A zene mindenkié?

Származik-e bármi jó abból, ha egy ország lakosságát megpróbáljuk megfosztani a muzsikától? Nem lehetne legalább a zene mindenkié? Még Izraelé is?

1986-ban a Pink Floyd zenekar A fal című műsoros videokazettáját igyekeztünk anyukámmal az NSZK-ból Magyarországra vinni. Apukám, aki rajongott a lemezen már agyonhallgatott műért, talán a fél kezét is odaadta volna, ha megtekintheti a filmet. A határőrök éberségét nem kerülte el a diszkrét ajándék, el is vették hamarjában. Férjem szintén 1986-ban az Egyesült Államokból tért haza családjával a nyári vakációról. A frissen beszerzett videokamerával együtt jó pár kazettát is hazahoztak, amin a nyaralás emlékezetes pillanatait rögzítették. Az egyik felvételen a háttérben látszó televízióban A fal című film pergett röviden. A csomagok rendben megérkeztek, csak ez az egy fránya kazetta tűnt el nyomtalanul a vámon. Magyarországon akkoriban ez a film a nem kívánatos tartalom címszó alatt szerepelt. Évekkel később persze megnézhettük moziban, még később birtokoltuk videoszalagon, ahogy tette ezt mindenki más, aki szerette, úgy érezte, azonosulni tud vele. Jól megfért a Hair mellett a polcon.

Sok év telt el. Izraelben felépült egy, a filmben szereplő falhoz hasonló építmény, amit sokan hálával, sokan gyűlölettel szemlélnek. Mindenkinek jó oka van rá, hogy azt gondolja róla, amit. Az erről szóló vita más lapra tartozik. Amiről ez az írás szól, jól jelképezi, milyen áthághatatlannak tűnő akadályokba ütközik a kultúra szerelmese nap mint nap, ha olyan országot választ lakhelyének, mint Izrael. A művészet, mint minden más, politika is. Vélt vagy valós érdekek mentén alakuló szövevény. A nyilvánosság részleges kizárásával zajló adok-kapok, ami egyszerű koncertjáróként érthetetlen. Nem tudhatjuk, ki kinek van alárendelve, kit kihez fűz bármiféle kötelezettség.

Roger Waters (ex Pink Floyd) az elmúlt években rendkívüli erőfeszítéseket tesz, hogy munkásságával szerzett befolyását felhasználva Izrael kulturális bojkottjának zászlóvivője legyen a BDS színeiben. A BDS (Boycott, Divestment and Sanctions Movement) nevű világszervezet 2005 júliusában kezdte meg munkáját. Célja, hogy minden lehetséges eszközzel nyomást gyakoroljon Izraelre. A politikai, üzleti, kulturális, oktatási területeken folytatott bojkottal kívánja elérni, hogy “véget érjen az izraeli megszállás és telepes gyarmatpolitika a palesztin területeken és a Golán-fennsíkon”. A BDS saját magát az egykori brit alapítású, Boycott Movementként ismert szervezethez hasonlítja, akik a dél-afrikai apartheid államberendezkedés felszámolásáért küzdöttek. Waters 2006-ban csatlakozott a BDS támogatóihoz, miután a Pink Floyd zenekarral Tel-Avivban koncertezett. A 2010-13 között nagy sikerrel turnézó The Wall Live című koncertsorozatot új felállásban, Palesztina felszabadításáért kiállva játszotta világszerte. A Fal című mű mára kifejezetten Izrael-ellenes témájú alkotássá vált.

Roger Waters munkájának nyomán a BDS nyilatkozatát előadók és kulturális szakemberek ezrei írták alá világszerte. (Csak az Egyesült Királyságban több mint ezer körül mozog azoknak a művészeknek és szakmabelieknek a száma, akik csatlakoztak a mozgalomhoz.) A BDS-nek az Egyesült Királyságon kívül az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban, Dél-Afrikában és Kanadában van jelentős befolyása.

Miben nyilvánul meg a bojkottot támogatók szolidaritása? Vannak, akik sosem terveztek fellépni Izraelben, vagy sosem kaptak erre felkérést, de szép számmal vannak olyanok is, akik lelkiismereti okból nem tesznek eleget a meghívásnak. Aki vállalná, hogy fellép, biztosan számíthat rá, hogy minden eszközzel találkozni fog, ami a fellépés lemondása felé tereli. A BDS arra kéri támogatóit, hogy minden lehetséges fórumon beszéljenek a kulturális bojkott létezéséről. Értesítsék művésztársaikat, hogy ők nem lépnek föl Izrael területén. A szervezet arra kéri támogatóit, hogy buzdítsanak másokat is bojkottra. Informális alkalmakat szerveznek, és erre kérik a kultúra területén dolgozó szakembereket. A téma Izrael kulturális izolációja. Nemzetközi kampányokat bonyolítanak azok ellen az úgynevezett “nagy” nevek ellen, akik tervezik, hogy Tel-Avivban lépnek föl.

Ezeket a kampányokat végrehajtóként a PACBI (The Palestinian Campaign for the Academic and Cultural Boycott of Israel) bonyolítja. A PACBI palesztin szervezet, 2004-ben alakult Ramallahban. A BDS-hez hasonlóan célja a szabad palesztin állam érdekében Izraellel szemben fenntartott szellemi és kulturális bojkott. Arra kéri az őket támogató művészeket, hogy ne lépjenek föl Izrael területén, mert “előadásukkal azt a látszatot keltenék, hogy Izrael egy, a többihez hasonló, normális ország”. Felhívja a figyelmet, hogy “minden izraeli kulturális szervezet, zenekar, tánccsoport, színtársulat stb. bűnrészes az izraeli elnyomásban”.

Izrael elleni bojkottra felhívó tüntetés Angliában – fotó: Claudia Gabriela Marques Vieira / Wikipedia

Van-e izraeli támogatója a BDS-nek? Hát persze! Nem is Izraelben volnánk, ha nem lenne! A Boycott from Within 2008-ban alakult, azzal a céllal, hogy egybegyűjtse azokat az izraeli zsidókat és arabokat, akik támogatják a BDS munkáját. Vezetőik, Ronnie Barkan, Kobi Snitz, Leehee Rothschild és Ofer Neiman sikeresen lobbiztak a művészeti élet és az üzleti világ képviselőinek Izrael-ellenes bojkottjáért. Vanessa Paradis vagy a Red Hot Chili Peppers például az ő  kampányuk okán mondott le fellépési szándékáról Tel-Avivban.

Izrael idén ünnepli fennállásának 70. évfordulóját. Van, akit ez örömmel, másokat gyűlölettel tölt el. A születésnapon zenéből biztosan nem lesz hiány. Ezen a napon minden évben országszerte több száz színpadon zajlanak ingyenes koncertek, hatalmas tömeget mozgatva meg. A muzsika része a mindennapi életnek is, de az ünnep zene nélkül elképzelhetetlen. Élőzene szól az esküvőkön, bar mitzvákon, kirándulásokon, céges rendezvényeken, nyugdíjba vonuláskor, válóbulikon. A kulturális keveredés hatására a zenei élet sokszínű, pezsgő kavalkád. Jól megfér egymás mellett az arab, etióp, marokkói, jemeni, orosz, ukrán, csecsen, román, magyar, francia, szerb, görög népzene. Virágzik a világzene. A legújabb trendeket felvonultató elektronikus zene dübörög az éjszakában. Van retro, pop, rock, jazz, indie, soul, reggae, flamenco, klezmer, és tarol a mizrachi. Az izraeli klasszikus zenészek a világ élvonalában szerepelnek. Egymást érik a sivatagi zenei fesztiválok. Ha Roger Waters álma megvalósulna, és egyetlen külföldi előadó sem vállalna izraeli fellépést többé,  akkor is elég muzsika maradna az országban, de vajon közelebb kerülnénk-e ezáltal a békéhez?

A BDS elszigetelő kulturális missziója csak eszköz. Politikai célkitűzésein lehet vitázni, de van-e ezekre vajon bármiféle hatása, ha például Tel-Avivban júniusban mégsem lép fel Lorde? A norvég parlament így gondolhatta talán, amikor 2018. január 31-én Nobel-békedíjra jelölte a BDS mozgalmat. Származik-e bármi jó abból, ha egy ország lakosságát megpróbáljuk megfosztani a muzsikától? Nem lehetne legalább a zene mindenkié? Még Izraelé is?

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.