Kőszívlágyítás Jeruzsálemben

Nyugati fal - fotó: a szerző

Hogyan is lehetne méltóbban ünnepelni Izrael szülinapját, mint a legfantasztikusabb, még egy kicsit a város ókori térképét is átrajzoló, legújabb jeruzsálemi ásatásokkal? Bakancsra fel, s irány Dávid városa, ahol most nem az első, hanem a második, már a babiloni fogság utáni, ha úgy tetszik, Heródes és Jézus korabeli Szentély korának csodáihoz látogatunk el.

Induljunk egészen lentről, a Siloah medencétől. Egyszer régen már szóltam erről a víztározóról, amikor a Mezopotámia felől jövő hadak elleni vármegerősítési munkálatokat meséltem még Ezékiás király idején, de most jobban is megismerkedhetünk ezzel a hatalmas, 50 x 60 méteres medencével, amelybe a Gihon forrás vizét vezették a város falain belülre – biztos, ami biztos.

Tele van vele a Biblia, még Jézus is visszaadta itt egy vakon született ember látását, keresték hát szorgalmasan már a bizánciak is. Rá is bukkantak egy icipici, pár méteres medencefélére, ami ugyan nem felelt meg a Biblia szövegének, de beletörődtek, biztos csak összevissza túloztak ezek a zsidók. Azóta azt a pocsolyát tisztelték, hatalmas bizánci kolostort húztak fel mellé, vitték ezerszám a turistacsoportokat mutogatni, és közben szegény idegenvezetők nem győztek magyarázkodni, hogy “hát igen, ennyi az egész, az ókorban ez is sok víz lehetett, akkor biztos alig ittak az emberek, de csodák, azok voltak dögivel.”

Bizánci pocsolya kiváló PR körítéssel – fotó: a szerző

Nagy volt aztán az öröm, amikor 2004-ben egy eldugult csatorna kibontásánál véletlenül megtalálták az igazit onnan 60-70 méterre. A grandiózusat, olyat, amilyenről Josephus Flavius is mesélt. Ha esetleg valakinek nem lenne világos, hát még egyszer: a megtalált kövek alapján olyan 50 x 60 méteres medence volt, nagyobb, mint manapság az olimpiai medence szabványa. Tizenöt lépcsőből álló lejárata volt körbe végig, s változott a víz szintje: pészachkor,  a téli esők után magasabb volt, szukkotra viszont lejjebb kellett ereszkedni. Oda járt fürödni, mosni, csacsogni a város apraja-nagyja, persze inkább csak a szolgálók. A gazdagoknak otthon a pincében is volt státusszimbólum házi mikvéje, nekik már akkor is derogált keveredni a pórnéppel.

Siloah medence egyik oldalának maradványai – fotó: a szerző

A történészek szerint éppen az egyre nagyobb belső társadalmi különbségek tették kiszolgáltatottá és sebezhetővé a rómaiakkal szemben a zsidókat, ami aztán a Szentély pusztulásához vezetett, de hagyjuk az aktuálpolitizálást. És ehhez a medencéhez jöttek legalábbis a három zarándokünnepen, pészachkor, savuotkor és szukkotkor messzi vidékekről a zsidók, mikvéztek benne egy nagyot, majd innen indultak a hegy tetejére a Szentélyhez bemutatni áldozataikat. Ma már víznek nyoma sincs, csak az egyik oldal lépcsői láthatóak, de ha képzeletünkben kiegészítjük a medencét a szomszédos grunddal, ahol folytatódott, akkor felrémlik előttünk a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálem pompázatos nagysága. 

Az igazi medencéhez vezető lépcsők – fotó: a szerző

Tudták ezt, és ha már ott tanyáztak a régészek, hát tovább kapirgáltak a környéken, hogy megtalálják az ősök további lába nyomát. És szorgalmukat siker koronázta: meglett a Szentélyhez vezető ötven méter széles, lépcsős utca. És ráadásnak két csatorna, egyik a bal oldalán, másik középen. Kellett a vízelvezetés, mert ez az utca egy völgyben volt, ide folyt a téli esőzések idején a Cion-hegyről meg a város felől minden víz. Manapság mindez a föld alatt van, újabb városrétegek épültek rá, de egykor a szabad ég alatt vezetett a széles út a Szentélyhez. Minden csodálatos épségben, akarom mondani még a rómaiak rombolásának nyomaival, feldúlva maradt meg. Sokfelé összetörve az alatta futó csatornát fedő kövek, mert a római ostromlók be akartak jutni. És lent a csatornákban a régészek főzőedényeket s elrejtett kincseket is találtak. Hogy kerül a nagylábos a csatornába?

Az út egy feltárt szelete, benne széttört csatornafedő kövek – fotó: a szerző

Sajnos pont úgy, ahogy a soá idején a lengyel csatornákba került. A város lakói a rómaiak elől a vízelvezető csatornákban bujkáltak még hetekig, hónapokig i. sz. 70-ben, ott próbáltak túlélni, már ha ezt életnek lehet nevezni egyáltalán. És a rómaiak a fedőköveket összetörve oda is utánuk mentek, nem antiszemitizmusból, hanem a magukkal vitt értékek után kutatva. Voltak, akik ott haltak éhen, erre utalnak korabeli leírások, hogy sokfelé a terjengő hullaszag miatt és nyomán bontották meg a csatornákat.

Várhatóan még évekbe kerül, míg látható és járható lesz az egykori sugárút, de addig is már elindulhatunk egy rövid szakaszán, majd balra egy csatornában mehetünk tovább a Szentély felé. És első lépcsőben a felszínre jöhetünk a Giváti parkoló ásatásainál. Ez a terület Dávid városának része volt, s persze lakott már a pre-zsidó jezibeus időktől folyamatosan napjainkig. Itt egykori paloták és erődítmények egymásra épült rétegeit tárták fel a Brit Mandátum idejétől az első Szentély idejéig sorba visszafelé, pont mint egy állatorvosi ló, csak éppen régészetben.

Régészek az egykori Giváti parkolóban – fotó: a szerző

Megcsodáljuk az ősök épületeit, és meghajolunk a tudomány előtt, majd vissza a föld alá, s egy újabb csatornából egyenesen a Nyugati, alias Siratófalnál jövünk elő. Ott, ahol az utóbbi évtizedekben egy Heródes korabeli utcát találtak. Nem voltak rajta szekérnyomok, mert alighogy elkészült, már jött is a római ostrom, Jeruzsálem feldúlása. És mellette egy kőhalom, úgy, ahogy rábukkantak és megtisztították a régészek. Azt hittem, az én cinikus, szőrös szívemet már semmilyen rom, több ezer éves kőkupac nem dobogtatja meg úgy igazán, de amikor ott álltam mellettük, és megérinthettem eredeti valójukban a hatalmas köveket, melyeket a római ostrom zúdított a nyugati fal tövébe, akkor bevallom, elszorult az én sokat látott, zord szívem is. Ennél búsabb düledék nincs is.

A legbúsabb düledék – fotó: a szerző

Ezekben a napokban ünnepeli Izrael hetvenedik szülinapját, s persze sírva vigad. Az egyik helyi vicc szerint hetven éves már (az államot jelentő medina szó nőnemű), de még mindig megdöntené minden szomszédja. Sajnos itt, ezen a helyen i. sz. 70-ben a szó szoros értelmében ledöntötték a rómaiak a Szentély köveit, felégették Jeruzsálemet s megkezdődött egy újfajta történet, a galutba, diaszpórába vonulás kétezer éves, olykor sikeres, de inkább üldöztetéstől és népirtásoktól terhes története. S ennek a kétezer évnek minden fájdalmát őrzik ezek a kövek, számomra talán még jobban, mint az a csekélyke épen maradt falrész innen pár méterre, amit az utóbbi párszáz évben a Szentély, s benne összes személyes fájdalmuk elsiratására használnak a zsidók.

Ezeken a lépcsőkön jöttek egykoron kifelé a Szentélyből – fotó: a szerző

Ha már siratjuk a Szentélyt, ismerkedjünk is vele. Vagyis járjuk körbe, amennyire lehet, tehát a déli oldalát, ahol az utóbbi évtizedekben régészeti parkot hoztak létre. Errefelé volt a Hulda kapu, ami patkányt jelent. Vagy azért hívták így, mert a Hulda nevű prófétanőről kapta nevét, vagy mert az alulról, a Siloah medencénél megtisztulva a város forgatagából érkezők mint apró rágcsálók bukkantak itt elő. Hogy aztán a jobb oldalon lévő, ma befalazott három kapu egyikén bejutva felvigyék áldozatukat a Szentélybe.

Mikve a Szentélynél. Jobbra le, balra fel, tisztátalan véletlenül sem ütközik tisztába – fotó: a szerző

És aztán a széles lépcsőkön két másik kapun kifelé jöttek, ma már persze nem működik sem a ki-, sem a bejárat, az Al Aksza mecset van a fal túloldalán. Egyre kíváncsibb vagyok az egykori városlakókra, úgyhogy következő lépésben beugrom az óváros zsidó negyedében lévő Wohl régészeti múzeumba (Hakaraim utca 1.).

Az 1967-es hatnapos háború után az izraeli csapatok teljesen lerombolva találták meg a hagyományos zsidó negyedet, és boldogan tobzódni kezdhettek a régészek. Eldöntötték, hogy nem múzeumosítják el, hanem ismét élővé teszik a várost, s ezért általában az volt a menet, hogy a föld alatt mindent feltártak és megőriztek, majd modern házakat húztak fel az ásatási helyszínek fölé vasbeton oszlopokra. Itt is laknak a múzeum fölött, de ez minket ne zavarjon, alattuk kétezer évvel lejjebb járhatunk.

A gazdagok jól éltek – fotó: a szerző

Ebben a lakónegyedben a jómódúak éltek, sokan közülük a közeli Szentély főpapjai voltak. Könnyen kóserül tartható, de drága kőedényekből ettek, saját házi mikvékben lubickoltak, gyönyörű mozaikpadlós, színpompásra festett falú házakban múlatták az időt. Már amíg tehették, mert a rómaiak őket is éppen úgy elérték és felkoncolták a város elfoglalásakor, mint népük szegény sorsú tagjait.

S hogy mi a tanulság? Attól függ, kit kérdezünk. Vannak, akiknek a carpe diem, élj jól a szomszédodra rá se rántva, amíg csak teheted, hisz úgyis mindig fölöttünk Damoklész kardja. S van, aki a szolidaritás kötelességét olvassa ki ebből a történetből. Hogy egymásra, s a rómaiakra jobban odafigyelve, kompromisszumokra készebben s kevesebb hübrisszel talán elkerülhető lett volna a zsidó történelemnek ez a tragédiája.

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!