Balra: Heródes északi palotája, jobbra: a fehérebb római rámpa - fotó: a szerző

Ég a pofám, hogy hetiszakaszunkkal egy ennyire kommersz helyre megyünk, de hát egy újszülöttnek minden vicc új, és a Maszada minden valamirevaló Közel-Kelet-szakértő bakancslistáján szerepel, akár a műfaj zsidó, akár antiszemita irányzatát képviseli. És nagy az igény, sokan vannak, fogadjunk, ha eldobok egy követ találomra bármely irányba, eltalálok legalább egy Közel-Kelet szakértőt Izraelben éppúgy, mint Budapesten. Tehát igenis, menjünk csak a Maszadára.

A luxus-turisták kezdjék a lanovkával, parkoljanak le a hivatalos parkolóban a 90-es útnál, és libegjenek fölfelé, majd Heródes északi palotájánál találkozunk. De mi nem hiába húztunk bakancsot, hátulról cserkésszük be az erődöt. Gyalog ostromoljuk, mint egykor, i.  sz. 73-ban a rómaiak. Aradnál forduljunk hát rá a 3199-es mellékútra, és annak a végén tegyük le a kocsit.

A hegyből kiáll egy fagerenda darabja – fotó: a szerző

Az út végén előttünk magasodik a hegy, balra a Holt-tengerre nyíló csodálatos kilátásával az északi palota, szemben meg – egy szemmel láthatóan fehérebb részen – ösvény kanyarog fölfelé. Igen, azon mászunk fel, nem kell rohanni, lassan járj, tovább érsz, idősebbek is elkezdhetik stb. Lihegés közben gondoljunk arra, hogy nincs jobb a túrázás utáni hullafáradtságnál, amikor este beesünk az ágyba. És altató, na, az biztosan nem kell majd.

A fizikai erőnlét fejlesztése is fontos, de elsősorban azért mászunk lógó nyelvvel erre felfelé, mert út közben így jobban látjuk a római táborok nyomait, ahol az ostromra készülődtek, és ha alaposan kinyitjuk a szemünket, akkor azt is megnézhetjük, hogy alattunk a fehérebb rész bizony nem a kövekből álló hegy meredek oldala, hanem mesterséges toldalék-rámpa, amit sok ezer légiós és – a rómaiak elleni felkelés idején fogságba ejtett – zsidó rabszolgák hada hordott ide pár száz méterről, hogy a hegy legkevésbé meredek részénél egy járhatóbb feljárót építsenek. A Holt-tenger különlegesen száraz éghajlatán kétezer év alatt sem bomlottak le az organikus építőelemek, a mesterséges hegyoldalból ma is kikandikálnak a fagerendák, ezekből ácsolták az alapot, arra hordták a földet meg a törmeléket. Ugye érdemes erre jönni?

Tristramok mindenütt – fotó: a szerző

Ha sikerült felvonszolni magunkat, akkor jutalomból fuvolázó dalosseregélyek fogadnak, akiket a nagyvilágban felfedezőjükről Tristram seregélynek neveznek, és tele van velük a hegy. A Maszada egész területe természetvédelmi terület, tilos az étkezés, de ezek a madarak nem tudnak olvasni, nem értenek a szép szóból sem, úgyhogy az a legegyszerűbb, ha viszünk magunkkal egy kis madáreledelt, a tenyerünkből esznek, és ha közben csinálunk velük egy szelfit, lesz mivel felvágni.

Közben erőre kapunk, és kell is az erő, a víz meg a sapka, mert árnyék nincs, viszont negyven fok van. Induljunk Heródes régebbi, közeli palotájába, ami a kapu mellett van jobbra. Ott megcsodálhatjuk a hatalmas raktártermeket, a mozaikpadlós fürdőt, a tróntermet, és törhetjük a fejünket, hogy vajon miért kellett ennek az embernek itt, a világ végén egy ekkora hatalmas erődöt összehordania. Vajon hányan halhattak meg csak a várfal építése közben? Arról nem is szólva, hogy nem véletlenül kellettek ekkora raktárak: itt a Júdeai-sivatagban semmi sincs, se forrásvíz, se termőföld, minden falatot úgy kellett idehozni.

Raktárhegyek mindenütt, minden földi jóval – fotó: a szerző

De hiába gondolkodunk, nincs benne logika. De mi más értelme van lepukkant romokat látogatni, mint az, hogy megértsük elődeink gondolkodását, s tanuljunk hibáikból, erényeikből? Maszada nagyjából bevehetetlen, reménytelenül messze van, a sziklák megközelíthetetlenek, s fölösleges is nekimenni, ehhez a rómaiak elszántsága és következetessége kellett a nagy felkelés után, hogy belevágjanak.

Az északi palota alsó szintjei föntről, ma – fotó: a szerző

S hogy akkor mégis minek épített Heródes még kettős várfalat is ide, a megközelíthetetlen sziklatetőre, ahol a tristramokon kívül még a madár sem jár?  Körülnézve legjobb lenne beutalni egy alapos kivizsgálásra, különösen mentális vonalon, de erre így kétezer év után már nincs lehetőségünk. De aztán eszünkbe jut, hogy amikor i. e. 40-ben a pártusok betörtek az országba, akkor idemenekült, és itt rejtette el családját.

Ilyen volt új korában az északi palota – fotó: a szerző

És győzelmes visszatérése után valószínűleg soha többé nem tudta kiverni a fejéből, hogy ismét veszélybe kerülhet trónja és élete, s a Maszadát elnézve paranoiás rettegésben élhette le életét. Aggodalmai és üldözési mániája aztán teljesen elhatalmasodtak rajta, és a többi már történelem. Egyrészt eszement módon, hatalmas erőforrásokból éppen ide, a lehető leglehetetlenebb helyre húzott fel egy erődöt, másrészt kinyírta környezetét, családja számos tagját, és mindenkit, akit alkalmasnak vélt arra, hogy összeesküvést szőjön ellene.

A régebbi palota fürdőjének mozaikpadlója – fotó: a szerző

Emellett tudott élni is: a legjobb kilátást nyújtó kiszögellésnél felhúzatott még egy csodálatos háromszintes palotát, ahol az adófizetők pénzéből korának minden lehetséges földi javát habzsolhatta, legalábbis a régészek a raktárakban megtalálták korának összes létező luxuscikkét bőségesen.

Itt is volt kolumbárium postagalambnak és fehérjeforrásnak – fotó: a szerző

De Maszada nem csak, sőt elsősorban nem Heródes miatt híres. Halála után hetven évvel itt volt a zsidó történelem egyik leghíresebb tömeges öngyilkossága, melyről Josephus Flavius történetírásának köszönhetően mindannyian értesültünk.

És igen: az archeológusok nem találtak ostromló nyilakat, nincs nyoma a közelharcoknak. Úgy tűnik, a nagy fáradsággal megépített római rámpa, amin mi is feljutottunk, teljesen hiábavalóan izzasztotta elődeinket, meg minket. Az erőd zsidó felkelő lakói a római túlerő elől valóban a halálba menekültek. Az egyik szobában találtak néhány nőt és gyermeket, de nagyon kevés tetem maradt meg, összesen 28, noha elvileg kilencszázhatvanan lelték halálukat ezen a helyen. A rómaiak a holttesteket valószínűleg elégették, s így a sok száz ide menekült szélsőséges zsidó szabadságharcos halálának alig van fizikai nyoma.

Itt volt az a bizonyos sorsolás a nevekkel, itt találták a cserepeket – fotó: a szerző

De találtak még egy döntő bizonyítékot, amit a hegy lábánál a múzeumban láthatunk: cserepeken sorsolták ki a végén, hogy ki öl meg kit, hiszen az öngyilkosság vallási értelemben bűn, de mindig akad egy kiskapu. És valószínűleg a sorsoláshoz használt cserépdarabokat találták meg a régészek, rajtuk a nevekkel. És köztük Ben Jaír nevével, aki Flaviusnál is szerepel, BINGO.

Heródes északi fürdője, amibe belerondítottak a felkelők egy mikvét a festett falra fittyet hányva – fotó: szerző

És ezzel már szinte bizonyos, hogy valóban a halált választották, mintsem a rómaiak  eladják őket rabszolgasorba, vagy ott helyben megöljék. Csak az a kérdés marad, hogy hogyan kerültek annak idején ilyen helyzetbe, volt-e értelme a lázadásnak a hatalmas túlerővel szemben, ha Jeruzsálem pusztulása és értelmetlen haláluk lett a vége.

Minek még dupla fal is a megmászhatatlan meredélyre? – fotó: a szerző

Ma már tudjuk, hogy sicariusok voltak, a politikai terrorizmus első képviselői, akik a maguknál hordott késről kapták nevüket, amivel leszúrták a másként gondolkodókat, a nekik ellentmondókat, például a rómaiakkal már csak hatalmas túlerejük miatt is ésszerű kompromisszumra törekvőket. Valószínűleg nekik köszönhető Jeruzsálem és a Szentély veszte 70-ben. Ők maguk kimenekültek a városból Maszadára még az ostromgyűrű bezárása előtt. S mindez már magyarázza a rómaiak elszántságát is velük szemben, a sivatagi üldözést, a hatalmas felhajtást az ostrommal a világ végén: vélhetően nem akarták, hogy újra lángra lobbantsák a felkelés szikráját.

A déli víztározó – fotó: a szerző

Az erőd csodái után érdemes meglátogatni a lenti múzeumot is, és közben gondolkodni, értelmezni a kétezer évvel ezelőtti történéseket. Drámai hely ez a Maszada, ahol az ember óhatatlanul is arra gondol, nehogy újra késő legyen. Nehogy a végén ismét egy kis, szélsőségesen radikális csoport túszává legyen az egész ország. Talán érdemes lett volna megkötni a kompromisszumokat, hogy megmaradjon Jeruzsálem?

Utoljára a bizánci időkben egy kolostornak adott otthont a domb néhány, világtól elvonult szerzetessel – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…

Ha tetszett az írás, támogass bennünket, hogy többet és jobbat készíthessünk!