Fotó: Pexels

Engem soha nem ért bántalmazás, néhány elhanyagolható beszólást, bámulást és néhány, zsúfolt villamoson vagy buliban történt kéretlen tapizást leszámítva. A statisztikák, és főleg az utóbbi fél évben napvilágra került történetek alapján a nők nagyon-nagyon szerencsés, és sajnos meglehetősen kis körébe tartozom ezzel. Éppen ezért sokáig gondolkodtam azon, hogy az együttérzésen és a döbbeneten kívül van-e bármi jogom hozzászólni az ügyhöz. A Facebookon nem is tettem, talán jól, talán rosszul mérve fel a helyzetet. Aztán a jeruzsálemi mindennapok valósága és néhány utazási élmény kezdett összeállni egy történetté, aminek – valahonnan távolról – köze van a #metoo történetekhez, legalábbis az én olvasatomban.

Jeruzsálem – a száz falu városa

Jeruzsálem, mint azt a legtöbb olvasó valószínűleg tudja, egy vallásilag és kulturálisan nagyon heterogén város, rengeteg viszonylag kicsi és rendkívül különböző csoport él benne együtt, többnyire békességben. Az öltözködés pedig az egyik fő eszköze annak, hogy az emberek mindenkinek megmutassák, hogy hova tartoznak.

Jeruzsálemi üzlet – fotó: Korányi Eszter

Leginkább a népviseletre emlékeztet ez a jelenség, ahogy arról valamikor az általános iskolában tanultunk. Az emlékeimben élő magyarázat szerint minden falunak és minden családi helyzetnek megvan a maga szimbóluma, színvilága, és a többiek azonnal kategorizálni tudják így, hogy kivel is állnak szemben. Pontosan ez történik itt is. Van egy szint, amit már az idelátogató turista is elsajátíthat egy pár nap alatt: ki zsidó, ki muszlim, ki keresztény apáca vagy szerzetes (bár bevallom, előfordult már velem is, hogy hátulról apácának hittem egy nagyon vallásos zsidó nőt, mert vannak olyan csoportok, melyeknek a viselete megtévesztően hasonlít). Aztán – legalábbis a zsidóknál – azt is lehet tudni, hogy melyik nő házas és melyik hajadon, mert aki házas, azon fejkendő, kalap, vagy paróka van. A paróka néha szintén trükkös, de a túlságosan frissen mosott, rendezett és egyáltalán, tökéletes frizura általában az. A felületes megkülönböztetés után egyre mélyebbre lehet jutni a csoportosítás labirintusában: ki haredi és ezen belül melyik ágazathoz tartozik; ki nemzeti érzelmű vallásos; ki amerikai, francia, vagy orosz származású; ki engedi látszani egy kicsit a haját és ki fedi be teljesen; ki hord csak fekete-fehéret, kinek látszik ki a könyöke a ruhából és kinek még a bokája sem; kinek fér bele a nadrág, a csinosság, és ki az, aki már a hároméves lányára is egy zsákot ad, biztos, ami biztos; mi a különbség a zsidók és a muszlimok horgolt kipája, az apácák és a muszlim nők fejfedője, vagy a haredi és a muzulmán burka között (az utóbbit amúgy Jeruzsálemben egyáltalán nem látni, az előbbit bizonyos negyedekben annál inkább).

Hijab-üzlet Kelet-Jeruzsálemben – fotó: Wikipedia

Cniut, avagy szerénység

Szerény divat – kirakat Jeruzsálemben – fotó: Kerényi Eszter

Gondolom, észrevettétek, hogy a legtöbb példa a női öltözködésből jön, és ez nem véletlen, mert épp ez a kapcsolat, amit felfedezni vélek a #metoo-val. Azon a Közel-Keleten általánosan és még mindig érvényes hagyományon kívül, hogy a nő takarja el magát, és csak a férjének, illetve közeli rokonaiknak mutassa meg a haját/alakját/száját/szemét, ki hogy értelmezi a dolgot, a zsidóknál egy tórai előírás, a szerénység, héberül cniut fogalma is befolyásolja az öltözködést. Természetesen, ahogy mindennek, ennek is ezer fajta értelmezése van, és ki adja az értelmezést? Nem meglepő módon a legtöbb esetben férfiak: rabbik, férjek, apák. Ők döntenek arról, hogy a nőknek mit szabad és mit nem szabad megmutatni magukból.

A szerénység előírása nem csak az öltözködésre, és nem csak a nőkre vonatkozik, de teljesen szubjektív megfigyelésem szerint valahogy mégiscsak ebben csúcsosodik ki, és nem például a halk beszédben, a megértésben, vagy az odafigyelésben. Egyes szélsőséges, ám egyre terjedő magyarázatok szerint a tiltások tömkelege az ősbűn miatt van, azaz amiért Éva vitte kísértésbe Ádámot az Édenkertben, és mivel ő eközben meztelen volt (amiről egyébként nem is tudott), ezért minden egyes nőnek, aki megszületik a földön, gondoskodnia kell arról, hogy nehogy bűnbe vigyen egy következő Ádámot. Ez az érvelés pedig nagyon hasonló ahhoz, hogy azt erőszakolják meg, aki lengén öltözik, nem vigyáz magára, éjszaka egyedül kószál – további érdekesség az, hogy nők is vannak, akik terjesztik ezt az elképzelést. Hogy hol van a férfiak felelőssége, arról nincs szó, úgy tűnik, hogy nincs nekik. Ennek a felfogásnak az egyik legújabb szélsőséges példája az, hogy a haredi férfiak kihúzzák filctollal az új izraeli bankjegyeken szereplő költőnők szemét, nehogy megigézze őket a nyomtatott képről rájuk néző szempár.

Kifestik, hogy ne igézze őket a női szempár – fotó: Chaim Goldberg / Mako

Hat ránk

Mivel nem ismerem eléggé a nagyon vallásos zsidók társadalmát, és antropológus sem vagyok, nem tartom magamat alkalmasnak arra, hogy bővebben írjak róluk, viszont ennek a világnézetnek és kultúrának a rám és hozzám hasonlókra gyakorolt hatásáról ejtek néhány szót. Nagyjából másfél évvel ezelőtt, amikor még nem voltam tisztában az összes jeruzsálemi busz útvonalával, szegény gyanútlan barátnőmet, aki Magyarországról jött látogatóba, felküldtem az egyesre, ami a központi pályaudvartól a Siratófalig visz, nagyon vallásos környékeken keresztül. Ő pedig, mivel épp augusztus volt, rövid szoknyát és spagettipántos pólót viselt – és azt hiszem, a mai napig nem dolgozta fel a sok beszólást, amit egy számára teljesen hétköznapi ruha váltott ki az utazóközönségből. Az eset óta még elővigyázatosabb vagyok, mint előtte, bár már a kezdetektől fogva tudom, hogy ha nagyon kilógok a sorból, abból bizony lehetnek kellemetlenségek. Biztos vannak lázadók, akiket nem érdekel, hogy mások mit gondolnak róluk, de én nem ilyen vagyok. Ezért aztán – bár senki nem várja el tőlem – én se veszek fel miniszoknyát, nagyon kivágott pólót, spagettipántot, rövidnadrágot. Vagyis van egy jeruzsálemi és egy tel-avivi, vagy ha úgy tetszik, budapesti ruhatáram.

Tengerparti étkezők – fotó: Frankpeti

Azt gondolom, hogy a hétköznapokban egyszerűbb és élhetőbb utat választom, ugyanakkor mégiscsak motoszkál bennem valami. Hogyan történik az, hogy az egyéni ízlésemen kívül egyszercsak mindenféle külső ember szemével nézem magamat? Mit tesz velem az, hogy ma már én is tudom, hogy mit jelent, amit az öltözködésemmel közvetítek? Hogy szeretem ugyan a hosszú szoknyákat, de egyre kevésbé hordom őket, nehogy összekeverjenek egy másik csoporttal, vagy nehogy azt gondolják, hogy erőszakosan be akarok tolakodni közéjük, pedig egyéb jelekből nyilvánvaló, hogy nem oda tartozom? Abba pedig bele se merek gondolni, hogy hogyan élhetik meg ezt az egészet azok, akik az egyik szigorúbb csoportba születnek, és szeretnének másképp öltözködni, mint a körülöttük levő nők. Ami biztos: így vagy úgy, de az az érzésem, hogy a ruhatáram, és valahol áttételesen a testem felett nem csak én rendelkezem, hanem egy íratlan szabályrendszer, amit azt hiszem, hogy főleg férfiak alakítanak.

Mi az én egyéni felelősségem a történetben? Kellene-e tennem valamit, hogy a dolgok megváltozzanak? Vagy ez egyszerűen egy másfajta társadalmi berendezkedés, mint amihez hozzászoktam, nők és férfiak egyetértésében alakult ki és alakul folyamatosan, és az egyetlen dolgom az, hogy elfogadjam?

Jeruzsálemi kirakat – fotó: Korányi Eszter

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!