A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 2. rész

Az Eichmann-per, 1961 - fotó: AP

A szörnyetegnek nincsenek szarvai és farka, még lelki sérültnek, sikertelen apának vagy kegyetlen férjnek sem kell lennie. A legmeglepőbb, hogy a szörnynek még csak nem is kell igazán gyűlölnie azt az embert, akit megöl. A szörnyetegnek csak pár banális képességre van szüksége: el kell fogadnia a hivatalos tekintélyt, a csoport nyomásának hatása alatt kell lennie, és a feledékenység bizonyos formáját kell mutatnia – az általa megsemmisítendő emberek ember voltáról el kell feledkeznie.

A gonosz banalitásának felülvizsgálata – 1. rész

Minek kell történnie a társadalomban ahhoz, hogy emberek nagy csoportja és képviselői etikussá tegyék az erőszakot?

Abram de-Swaan holland szociológus nagyon fontos könyvében (“The Killing Compartments. The Mentality of Mass Murder.“) elutasítja a gonoszság banalitásának tézisét azon feltételek kutatásával, melyek megelőzték a népirtást. A kulturális összefüggéseket kutatta, és azok hangulatát, akik oly sok embert lemészároltak a huszadik században az egész világon (körülbelül 100 millió ember semmisült meg más emberek keze által Kongóban, Indonéziában, Délnyugat-Afrikában, Kínában, Mexikóban, Kambodzsában, Pakisztánban, Ruandában, Törökországban, a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Koszovóban és Németországban).

Abram de-Swaan
Abram de-Swaan – fotó: Maurits Vink

A népirtást – írja de-Swaan – két erőteljes kognitív és érzelmi jellemző előzte meg:

  • Az uralkodó csoport azon képessége, hogy nagyon erős belső kohéziót hozzon létre, hogy összetartozónak érezzék magukat közös, dicsőséges történelmi múlt révén és közös küldetéstudattal.

  • Más csoportokkal való “nem-azonosulás”, merev határ húzásának képessége “közöttünk” és “közöttük”, amely folyamat általában a kisebbségi csoportnak a többségitől való fizikai vagy szimbolikus elválasztása után történik.

Elmondása szerint ezek a feltételek szükségesek (bár nem elegendőek) a mészárláshoz vagy a népirtáshoz.

Csoportok, mint a gonoszság forrásai

A csoporttal való azonosulás nem egyezik a csoportba való születés spontán, természetes helyzetével. Az azonosulás aktív formában konzerválódik, a csoport különlegességébe és nagyságába vetett hit által. Ez az azonosulás a csoport történeteivel érhető el, amelyek az eredetére vonatkoznak, és amelyek többnyire a távoli múltra koncentrálnak, amikor az isten (vagy istenek) segített a csoport létrehozásában. Bizonyos csoportoknak arról is van történetük, hogy miképpen választotta ki őket az isten, hogy egy speciális küldetést teljesítsenek a földön. A csoporttal való azonosulást még inkább karbantartják az azonosulási csoport és más csoportok közötti lényeges különbségek jelzései révén.

A nácik mindkét feladatban jeleskedtek. A németeknek ősi származást tulajdonítottak, melynek gyökerei állítólag az árják között voltak. Az árják álltak az emberiség hierarchiájának csúcsán, ők voltak a “Herrenvolk” (az uralkodó faj). Ennek az uralkodó fajnak különleges küldetése volt: a föld elfoglalása és az alacsonyabbrendű fajok eltörlése (szlávok, zsidók, stb.). A közös eredetbe vetett hit lehetővé tette a csoport messianisztikus törekvéseinek kialakítását: a nácik hittek benne, hogy isteni származásuk kiválasztott néppé tette őket, és a világ megváltásának feladata az ő vállukon nyugszik.

Hartmut Lehmann német történész megmutatta például, hogy a 19. század során egy vallásos, konzervatív, elkötelezett, nacionalista protestáns irányzat vezetett az isten és a németek közötti szövetség gondolatának kifejlődéséhez. A gondolat különösen a németek 1870-es, Franciaország feletti győzelme után erősödött meg. Ugyanazokhoz az elkötelezett, konzervatív protestánsokhoz illett leginkább, hogy részt vegyenek a német nacionalista mozgalomban, és Franciaországot (amely az emberi jogokat, a felvilágosultságot és a modern demokráciát képviselte), valamint a Németországon belüli szocialistákat és liberálisokat gyűlöljék. “Az ötlet, hogy a németek kiválasztott nép, és különleges áldozatokat kell hozniuk, hogy visszatérjenek nagyságukhoz – ezek a legveszélyesebb és legmegtévesztőbb náci jelszavak voltak 1933 után” – írta Lehmann. A csoport nagyságának érzete, történelmi küldetése és felsőbbrendűsége egy erős, közös narratívát hozott létre, amely tagjait egyesítette.

Az egység érzete, a “csoportszellem” mások szokásos, hétköznapi kizárásában is megmutatkozott, a cselekedetekben, a törvényben és az ideológiában. A nácik rasszisták voltak, de ironikus módon elsősorban azért voltak rasszisták, mert elfogadtak egy saját rasszra vonatkozó felfogást, amelyet az állam segítségével intézményesítettek. A németek különbséget tettek valódi és nem valódi németek között, és ezzel a német nemzetiség központját a vér misztikus aurájával vonták be. A valódi németeket származás alapján határozták meg, mint az árják leszármazottait. Származás és családfa tették a németeket fajjá. Ez az oka annak is, hogy a nácik nagyon gondosan őrizték vérük és fajuk tisztaságát. Abban a pillanatban, amikor a származás döntő tényezővé vált a nemzetiség kérdésében, a nemzetiséget biológiai fogalmakkal határozták meg: vagy németnek születtél, vagy nem, vagy német vér folyik benned, vagy nem (létezett faji hierarchia, de ez nem változtatott a németség alapvető bináris felfogásán).

Önmaguk faji felfogása késztette a nácikat a tiszta családi vérvonalról és a valódi árja származásról szóló igazolványok kiállítására minden német számára. 1933 áprilisától kezdve az állami szektor valamennyi dolgozója számára kötelezővé vált ez az igazolvány. A német nemzet ilyen felfogása azt is megmagyarázza, hogy miért taszította a nácikat a zsidók és németek közötti vegyesházasság: ugyanazon okból taszította őket, amiért lelkesen őrizték fajuk tisztaságát, és ugyanazon okból, amiért származási igazolványt követeltek.

Ha valódi német csak árja származású lehetett, vagyis az állampolgárság biológiai eredet kérdésévé vált, sokkal egyszerűbb volt törvényes polgárokat törvénytelenné nyilvánítani, egyik napról a másikra. Így mutatták be a nácik, amit a szociológusok tudnak: a csoportnak nincsenek valóságos vagy természetes határai. Ezek a határok – a “mi” és az “ők” – könnyedén megváltozhatnak. A tutszik és a hutuk például nem látták magukat két élesen elkülönülő csoportként, amíg meg nem érkeztek a belgák a maguk besorolási módszereivel (az első világháborúban), és különböző csoportokba nem szervezték őket. A zsidók Németország vagy Franciaország teljes jogú polgárainak látták magukat, amíg ugyanazon országok “újrasorolták őket” az etnikai vagy faji kritériumoknak megfelelően.

Az Eichmann-per, 1961 - fotó: AP
Az Eichmann-per, 1961 – fotó: AP

A náci fajelmélet az emberiséget nem összekeverhető csoportokra osztotta, és a keveredést magát bűnné formálta. Gonosz rendszerek feltűnő jellemzője általában a hatalmon lévő csoport faji tisztaságának, eredetének vagy vallásának megőrzése fontosságába vetett hit, miközben a kisebbségi csoport – mint “zsidók”, “muszlimok”, “tutszik” vagy “indiánok” – jellemzői révén üldözött csoporttá, lényegesen eltérő létté válik, a többségtől valami rejtett, erőteljes kritérium alapján elválasztva. A vegyesházasságok a faj tisztaságának veszélyes fertőzését jelentik.

Ilyen kapcsolatok társadalmi csoportok között nem alakulnak ki egyik napról a másikra – mondja de-Swaan. A “közöttünk” és “közöttük”, mint bennünk lévő idegen összetevő éles elválasztásának képessége történelmi folyamat eredménye, ami új gondolkodási szokások kialakulásához vezet.

A nácik új gondolkodási szokásokat alapoztak meg annak a folyamatnak alapján, ami a német társadalomban fortyogott egy évtizeden át. Németország veszített az első világháborúban. A sok éves porosz katonai hagyományok következtében a veszteség és az ezt kísérő Versailles-i egyezmény halálos csapást jelentett a nemzeti büszkeségre és identitásra. Annak ellenére, hogy Németország volt a támadó, sok német áldozatként tekintett rá. A szégyenérzet haraggá vált, és a “belső ellenség” ellen fordult. A politikai propaganda, a sajtó, az akadémia és az egyház összefogtak, hogy a zsidókat alsóbbrendűként és veszélyesekként mutassák be. Belső árulókként jelölték meg őket és támogatóikat. Ezek az új félelmek a munkásosztályt és a középosztályt sújtó gazdasági nehézségek következtében megerősödtek. A politikai táborok közötti intenzív ellenségeskedést – egyik oldalról internacionalista, másik oldalról szélsőségesen nemzeti – a liberális, demokratikus erők fokozatos gyengülése kísérte. Mindebből jól látszik, hogy a nácik fokozatosan és szinte zavartalanul léptették életbe a rasszista törvényeket.

A náci világnézet a különböző német emberek között nem egyik napról a másikra terjedt el, hanem a normák fokozatos változásával. Nagyon ritkán születnek gonosz politikai rendszerek egyik napról a másikra. Általában olyan időszak után kerülnek hatalomra, minek során a más csoporttal szembeni erőszak normalizálódik, olyan időszak után, amikor a napi szinten megjelenő szóbeli és a fizikai erőszak igazolást nyer, és lassan-lassan közömbösséghez vezet a hozzászokás. De-Swaan szerint azokban a társadalmakban, melyekben a más csoportok felé irányuló erőszak szokásossá válik, azt belenyugvással fogadják, ott a civilizáció mechanizmusa összeomlott.

Ahogy Norbert Elias, német származású zsidó szociológus megfogalmazta: a civilizáció történelmi folyamat, melynek során az állam vette át fokozatosan az erőszak feletti monopóliumot, megtiltotta a közösség tagjainak az egymás elleni erőszakot, és értékké tette, bevezette és jelképezte a törvény előtti egyenlőséget mindenki számára. A civilizációs folyamatokban az állam tölti be a békítő szerepét a földterületén élő tagok között. A civilizáció az agresszió visszatartása tanulásának lassú folyamata, a kulturális kódok segítségével történő másokra való odafigyelés és a törvény uralmának tisztelete. A civilizáció a társadalom képessége a tagjai közötti erőszakmentes kapcsolatok létrehozására, agressziójuk megfékezésére, kulturális kódokra való oktatással. A civilizációnak semmi köze Mozart, Heine, a high-tech vagy a Google meglétéhez. Az univerzalizmus természetes módon a civilizálódott társadalmakból származik, mivel abban a pillanatban, hogy az agresszió tilos, egyszerűbb meglátni a többieket mint hozzám hasonlókat és velem egyenlőeket.

Ezért annyira fontos de-Swaan tézise:

a civilizáció összeomlása akkor következik be, amikor a kollektív test egy csoportja túlzott hangsúlyt fektet összetartására és egységébe, kizár egy másik csoportot, és térben, illetve szimbolikusan elkülöníti. Ez az összetartási többlet a másik csoporttal való azonosulás megszűnéséhez vezet, ezzel ösztönzi az erőszakot, és csökkenti az attól való felháborodás képességét.

(Közvetlenül az Európai Unióból való kiválásról folyatott szavazás után látszottak Angliában a viselkedési normák összeomlására utaló, szóbeli erőszak kifejezései lengyel és lett bevándorlók ellen.) Az érdekes pont ebben, hogy

a civilizáció olyan úton omlik össze, melyet az emberek többnyire meleg és pozitív érzésekként élnek meg, mint a maguknál nagyobb, egyesült egészhez tartozó tagok.

Az analógiák megfoghatatlan ereje

Az a kérdés, hogy mi tesz egy politikai rendszert gonosszá, égető kérdéssé vált Izraelben. Yair Golan helyettes vezérkari főnök botrányt ébresztett, amikor kifejezte félelmét, hogy a mai Izrael olyan elemeket tartalmaz, melyek Európa sötét órájára emlékeztetnek. Moshe (Bogi) Yaalon, aki nem baloldali nézeteiről ismert, “veszélyes tendenciáról” beszélt. Ezeknek az állításoknak – melyeket olyan emberek tettek, akiket nem lehet azzal a gyanúval illetni, hogy békeaktivisták lennének – minden értelmes és felelősségteljes izraeli polgárt meg kell állítaniuk, és gondolkodóba kell ejteniük. A politikai légkört és az utóbbi évek izraeli politikáját nem egyszer jellemezték “fasisztaként”, “náciként”, “apartheidként”, és olyanként, ami a Weimari köztársaságra emlékeztet. Az analógiáknak ebben a játékában kezd nehézzé válni annak megértése, hogy mi az, és van-e valami, ami Izraelt gonosz állammá teszi?

A gondolat folytatását sorozatunk harmadik részében olvashatják.
A témához kapcsolódó korábbi cikkeink:

Eva Illouz professzor – Haarec/Izraelinfo