Sivatagi show

Sivta templomai - fotó: a szerző

Zuhog az eső, de ennek direkt örülünk, és ettől még rajtunk a kirándulhatnék. Ilyenkor a legjobb a sivatagba látogatni – hiszen épp azért sivatag, mert ott alig esik. Ezúttal a Negev nyugati végeit pécéztem ki, hiszen bárhová megyek, úgyis évezredek történetét találom, és enyhe mizantrópia gyötört: ott alig bukkanok élőre, pláne nem turistára. Így is lett.

Sivta romjai, befalazott ablakok, ajtók – fotó: a szerző

Sivta

Sivtával indítottam. Essünk túl a nehezén, egy füst alatt egy kultúra virágzásán és alkonyán alig pár óra alatt. A hatos útról Beer Séva után forduljunk rá a negyvenesre, majd a 211-esre, míg csak tábla nem hirdeti a letérést a Sivta Nemzeti Park felé.

Ezt a csodálatosan fennmaradt és feltárt sivatagi várost még a tudósok sem tudják hova tenni. A legutóbbi évekig a Negev sivatag egykoron virágzó nabateus kultúrája egyik gyöngyszemének vélték, s a fűszerút tagjaként el is nyerte az újabban megvetésünkkel sújtott UNESCO Világörökség helyszínének kitüntetését, de aztán kiderült, hogy semmi sem úgy van, mint ahogy hittük, és manapság már csak egy bizánci várost tisztelhetünk benne.

Sivtában egyszerre kereszteltek gyereket, felnőttet – fotó: a szerző

Ettől még persze ugyanaz maradt az egykoron falakkal körülvett város, ugyanolyan nagyszabásúak és csodálatosak a romok. És ráadásul azt sem vitatja senki, hogy egykori bizánci lakosai nagyrészt a korábbi nabateusok leszármazottai lehettek. Ezt bizonyítják például a nabateus ornamentikai meghatározó elemei, a trapéz alakú oszlopfő és a furcsa, körökbe vésett jelek szinte minden kapunál.

A híres nabateus trapézdíszítés – fotó: a szerző

A házak szerkezete is nagyban hasonlít más nabateus városokéira, melyekről egy következő hetiszakaszban fogok részletesen beszámolni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy az i. e. harmadik századtól egy titokzatos tevekaravános csapat jelent meg az Arab-félsziget és a Földközi-tenger között, akik egyfolytában sivatagi kereskedőútvonalaikat járták, nem ittak alkoholt és nem laktak városokban. Viszont eljuttatták a csodálatos mirhát és más fontos fűszereket egyik világrészből a másikba. Aztán lassacskán annyira meggazdagodtak, hogy mégiscsak ráfanyalodtak a borra, a lakóházakra és a jó kis polgári életre. Zseniálisan bántak az alig létező vízzel: megtalálták, összegyűjtötték, őrizték és terelgették, s tudásukat olyannyira tökélyre fejlesztették, hogy még egy bizánci fürdőt is sikerült gründolniuk a sivatag kellős közepén fekvő városukba.

Nabateus kapudíszítés – fotó: a szerző

A Római Birodalomba túl sikeresen betagozódtak, s éppen csodálatos alkalmazkodóképességük lett a vesztük: lemondtak saját isteneikről és hagyományaikról, amikor az lett az uralkodó vallás, akkor tömegesen megkeresztelkedtek, és olyanok lettek, mint bárki más. Így vesztette el Sivta nabateus jellegét a régészek szemében, és lett egyszerűen csak bizánci.

A városban számos csodálatos templom látható, sőt mellettük egy mecset is, mert a muzulmán hódítás első időszakában még szépen megtűrték a keresztényeket és a zsidókat errefelé. Csak aztán olyan sok adót követeltek tőlük, hogy sorra összecsomagoltak és leléptek, miként a sivtai befalazott ablakokon látszik.

Keresztény templomromok – fotó: a szerző

Pedig addig kiválóan megéltek a turizmusból, a közeli Nicánában talált papiruszok szerint ugyanis ez lehetett az iparuk a bizánci korban. Sorra jöttek a keresztény zarándokok, a Szent Katalin-kolostorhoz tartottak, és csak kísérettel mertek nekivágni az akkoriban sem biztonságos Sínai-félszigetnek. Sivtában pedig szépen kerestek a bolton, míg békén hagyták őket. Muzulmán hitre tért utódaik a ma is a környéken élő beduinok felmenői lehettek, legalábbis részben. Ők maguk egyszer csak eltűntek a történelem színpadáról, hiába látható városaik romjain csodálatos kultúrájuk egykor magas színvonala.

Nicána

Szomorú szívvel hagytam magam mögött őket, de csak pár percre, hogy még jobban megismerkedjek velük a közeli Nicánában, a Sínai-félsziget és Egyiptom határán. Errefelé  volt mindig is az utolsó állomás egy másféle, hardcore sivatagi világ határán. Nicánát sokkal könnyebb bejárni Sivtánál, hiszen romjait sajnos széthordták az utóbbi évszázadokban. Köveiből építették föl az arabok a szomszédos Audzsa al-Hafir nevű városkát. Ma már ennek is inkább csak hűlt helyét látni, mert az egyiptomi határ közelsége miatt zárt katonai terület lett, majd szétgyakorlatozták az izraeli katonák.

A török-német utánpótlásváros, Audzsa al-Hafir, 1916 – fotó: Wikipedia

Az egykori Nicánát legutóbb az első világháborúban a török hadsereg vette birtokba, illetve fő szövetségesük, a német és az osztrák–magyar hadsereg. Hadikórházat építettek a bizánci romok köveiből a dombtetőre, ahol csinos, fityulás osztrák nővérkék látták el a betegeket. Errefelé véres csaták nemigen voltak, elsősorban a szokatlan éghajlat okozta bajokat orvosolták mély részvéttel.

Tábori kórházzá lett romok Nicánában – fotó: a szerző

A németek persze úgy tervezték, hogy győznek és megszerzik a Szuezi-csatornát, s ehhez kisebb várost húztak fel Nicánánál utánpótlási központnak, s a vasutat is idehozták alig egy év alatt a háború közepén. Ez utóbbi tényt ajánlom az izraeli közlekedési minisztérium szíves figyelmébe.

A vasút hírmondója – fotó: a szerző

Ha már eljutottunk az első világháborúig, akkor vonatozzunk vissza, illetve mivel a talpfákat és a síneket a Nagy Háború után a beduinok villámgyorsan szétlopkodták és elhordták, mégiscsak autóval menjünk visszafelé a határtól Revivim kibucba.

Revivim kibuc

Itt a Negev cionista megszerzését ismerhetjük meg, ami szintén nem volt egy rózsákkal övezett diadalmenet.

Ciszterna volt, bunker lett, ma múzeum – fotó: a szerző

A múlt század húszas éveiben még Rehovot és Gedera számított nagyon déli városnak, ki gondolt akkor a Negevre? De az 1936-ban kitört arab felkelésre válaszul a britek létrehozták a Peer-bizottságot, mely arab és zsidó részre osztotta fel a Brit Mandátum területét. Mégpedig aszerint, hogy hol voltak akkoriban zsidó települések. Több se kellett a cionista mozgalomnak, teljes gőzzel falvakat hoztak létre az addig be nem lakott részeken, elsősorban dél felé, ahol ugye a Negev sivatag volt. Az egyik ilyen hely lett Revivim, ahol először egy nabateusok kiásta víztározóba költöztek be, majd barakkokat húztak fel. Később kiderült, hogy igazuk volt, mert a második világháború utáni ENSZ UNSCOP bizottság is a már létező települések alapján osztotta fel a földet Izraelre és Palesztinára. Ezt aztán az arabok elutasították, megindult a háború, és a többi már történelem…

Felszabadító repülők a kibucmúzeum udvarán – fotó: a szerző

A Függetlenségi Háború idején a Tel-Avivot bombázó egyiptomi csapatok körülvették és elzárták a világtól a Negevet, s ekkor egészen vad utakon, frissen szerzett, szedett-vedett repülőkkel hordták az utánpótlást az itt harcoló fiataloknak. Akik ismét beköltöztek a ciszternákba, bunkeresítették őket, s nehéz elhinni, de a ma múzeumnak berendezett barlangfélében több mint százan küzdöttek a zsidó államért.

Sajnos mai kirándulásunkon is háború háborút követett, de hát a békés építkezésről általában kevésbé szólnak a krónikák. Pedig a Negev birtokbavételéhez, az itteni megtelepedéshez elengedhetetlen a technológiai tudás mellett a politikai stabilitás. Ezt utoljára a római birodalom, a Pax Romana tudta biztosítani ezen a vidéken, és majd’ kétezer éves szünet után alig hetven éves fennállása alatt, minden háború és terror dacára: Izrael állama.

Köszönet Fenyves Gabriellának a képszerkesztésért, Politzer Maymon Krisztinának pedig a címadásért 🙂

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!

  • ‫דוד רטי‬‎

    nagyon erdekes cikk