Homok a szélben, avagy mese egy sivatagi civilizációról

Turista hetiszakasz

Ez maradt Avdatból - fotó: a szerző

Tél van, tehát ismét a sivatagba megyünk felmelegedni, és megtudni minél többet erről a különös világról s lakóiról. E heti turista hetiszakaszunk a nabateusokról szól, egy ezer évig létezett különleges civilizációról, amely valamikor a középkorban feloldódott a népek tengerében. Szabályos nemzethalál, magyar poéta-rémálom. De semmi sincs veszve, mert földjük egy részének mai uraként ránk hárult a feladat, hogy emléket állítsunk nekik.

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor az ősködben, minden népek születésénél egy különös, aszkéta csoport is útra kelt, hogy a sivatag kegyetlen és zord világában vándoroljon, s ha már meg nem áll, mindenféle keresett terméket szállítson a titokzatos Arab-félszigetről a Földközi-tenger felé és vissza, vagyis az egész akkor ismert világba.

Itt már itták a bort. Amforák egy avdati pincészetben – fotó: a szerző

Már az időszámításunk előtti hatodik században útra kelhettek, de az első írások valamikor az i.e. harmadik század körül születtek megjelenésükről. Attól kezdve rendre felbukkantak tevenyomaik a Negev-sivatagban. Lankadatlanul főleg fűszereket és illatszereket vittek – hiszen élelem mindenütt megterem –, de ezek a titkos csodaszerek kis mennyiségben is aranyat értek, és fontos közszükségleti és luxuscikknek számítottak. Az emberek illata sem volt az ókorban kifejezetten Dior, ráadásul a templomokban rettenetes bűzt árasztottak a szertartásokon feláldozott állatok, a bomló hús szaga teljesen tönkretette volna az áhítatos szentséget – már ha nem érkeztek volna meg időről időre a nabateusok az ő fantasztikus illatszereikkel.

Burjánzik a vegetáció a Szaharonim forrásnál – fotó: a szerző

De hogyan tudták megoldani, amit előttük senki, a szabad csatangolást a sivatagban? Először a Makhtes Ramonban szegődjünk a nyomukba. Micpe Ramonból a negyvenes úton haladjunk, majd egy földúton menjünk be egészen a Beerot khánig, egy sátras-kempingautós szállásig és parkolóhelyig. Ott tegyük le a kocsit és induljunk gyalog a Szaharonim források felé. Csodáljuk meg a forrást s a magas talajvízszint nyomán megjelent gazdag sivatagi élővilágot, és menjünk fel a domboldalra, a Szaharonim khánba, egy egykori karavánszeráj romjaihoz.

Tipikus nabateus szállásra bukkantunk, üljünk le megpihenni, és persze megválaszolni a nabateusok titkát. Látszik, hogy ez az épületegyüttes egy nagy udvarból, és több apró – főként az állatoknak fenntartott helyiségből állt. Egykori vendégei arabul beszéltek, elvből nem ittak bort, s vallásuk tiltotta, hogy kőházakba költözzenek. Viszont kiváló kereskedők voltak, s legnagyobb közösségi titkuk az éltető víz sivatagi felkutatása és használata volt. Itt is egy forrás mellett hozták létre állomásukat.

A karavánszeráj romjai a teveitatóval – fotó: a szerző

Évszázadokig nomadizáltak, s állandó útvonalaikon megbízható hálózatot építettek ki maguknak karavánszerájokból olyan 20-25 kilométerenként, vagyis egynapi tevés járóföldre. Ókori technológiával nem volt egyszerű dolog átkelni a sivatagon, a víz mellett könnyű, különleges eszközökre volt szükségük, s meg is teremtették ezeket: finoman kidolgozott, könnyű kerámiájukat másolta Jézus korában az egész Közel-Kelet. Még Jeruzsálemben is találtak egy ilyet egy korabeli milliomos házának romjainál – de persze csak tökéletlen, durva utánzata volt a nabateusok míves eszközeinek.

Pogány szentélyből kis átépítéssel keresztény templom Avdatban – fotó: a szerző

Avdat

Vissza a kocsiba, s irány Avdat, egyik legfontosabb városuk – mert bizony idővel meggazdagodtak és letelepedtek, feladták aszkéta vándoréletmódjukat és városokat építettek maguknak. Közben eszükbe sem volt más népeket meghódítani, békére törekedtek szomszédaikkal, s szívesen maguk közé fogadták más csoportok tagjait.

Csak élni és élni hagyni akartak, ami az akkori geopolitikai viszonyok között sem volt egyszerű: előbb a római birodalom szövetségesei, majd vazallusai lettek. Nem lett jó vége a barátkozásnak a nagyhatalommal, i.sz. 106-ban Traianus Arabia néven provinciává szervezte őket, s elvesztették függetlenségüket. Rómához, majd Bizánchoz kötötték sorsukat, s cserébe a Pax Romana biztonságát és jólétet kaptak.

Avdatban aztán megcsodálhatjuk toleranciájuk egyik legfőbb bizonyítékát: tömegesen, az elsők között megkeresztelkedtek, s templomaikat keresztelőmedencék, keresztény oltárok beépítésével gyorsan átvarázsolták bazilikákká.

Mamsit

Nabateus városból sohasem elég, úgyhogy átmegyünk másik legjelentősebb, és csodálatosan fennmaradt romvárosukba, Mamsitba is. A gonosz UNESCO a világörökség részévé nyilvánította mindkét város gondosan feltárt és ápolt maradványait.

Ez a templom Mamsitban szintén pogányból lett keresztény – fotó: a szerző

A nabateusok, illetve a bizánci korra már görögül beszélő keresztény leszármazottaik még ma is boldogan élnének, ha nem jelenik meg egy új, erőszakosan hódító vallás, amely egyre keményebb adókkal gyakorlatilag felszámolta gazdagságukat, felrúgva a sivatag határán megélhetést biztosító, finom egyensúlyra épített világukat. Hiába voltak eredetileg arab nép, éppen az iszlám számolta fel a sivatagban kuriózumnak számító, általuk megteremtett városias civilizációjukat. Az új vallás és hatalom visszakényszerítette őket nomád őseik hagyományaihoz, s beolvadtak a sivatag régi világába. Sic transit gloria mundi. 

Szerettek fürdőzni Mamsitban, padlófűtéssel oldották meg – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!