Vádolom

Izraeli katona a bíróság előtt (illusztráció)

Egy bugyuta húsz éves srác áll a bíróság előtt. Nem szabad büntetés nélkül hagyni, és nem szabad elfelejteni, hogy ő is áldozat.

Pici koruk óta tanítjuk őket, hogy segíteni kell, hogy tisztelni kell, hogy a szánkkal beszélünk, és nem a kezünkkel. Aztán 18 évesen kiemeljük őket a családból, és elküldjük a hadseregbe. Ha lehet harcoló egységbe, mert az az igazán értékes szolgálat, és sokszor még családi hagyományai is vannak. Mert a nagyapa, az apa, a nagybácsi, meg az unokatesó is, a generációknak megfelelő háborúkban. Ez természetes, alapvető elvárás, eszébe nem jut máshogy, még akkor sem, ha ő maga nem igazán akarja.

“A Cuk Eitan (Erős Szikla hadművelet, 2014) után nagyon szenvedett, abba akarta hagyni, ‘Apa, emberek haltak meg körülöttem!’, éjjelenként ordítva ébredt, poszt-trauma, pszichológus kezelte… Nem hagytam, mondtam neki mi ez?! Tedd félre, nyomd el, ne foglalkozz ezekkel a gondolatokkal, kibírod, tessék felülkerekedni rajta. Légy férfi!”
(nemzeti-vallásos keleti zsidó kolléga, életének 60-as éveiben, a hadsereg sebesültje, 7 gyermek apja, a fiúk mind harcoló egységekben)

A nagyapáknak, az apáknak, a nagybácsiknak, meg az unokatesóknak is megvan a maga sérülésük, kinek mélyebb, kinek sekélyebb. Egyik generáció sem úszta meg enélkül a közelebbi, és a távolabbi múltat. És minden generáció átadta a következőnek, akik egyre több félelemmel, fásultsággal, és gyűlölettel programozva indultak útnak otthonról, és egyre nagyobb óraszámú nemzeti, meg vallási tanulmányokkal felvértezve az iskolából.

“Libanonban voltam felcser (Második Libanoni háború, 2006). Láttam mindent. Megúsztam poszt-trauma nélkül, de nem tudom hogyan. Az arabokról tudod mit gondolok. Nem tudom minek kell történnie, hogy ez megváltozzon. Gyűlölöm őket, és nem bízom bennük. Hogy kilencven százalékunk megsérült ebben az ügyben … nektek, a tíz százaléknak a feladata, hogy megmentsetek bennünket… nem tudom hogyan.”
(a 30-as éveiben járó munkatárs, két pici gyermek apja)

Ezeket a 19-20 éves gyerekeket küldjük olyan szituáció kezelésére, amit évtizedekkel érettebb életkorban sem vagyunk képesek megoldani. Ebben a korban nagyon fontos a csapatszellem, kényelmetlen másnak lenni, ritka az, aki szembe képes szállni a hangadókkal. A csöndben tűrők csöndben szenvednek, mert elvárjuk tőlük, hogy ott maradjanak, mert úgy tudjuk, hogy majd gondjaik lesznek később, amikor tanulni, és dolgozni akarnak – ez az információ ugyan már jó ideje frissítésre szorul, de kényelmesebb így hagyni a köztudatot, a régi verzióval.

“Az volt a dolgunk, hogy megtisztítsuk a környéket az araboktól. Voltak itt falvak, aki nem ment el, azt rávettük, hogy elmenjen. Ott fent, nézd, ott az erődítménynél nagy harc volt 48-ban (a libanoni határnál levő Mecudat Koah elfoglalása, 1948). Azokat küldték először, akik a kibucokban voltak elszállásolva. Nagyon sokan elestek közülük. Én a harmadik csapatban voltam, van ott egy ösvény, ma a ‘Palmah-ösvény’-nek nevezik, mert ott mentünk fel, még sötétben. Láttuk, hogy kevesen vagyunk, visszamentünk. Másnap hoztak robbanószereket, és elfoglalták. Akkor már nem voltam ott, minket közben elküldtek Cfátra.”
(idős barátunk élete 80-as éveiben, fiatalon a Palmah soraiban részt vett a Függetlenségi Háborúban)

A társadalmilag elfogadott “értékes szolgálat” mibenlétén az sem változtat, hogy a seregnek már régen másra van szüksége. A modern csúcstechnológia megteremtéséhez, és főleg kezeléséhez képzett szakemberekre van szükség. Marcona harcosból több van mint elég, ezzel szemben a sereg szakemberhiánya kétségbeejtő. Rengeteg energiát, és pénzt áldoznak az oktatásra, az utóbbi években több technikai iskolát hoztak létre – ezzel együtt a rendszer buta, és nem képes felhasználni az onnan érkező friss emberanyagot. A középiskolák pedig minden évben kitermelik a fajgyűlölő utánpótlást, akik bevonulnak – és a hadsereg ezzel sem tud mit kezdeni.

“A zsidók többet érnek a szememben. Ha azt mondod, hogy náci vagyok, akkor vállalom. Náci vagyok.”
(nemzeti-vallásos ismerős, élete 50-es éveiben)

A hadsereg társadalmi szerepe vitathatatlan. Összehozza, és megismerteti egymással az ország millió színét, olyan emberkék találkoznak egymással a katonai hétköznapokban, akik enélkül soha az életben nem futottak volna össze. Rég elcsépelt szóval: “olvasztókemence”. És amelyik csoport kimarad ebből, az bajban van, mert nem fogják ismerni. Arctalan tömeg lesz belőle, valami amorf, nem emberformájú létezés, ami fekete kalapban élősködik, vagy kefiában az életünkre tör. Aki véletlenül a megfelelő ellenségkép nélkül, vagy annak nem eléggé dehumanizált formájával érkezik, az majd itt megtanulja. Nem a hadseregtől, hanem egymástól. Vagy depresszióba menekül a tömeghangulat elől.

“Ez már nem az a hadsereg, ami volt.”
(ezt a mondatot sokfelől hallani, a 40-50-60-as korosztály minden rétegéből)
“Nem ilyen országot képzeltünk el anno… én már elmúltam nyolcvan… ha fiatalabb lennék, már nem lennék itt.”
(idős palmahnik barátunk)

A társadalomnak a hadseregre kifejtett hatása vitathatatlan. A vezető parancsnokok delegitimációja a politikusok részéről megteszi hatását. A bíróságot, a Legfelsőbb Bíróságot érő politikai támadások is megteszik hatásukat. Alapvető értékeinket dobták félre, akik a bíróság előtt tanúskodó tisztet fenyegették, akik a helyettes vezérkari főnököt támadták, akik a leköszönt hadügyminisztert szídták. Vezetőink üzenetei pedig nem egyértelműek, a társadalmi hangulattal változnak, mikor honnan remélnek szavazatokat szerezni… a farok csóválja a kutyát.

“Tisztként olyan dolgokkal kellett szembenéznem… fiatalasszony pici újszülöttel, órákig vár a tűző napon az útlezárásnál… Én ezt nem voltam képes elviselni. Nem tudom hogyan álltam meg, amikor azt mondta az egyik katona, hogy ‘Mit akarsz, te csak egy arab vagy!’ Hozd ki onnan a gyereket, kár érte. Ne veszítsd el.”
(drúz munkatárs, élete 60-as éveiben, vezető pozícióban)

A hebroni felvételen láttuk, ahogy átsegítették fiam legjobb barátját a hordágyról a mentőbe. Másnap bevezetés nélkül vágott a történetbe, aminek első részében főszerepet kapott, második részében már nem volt ott. A második részt ismerjük. Az első részről csak rövid, tényszerű beszámolók szóltak, barátunk névtelen, és arctalan maradt. Jobb így. Mindenki maga dönti el, hogy szüksége van-e hősökre.

“Anya… ezek csak ölni akarnak!…”
(katonafiam)

Barátunk meggyógyult, és visszament szolgálni. Nézem a fényképeit a Facebook-on, a mosolya nem az igazi. Nem tudok segíteni neki… A fiam pár hónap szolgálat után tegnap leszerelt. A parancsnoka azt írta a jellemzésben: “Egyenes, becsületes, szerény, társai elfogadják, feladatait elvégzi, magatartása példás.” Amint a barát leszerel, kirándulni mennek. Még van egy halvány remény, hogy nem veszítjük el őket. Jó gyerekek. Szükségünk van rájuk. Itt.

“De van tennivalód. Az egész világot nem tudod máról holnapra megjavítani, ez nem így működik. A te kis Édenkertedet meg tudod változtatni. Mindenki a saját kis privát Édenkertjét. Beszélj azokkal, akik körülötted vannak, akikkel találkozol. Ne hallgass.”
(nyugdíjas tanár barátnőm, a politikatudományok doktora)