A jazz nem popzene. Bonyolult zenei formák művészete és a termékeny pillanaté. Keveseké. Nem mintha nem lehetne – kis túlzással – bárkivel megszerettetni, de a rádiók nem ezt használják agymosásra, és jazz zenészek nem költenek PR-ra. A blues-zal, az etnoval, a funkkal, mindenféle elektronikával összemosva nem hogy nőne, zsugorodik a birodalom. A hígítás kitermelt ugyan egy jazznek elkönyvelhető háttérzenét, de az igazival továbbra sem lehet sportcsarnokokat megtölteni. És mi, az őslakosok rezervátumokba szorulunk, 50-100 fős klubokba.

Ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben épp egy ilyen felé tartok Jeruzsálemben. A guglimepsz megnyugtat, nem mentem még le a térképről, bár nekem úgy tűnt. A Talpiot ipari zóna egyik mellékutcájában bújik meg a Yellow Submarin, Jeruzsálem legendás jazzklubja. Merülés! A Lab Orchestra Tabula Rasa című művének ősbemutatója. (És a felszerelésből gyanítom, lemezfelvétele.) A szórólap szerint 14 zenész lesz a színpadon. Egyelőre a nézőtéren sincsenek többen, a hátralévő 20 percben azért félig megtelik a 100 fős terem. A büfé a pub-standard; csapolt sör, pizza, normális áron. Az érkezők az én korosztályom és egy kicsit feljebb, 60 fölött. Mindenki ismer mindenkit, mint egy pesti vagy amsterdami jazzklubban, és több az angol szó, mint a héber. A szelíd szolid hipszter viseletből arra tippelek, már a hetvenes években, kamaszodva is hasonló zenéket hallgattak. Rajtuk kívül néhány fiatal, a végén kiderül majd, a zenészek barátai. Némelyiknél hangszer; kollégák. A rezervátumok népe.

Stephen Horenstein komponistaként jegyzi a művet, a szoprán és a tenor szaxofonokat pedig ma gyakran a karmesterpálca váltja. Érzékeny kamaramuzsikának indul a mű. Tal Abraham lírai trombitaszólója sejteti, ez a tétel a keretét adja majd a hömpölygő kompozíciónak. Aztán beindul az áradás. Néha a megtorpanásokban magára marad a cselló, vagy a két (!) bőgő valamelyike. Vibráló szólóikra aztán újra rázúdulnak a rezek. Káoszig fokozódó közös improvizációikból néha kiemelkedik valamelyik szólam, amíg vissza nem találnak egy üdítő közös harmóniára, ritmusra, nagy ritkán dallamra is. David Bindman, az amerikai sztár-vendég sem lóg ki a fiatalok közül. Együtt gályázik velük az emelkedésekben, szólói pedig alázattal illeszkednek a fülünk hallatára születő kompozícióba.

A 70-es évek free big-bandjei élednek fel a jeruzsálemi klub zsúfolt színpadán. Furcsa, hogy a jazz avantgarde félszázados íve mindig visszafut ide. A zenészek harmadik generációja tér már vissza ehhez a forráshoz egy korty szabadságért. Paradox, hogy az új keresőinek szelleme ma már történeti muzsikává vált, de ahogy a klasszikus jazz standardjait is újra és újra értelmezi minden előadó, úgy ezt is. Itt és most hallhatjuk a újjászületését. A fiatalok öröme és az otthonosság, ahogy ebben a friss zenei közegben mozognak, mestert sejtet… Stephen Horenstein nemcsak egy komponista, aki szólistákat toborzott egy új produkcióhoz, hanem valószínűleg mestere is az együtt muzsikáló fiatal gárdának. Így kerek a világ. Mi, az utolsó mohikánok öregszünk, a zene pedig hozzánk fiatalodik.

Az utolsó buszra várok, egy tini-discoból túl korán, egy discont áruházból túl későn hazaindulóval. Ez az éjszakai buszozás valahogy hozzánőtt bennem a jazzhez. Holnap van még egy menet, de az már hazai pályán Tel-Avivban. A mai este vendége holnap házigazda lesz…

David Bindman Sextett – Levontin 7

Nevét már halottam, kapkodva belefüleltem a neten található videókba. Bevallom, nem sokat tudok Brooklyn szellemi jelenéről, de Bindmant meghatározó egyéniségeként említi minden róla szóló írás. Szerény és érzékeny művész, az már az első este is kiderült. Itt Tel-Avivban ma este az ő zenéje szól.

A Levontin 7 egy pince, underground, fekete lyuk, mint a világ legtöbb alternatív zenei klubja. Ezért aztán kint, a szomszédos pizzázó teraszán gyűlik össze a szextet egy utolsó megbeszélésre. Örömmel látom, hogy a tegnapi zenekarból szűkültünk ma hat főre. Dob, bőgő, zongora, pozan, trombita társul ma David tenorszaxofonja mellé. Ahogy az előző este az áradásról szólt, a mai inkább a keresésé, a lamentálásé. Félbehagyott zenei mondatokból, közbeszólásokból áll össze a dialógus. A szólók ézelmesebbek, árnyaltabbak, személyesebbek. A legkomolyabb teljesítmény Shai Hazan bőgősé. Nem csak a revelatív szólók, de az a biztonság és energia is, amellyel összetartja Blindman kompozícióit. David muzsikája megterít a fiataloknak. A megilletődésük csak az arcukról olvasható le, játékuk bátor, lendületes. David nem tolakszik eléjük. Az ő neve van nagy betűkkel a plakáton, az este mégis a fiatalokról szól, és ez az ő érdeme. Együtt muzsikálni! Szép ívet adott a két estének, hogy Horenstein is feljött a színpadra egy szám erejéig, és bár nagyon szép, elmélyült duett kerekedett belőle, nekem ezek az esték a fiatalokról szóltak. A jazz egy szekta, és a hívek öregszenek, fogynak. De Stephen Horenstein mester és a köré csoportosuló ifjú muzsikusok a továbbélés.

Két szám között David elmesélte, hogyan találkoztak először. Stephen egy workshopot tartott 30 éve Amerikában egy kis falu határában. David akkor annyi idős lehetett, mint most a két este koncert izraeli szólistái. A jövő mesterei. Minden, ami él, így működik.
És a jazz él.

Szinház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 38 év színház, 30 év film és televízió, 1 év újságírás, 13 év tanítás, 2 éve élek Izraelben …mégsem vagyok 100 éves!

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!