David Grossman író és gyászoló apa a Gyászoló Családok Fóruma, valamint a Béke Harcosai szervezésében 2018. április 17-én, az Izrael háborúiban elesett katonák és terrorcselekmények áldozatainak emléknapja estéjén hagyományosan megtartott izraeli-palesztin közös megemlékezésen mondott beszédének teljes szövege.
Szomorú, nehéz, felfoghatatlan veszteségről szóló, de élőhelyünk iránt érzett szeretettel és a másféle jövőbe vetett reménnyel teli beszéd.

Drága barátaim, jó estét,

Sok zaj és felfordulás van a ceremóniánk körül, de mi nem felejtjük, hogy ez mindenekelőtt az emlékezet és egyesülés ceremóniája. A zaj, ha jelen is van, most rajtunk kívül áll, mert ennek az estének a szívében mély csönd van, az üresség csöndje, melyet a veszteség hozott létre.

Én és családom elvesztettük a háborúban Urit – fiatal ember, aranyos, és okos, és mókás. Most is, majdnem 12 évvel utána, nehéz róla nyilvánosság előtt beszélnem.

Egy szeretett ember halála az tulajdonképpen egy személyes és egyszeri, saját külön nyelvvel és saját titokkal rendelkező, teljes privát kultúra halála, és többé már nem lesz, nem lesz még egy olyan, mint ő.

Leírhatatlan módon fáj ezzel a végleges “nem”-mel szemben állni. Vannak pillanatok, amikor szinte magába szívja az összes “van”-t és az összes “igen”-t.

Nehéz és kimerítő állandóan a veszteség súlyának erejével küzdeni.

Nehéz elválasztani az emlékezetet a fájdalomtól. Fáj emlékezni, még félelmetesebb felejteni.

És milyen egyszerű ebben az állapotban átadni magunkat a gyűlöletnek, a haragnak, a bosszúvágynak.

De felfedeztem, hogy minden alkalommal, amikor haragra és gyűlöletre csábulok, elveszítem a fiammal való élő érintést. Valami eltömődik. És meghoztam döntésemet, megtettem választásomat. Úgy tűnik, aki ma este itt van – szintén ugyanazt választotta.

És tudom, hogy a fájdalomban is van lélegzés, és van alkotás, és van jótett. Hogy a gyász nemcsak magányossá tesz, de össze is köt. Íme, még régi ellenségek is – izraeliek és palesztinok – képesek egymáshoz kötődni gyászuk mélyéből, és éppen amiatt.

Ezekben az években nem kevés gyászoló családdal találkoztam. Mondtam nekik, saját tapasztalatomból, hogy amikor a fájdalom kellős közepén is vannak, érdemes emlékezni rá, hogy minden egyes családtagnak joga van akarata szerint gyászolni, természete szerint, lelke kívánsága szerint.

Senki nem utasíthat más embert, hogy miképp gyászoljon. Ez igaz a személyes családra, és igaz a nagy “gyászoló család”-ra is.

Erős érzés köt össze bennünket, a közös sors érzete, és fájdalom, amit csak mi ismerünk, és aminek kívül, a fényben szinte nincsenek szavai. Így, amennyiben a “gyászoló család” valós és őszinte meghatározás, kérlek benneteket, hogy tiszteljétek utunkat. Megérdemli a tiszteletet. Nem könnyű út, nem magától értetődő, és nincs híján belső ellentmondásoknak. De ez a mi utunk értelmet adni szeretteink halálának, és a mi életünknek haláluk után. Ez az utunk cselekedni és tenni – nem feladni és nem megállni –, hogy valamikor, a jövőben, csillapodjon a háború, és talán egészen megszűnjön, és elkezjünk élni, teljes életet élni, nem túlélni csak háborútól háborúig, katasztrófától katasztrófáig.

Mi, izraeliek és palesztinok, akik elvesztettük a háborúban fiainkat, és aki drága volt nekünk – talán életünknél is drágább –, mi arra ítéltettünk, hogy nyílt seben keresztül érintsük a valóságot. Aki így sebesült, nem képes többé illúziókba esni. Aki így sebesült, tudja, mennyire nagy lemondásból áll az élet, milyen végtelen kiegyezésből.

Úgy tűnik, azokat, akik ma este eljöttek ide, a gyász józanabb emberekké tette. Józanok például az erő korlátaival kapcsolatban, azzal az illúzióval kapcsolatban, ami mindig kíséri azt, akinek az erő a kezében van.

És mi gyanakvóbbak is vagyunk, inkább, mint a tragédia előtt voltunk, és undorral tölt el minden alkalom, amikor üres büszkeség megjelenését látjuk, vagy nemzeti arrogancia kifejezéseit, vagy vezetők önelégült kijelentéseit. Nemcsak gyanakvók vagyunk: valósággal allergiásak vagyunk.

Izrael a héten hetven évet ünnepel – bárcsak még sok éven át ünnepelnénk gyerekek, unokák és dédunokák még sok nemzedékében, akik itt fognak élni, egy önálló palesztin állam oldalán biztonságban és békében és alkotásban, és főleg nyugodt hétköznapok rutinjában, jó és biztonságos szomszédságban, ahol otthon érzik magukat.

Mi az otthon?

Az otthon hely, melynek falai – határai – egyértelműek és megállapítottak. Létezése stabil és könnyed. Lakói ismerik intim kódjait. Szomszédaival való kapcsolata rendezett. A jövő érzetét sugározza.

És mi, izraeliek, 70 év után is – és nem számít, mennyi méztől csöpögő patrióta szó hangzik majd el a következő napokban – mi még mindig nem vagyunk ott. Még mindig nem vagyunk otthon. Izraelt azért alapították, hogy a zsidó nép, amely szinte soha nem érezte magát otthon a világban, végre otthonra találjon. És íme, 70 évvel később az erős Izrael talán erődítmény, de még mindig nem otthon.

Az Izrael és a palesztinok közötti hatalmas bonyodalom megoldásának útját egy rövid képlettel össze lehet foglalni: ha a palesztinoknak nem lesz otthonuk, az izraelieknek sem lesz otthonuk.

És fordítva is igaz: ha Izrael nem lesz otthon, Palesztina sem lesz otthon.

Két kisunokám van, hat- és hároméves kislányok. Számukra Izrael magától értetődő dolog. Magától értetődő számukra, hogy van országunk, hogy vannak utak, iskolák és kórházak, és számítógép az oviban, és a héber nyelv élő és gazdag.

Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely számára ezek a dolgok nem voltak maguktól értetődőek, és erről a pontról beszélek. Arról a törékeny helyről, ami nagyon jól emlékszik a létezés félelmére, és az erős reményre, hogy íme, valóban, végre hazaértünk.

De amikor Izrael elfoglal és elnyom egy másik népet, 51 éven át, és az elfoglalt területeken apartheid valóságát teremti meg – sokkal kevésbé lesz otthonná.

Amikor Liberman biztonsági miniszter úgy dönt, hogy békeszerető palesztinokat megakadályoz abban, hogy egy ilyen találkozóra eljöjjenek, mint itt ez a miénk  – akkor Izrael sokkal kevésbé otthon.

Amikor izraeli mesterlövészek palesztin tüntetők tucatjait ölik meg, többségükben civileket – Izrael kevésbé otthon.

És amikor Izrael kormánya kétséges üzleteket próbál bonyolítani Ugandában és Ruandában, és hajlandó menedékkérők ezreinek életét veszélyeztetni, és kiutasítani őket a bizonytalanságba – a szememben kevésbé otthon.

És amikor a miniszterelnök leszólja az emberi jogokért aggódó szervezeteket, és uszít ellenük; amikor utakat keres a Legfelsőbb Bíróságot megkerülő törvények meghozatalára, és amikor a bíróságot és a demokráciát állandóan megkérdőjelezik – Izrael még egy kicsit kevésbé lesz otthon. Mindenkinek.

Amikor Izrael elhanyagolja és diszkriminálja a periféria lakosait. Amikor magukra hagyja és elgyengíti Tel-Aviv déli részének lakosait. Amikor megkeményíti szívét a gyengékkel és nincstelenekkel szemben – holokauszt-túlélők és rászorulók, egyszülős családok és idősek, az otthonaikból kiemelt gyermekek menedékei és összeomló kórházak – kevésbé otthon. Nem működő otthon.

És amikor elnyomja és diszkriminálja másfél millió palesztin állampolgárát, amikor gyakorlatilag lemond az itteni közös élet bennük rejlő hatalmas lehetőségről: kevésbé otthon – a kisebbségnek és a többségnek is.

És amikor Izrael elutasítja reform és konzervatív zsidók millióinak zsidóságát – ismét kevésbé lesz otthonná.

És minden alkalommal, amikor művészek és alkotók kötelesek bebizonyítani – műveikben – hűségüket és szófogadásukat, nemcsak az ország, de a kormányzó párt felé – Izrael kevésbé otthon.

Izrael fáj nekünk. Mert ő az az otthon, ami akarjuk, hogy legyen. Mert tudjuk a nagy és csodálatos dolgot, ami azáltal történt velünk, hogy van országunk, büszkék vagyunk oly sok területen elért eredményeire, iparban és mezőgazdaságban, kultúrában és művészetben, hi-techben és orvostudományban és gazdaságban. És fájjuk eltévelyedését is.

És az emberek és szervezetek, akik itt vannak ma, élükön a Béke Harcosai és az Izraeli-Palesztin Gyászoló Családok Fóruma, és még sok hozzájuk hasonló, talán ők azok, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Izrael otthon legyen, a szó teljes értelmében.

Szeretném itt elmondani, hogy az Izrael-díjjal járó összeg felét, melyet holnapután kapok, a Gyászoló Családok Fórumának és a menedékkérők gyermekeit gondozó Elifelet szervezetnek szándékozom adományozni, akiknek óvodáit “gyermekraktárak”-ként emlegetik. Szememben ezek a szervezetek szent munkát végeznek – vagy tulajdonképpen azokat az egyszerű emberi dolgokat teszik, melyeket a kormánynak magától kellene tennie.

Otthon.

Éljünk benne nyugalmas és biztonságos életet. Tiszta életet. Életet, amit nem zálogosítanak el mindenféle fanatikusok valami totális, messianisztikus, nacionalista látomás céljaiért. Otthon, melynek lakói nem lesznek valami náluk nagyobb, úgymond fenségesebb lényeg tüzelőanyagává.

Az élet benne legyen emberi léptékű.

A nép egyszer csak keljen fel reggel, és lássa, hogy ő ember.

És ez az ember érezze, hogy nem korrupt helyen él, lényegretörő, valóban egyenrangú, nem erőszakos, nem harácsoló. Olyan országban, amely egyszerűen a benne élő emberről gondoskodik, minden benne élő emberről, jó érzésből, az “izraelinek lenni” valamennyi, sokféle dialektusa iránti toleranciából, mert “ezek és ezek Izrael élő dolgai”.

Ország, amit nem pillanatnyi sürgősségek irányítanak. Nem trükkök és kacsintások és manipulációk görcsei. És rendőrségi nyomozások, és cikkcakk, és hátratáncolás. És egyáltalán – kívánom, hogy a kormányunk legyen kevésbé ravasz, és bölcsebb. Szabad álmodni. Szabad az eredményeket is csodálni. Izrael megérdemli, hogy küzdjünk érte. Palesztin barátainknak is ezeket a dolgokat kívánom. Független életet, szabadságot és békét, új, jobb nemzet építését.

És bárcsak 70 év múlva itt állnának unokáink és dédunokáink, palesztinok és izraeliek, és mindegyikük a nemzeti himnusz saját verzióját énekelné.

De van egy sor, amit együtt tudnak majd énekelni, héberül és arabul: “szabad népnek lenni földünkön”, és talán akkor, végre valahára, ez valóságos és pontos leírás lesz, mindkét népé.

Dar Sade fordítása

Láncszem a természet szövedékében. És izraeli is. (A “provokál” néhány szinonímája szükség esetére: abajgat, babrál, bánt, birizgál, bizgerél, bolygat, bosszant, bőszít, cseszeget, csesztet, cukkol, dühít, feszeget, firtat, háborgat, heccel, hergel, húz, idegel, idegesít, incselkedik, ingerel, irritál, kötekedik, macerál, nem hagy békén, nyaggat, nyektet, nyúz, piszkál, piszkálódik, rejcol, szekál, szekíroz, szívózik, szurkál, zaklat, zargat, zavar, zseníroz.)

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!