuletett es tanult,felnott….termeszetesen ha Israelben,vagy mashol szuletett es par ev utan hazaviszik a szulok,,,akkor mas a helyzet.A szulokre kell bizni,hogy tovabb adjak-e a kulturajukat es nyyelvuket vagy sem.Ismeroseim,az apa argentin,az anya temani…..most akkor mit adjanak tovabb??Es az orosz apa,a magyar feleseggel,vagy a masik a marokkoi feleseggel??Azok akik az ugynevezett marokait beszelik,sajnos nem sok kulturat hoztak magukkal,hacsak nem az arab kulturat.Akik beszelik a franciat v. a spanyolt ott kicsit jobb a helyzet…ez vonatkozik az osszes E.afrikai zsidokra is…En nagyon sajnalom,hogy azt kell hogy mondjam,de nagyon sok magyar ole van,aki legfeljebb a minimalisnal is kevesebb magyar kulturat hozott magaval.Siralmas ,de igy van,es nem szeretnem a gyerekeiknek,unokaiknak a kozonseges,neha ordenare beszedstilust,meg a Lagzi Lajcsi kulturat adnak tovabb.Akkor inkabb semmit…

  • frizette45

    Mellesleg talakoztam itt szuletett marokkoiakkal,akik siman beszeltek a szuleiktol megtanult marokkait…senkit nem nyomtak el,hogy a gyerekeikkel milyen nyelven beszeljenek otthon…