Az ember egyik legmazochistább tulajdonsága, hogy szeretetre és kalandra éhes kíváncsiság helyett becsmérelve és ítélkezve, mi több, az első vélt vagy valós rossz tapasztalat után egyenesen elutasítva, esetenként gyűlölködve szemléli mindazok életét és létét, akik nem pont olyanok, mint ő maga.

„Az ember része a nagy egésznek, amelyet mi Univerzumnak nevezünk, így térben és időben korlátozott. Megéli önmagát, gondolatait, érzéseit, mintha valami elválasztaná a többiektől – ez tudata egyfajta optikai csalódása. Ez a téveszme egyfajta börtön a számunkra, mely vágyaink és a minket körülvevő néhány ember iránti érzéseink korlátai közé zár bennünket. A feladatunk az, hogy megszabadítsuk magunkat ebből a börtönből azáltal, hogy kiterjesztjük a kedvességünket és magunkhoz ölelünk minden élő teremtményt és a természet egészét a maga szépségében. Senki sem képes erre teljes mértékben, de már az erre való törekvés is része a szabadulásnak, és belső biztonságérzetünk megalapozásának.” Albert Einstein

„Szíriában háború van!” – harsogják az újságok, és míg az ország egyik fele azt harsogja: „Naná, azok már csak ilyenek, tartsuk tőlük távol magunkat”, a népesség másik fele döbbenten bámul maga elé: hogyan lehetséges, hogy az emberiség annyi szenvedés után még mindig a saját sírját ássa?

Az „okosok” persze mindentudó politológusokként elemezgetik a helyzetet: „Az egész a pénz miatt van”, „Az egész a határviták miatt van” és így tovább – ám a valóságban a háborúk sosem a földért, anyagi okokból vagy határkérdések miatt törnek ki – a hátterében mindig a gyűlölködés, az elutasítás, az ismeretlentől való félelem áll. A gyűlölet ugyanis mindig talál okot arra, hogy felüsse a fejét. Ehhez még szírnek sem kell lenni. Még arabnak sem. „Más a bőröd színe? Idegen vagy!” „Másképp vagy zsidó? Istenkáromló, bálványimádó vagy!” „Másként gondolkozol a szabadságról, mint én? Másra szavaztál? Ostoba vagy, és nem látod át az egyértelmű helyzetet.” Pedig a helyzet valóban egyértelmű – a válaszok sosem a konkrét anyagi kérdésekben keresendők, hanem abban, hogy tiszteljük-e egymás emberi méltóságát.

Izraelben élek – lassan tíz éve –, és bár a legtöbben tűzfészekként gondolnak ránk, én sokkal inkább tartom a térség „mini világbéke” makettjének, mint harctérnek. Mert – még ha hajszálon függ is – békében élünk, mindenféle nézeteltéréseink ellenére. Az arab és zsidó kérdés már-már unalmas elemezgetése helyett menjünk kicsit mélyebbre. Még az askenázi-mizráhi konfliktustörténetnél, a muzulmán és keresztény arab kérdéstől is távolabb, egészen egy nagyon egyszerű tényig: ha mindannyian mások érdekeit helyeznénk a sajátunk elé, akkor sosem lehetne háború. Bármily bosszantóan hangzik – mert nem lehet belevonni semmiféle hibáztatást, és ha nem hibáztathatunk másokat, az unalmas –, a boldogság azon múlik, hogy képesek vagyunk-e mindenben és mindenkiben meglátni a jót. Abban is, aki másként imádkozik, másféle ételeket eszik és más akcentussal beszél, mint mi.

A béke definíciója – a Zohárban és a kifutón

A Zohár azt írja: saját gondolkodásmódunk teremti meg a saját valóságunkat. Ha valaki folyton azt látja a másikban, miben tér el az illető értékrendje, szokásai, dialektusa és habitusa a sajátjától, vélhetően nem is fog egyebet megtapasztalni a másikból – csakis negativitást. Ám amikor a jó dolgokat keressük a másikban, azonnal közelebb kerülünk egymáshoz. Ehhez pedig nem kell spirituális mélységekig ásni, de még Hebronban önkénteskedni se – elég ránézni egy tel-avivi kirakatra. Mára az európai viselet mellett az arab országokból érkező kultúrának is komoly hatása van a helyi divatra. Néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy az askenázi zsidók a mizráhi világból ismert motívumokkal ékes ruhadarabokat viseljenek, ám mára Tel-Aviv valódi stílus-olvasztótégellyé vált: a különféle vallások követői, a más-más szociális hátterű városlakók kölcsönösen inspirálják egymást.

Még az egykor konzervatívan öltözködő arab nők is aktív fogyasztói a „plázakultúrának”, zsidó tervezők pedig gyakran használnak fel hagyományos arábiai kelméket és újragondolt szabásmintákat. A Nachalat Binyamin utca textilboltjait elárasztják a kelmék Damaszkuszból és Szíriából, néhány divattervező még Gázában is varrat ruhákat. Persze a magyar hatást sem kell sokáig keresgélni Tel-Aviv divattörténelmét tanulmányozva. Roth Lenke a holokauszt után érkezett családjával Izraelbe, néhány évvel később Lady Leaként lett vezető tervezője az ország első számú divatexportcikkeinek, a Gottex fürdőruháknak. A komoly művészeti értéket képviselő ruhadarabokat Diana hercegnőtől Naomi Campbellen át Brooke Shieldsig számtalan híresség büszkén viselte. Hála a várost szegélyező fehér homokos tengerpartnak és a hét hónapon át tomboló nyárnak, a strandviselet ma is a tel-avivi tervezők egyik fő profilja. A kirakatokban, a menükártyákon, a kiállítótermekben a két pólus kiegyensúlyozza egymást: a kultúra épp annyira „európai”, mint „közel-keleti”, és mindig nyitott még többre, legyen szó etióp zsidók, orosz bevándorlók vagy Amerikából alijázott álmodozók szellemi és kreatív hozományáról.

Nem lehetnénk mind drúzok?

Ám míg a művészetben minden színnek helye van a palettán, azt hiszem, a politika, gazdasági élet és elsősorban az oktatás mind-mind vakvágány felé rohan. A mindannyiunk számára magától értetődő teljes esélyegyenlőség, a mindannyiunknak kijáró tisztességes elbírálás, az új generáció felelősségteljes felnevelése továbbra sem prioritás. Az viszont igen, hogy ki volt itt előbb, kinek jár több – és leginkább: ki a legzsidóbb. Azt hiszem, ezért bírom annyira a drúzokat – akik se nem zsidók, se nem arabok, mégis izraeliek. Arabul beszélnek, vallásuk az iszlámból alakult ki, több mint ezer éve száműzetésben élnek eredeti otthonuktól, Libanontól távol, csak mert a kalifátus nem fogadta el tanaikat. Izraelben békében és biztonságban, többségben drúzok által lakott kisvárosokban élnek, elutasítják az anticionizmust, nagy részük szolgál is az izraeli seregben, és vallják, hogy feltétlen hűséggel tartoznak az őket befogadó országnak.

Amikor Izrael déli városai állandó rakétazápornak voltak kitéve Gázából, az északi drúz falvak összefogtak, hogy meleg ágyat és biztonságot nyújtsanak a zsidóknak. Mottójuk: „Inkább halj meg elnyomottként, mint elnyomóként.” Ugyanakkor amilyen barátságosak, olyan titokzatosak, és senkire sem próbálják ráerőltetni a saját ideológiájukat, sőt: nem is kötik mások orrára, miben hisznek. Vallásukat még a közösségen belül is homály borítja: tanaikat – „hikma”, azaz „bölcsesség” – kizárólag a beavatottak ismerhetik meg, viszont eltökélten hisznek a lélekvándorlásban. Mi van, ha sok-sok élettel ezelőtt mind mizráhik, askenázik, cigányok, arabok voltunk, de még az is lehet, hogy – bármily tréfli is a tréfa – disznók is? Ebben a fényben egészen új értelmet nyer az „öngyűlölet” fogalma – ahogy az „idegengyűlöleté” is. A drúz finomságok egyébként hírből sem ismerik a malacot: a Kármel hegyen autózva egyenesen kihagyhatatlan csemege neves specialitásuk, a drúz pita.

Étel kontra élet

Vegán szakácsként, itt a Kristóf’s Kitchen otthon-étteremben Tel-Avivban, és szenvedélyes-hivatásos utazó-falatozóként is hiszek abban: ha valaha megvalósul a béke a térségben, azt az étel fogja elhozni. Gyakran hallani, hogy Izrael „ellopta” a palesztinok „signature” fogásait, mint a humusz vagy a falafel, ám a valóságban jó tudni: az izraeliek jelentős része mizráhi zsidó, és Marokkóban, Tunéziában, Jemenben hasonló közel-keleti fogásokon nőtt fel, mint a palesztinok, jordánok vagy libanoniak. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy zsidók, keresztények és ateisták egyaránt szenvedélyesen rajonganak az arabok készítette humuszért Izraelben, az askenázi, európai zsidók kifinomult kávézóiban pedig előszeretettel reggelizgetnek a mizráhiak, legyen szó zsidókról vagy arabokról. Élményt és hitet merítünk egymás gasztronómiájából és az „egymásnál töltött” időből.

Mindig elkeseredem, amikor azt látom, hogy izraeliek (vagy magyarok, vagy izraeli magyarok) egymásnak vagy éppen nekem esnek, csak mert nem egyeznek az elveink. Kétlem, hogy bárkit ismernénk annyira – a közeli családtagjainkon kívül (bár sokszor kiderül: őket ismertük a legkevésbé) –, hogy egyenességében bizonyosak lehessünk. Hogy ha a sors próbára teszi, megmarad gerinces embernek.

Ezért aztán ne szín, akcentus vagy vallás alapján szelektáljunk. A párbeszéd az egyetlen valódi eszköz ember és ember, askenázi és szefárd, meleg és hetero, zsidó és arab közt, hogy békét teremtsünk ebben az országban. Semmiképpen sem az, hogy mizráhofóbokká fajuljunk, vagy askenázi összeesküvésről elméleteket gyártó szélsőséges alakká. Ilyenkor persze jön a kérdés: „Ha nem értesz egyet az iránnyal, amelybe az országod tart, miért nem költözöl el máshová?” A válaszom: azért, mert vallom, hogy a hovatartozás gyökerei fontosabbak, mint a hatalmat aktuálisan birtoklók ballépései.

Aki nem ért egyet velem, ne fröcsögjön rám gyűlöletet – inkább üljünk le egy közös asztalhoz, és beszélgessünk. A radikalizmus ebben a pillanatban nem a „fekete” vagy „fehér” kérdése, hanem egész világunkat átszövő, félelmetes tendencia. Mégsem költözhetünk egy másik bolygóra. Ehelyett a személyes környezetünkben nyitott szemmel, nyitott szívvel hangsúlyozhatjuk a „te is más vagy – te sem vagy más” elvét és fontosságát. Békét a Közel-Keletre, az egész világra, és annak minden lakójára!

Owner ÚjKelet | Writer 4 TimeOut IL & Cosmopoltan HU | Founder & Blogger White city Boy | Actor | Vegan Cook | International Event & Party Host
Hungaro-Israeli storyteller – films, books, magazines, travel experiences, vegan culinary adventures

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!