Dzsúdó – nők – remények

Fiatal izraeli dzsúdósok (illusztráció) - fotó: rubicon

Az Izraeli Dzsúdó Szövetségben remélik, Yarden Gerbi híres olimpiai érme visszacsábítja a gyerekeket a helyi sportklubok tatamiszőnyegeire és a dzsúdóedzésekre ▪ Ahogy az olimpia utolsó hetébe lépünk, az izraeli olimpiai küldöttség lassan megnyugszik – és még egy női olimpiai aranyéremben reménykedik.

Percekkel azelőtt, hogy Yarden Gerbi tatamira lépett az olimpiai bronzéremért, országszerte beindultak a WhatsApp üzenetek. Izrael-szerte megannyi dzsúdóedző és tanár küldte el az üzenetet: “Reméljük, lányuk és fiuk nézi az olimpiát.” Persze valószínűbb, hogy mivel a meccs a késői esti órákban zajlott, addigra már a jövő reménységei az igazak álmát aludták, miután jól kifáradtak a forró nap során a dzsúdótáborban.

Egyáltalán nem csoda, hogy maga Yarden Gerbi is az olimpiai játékoknak köszönhetően hallott először a dzsúdóról. Még csak három éves volt, amikor Yael Arad történelmet írt és megnyerte Izrael első olimpiai aranyérmét Barcelonában. Ez volt egyben az izraeli női dzsúdó premierje is az olimpiai játékokon. Yarden édesanyja minden mikrofonba elmesélte az utóbbi napokban, hogyan kérdezgette a kis Yarden, aki már akkor arról álmodott, hogy dzsúdóvilágbajnok lesz: “Hogy kell jegyet venni az olimpiára?” Két cél már megvalósult, hátravan még az olimpiai arany, amelyet talán még elérhet négy év múlva a tokiói olimpián.

Egy alig megtűrt sportág mindenkori érem-reménységgé vált. Oren Smadja edzést tart az ifjabb judo nemzedéknek - fotó: Gidon Markovich
Egy alig megtűrt sportág mindenkori érem-reménységgé vált. Oren Szmadzsa edzést tart az ifjabb dzsúdónemzedéknek – fotó: Gidon Markovich

Ha hihetünk Mose Pontinak, az Izraeli Dzsúdó Szövetség elnökének és az Olimpiai Bizottság vezetőinek, a 2020-as tokiói olimpia a dzsúdó olimpiája lesz majd. A remény nem alaptalan. Gerbi addigra 31 éves lesz, és mellette Golan Pollack, Ori Szaszon (riói olimpiai bronzérmes a 100 kiló feletti kategóriában) és olyan további nevek, mint Dilan Rechister és Jonatan Elbaz fogják majd az izraeli közönséget lázba hozni négy év múlva. Rechister és Elbaz, az utánpótlás-válogatott tagjai, egy hónappal ezelőtt érmeket nyertek a 18 év alatti Európa-bajnokságon, ezzel gyarapítva az izraeli sikereket a cselgáncs pantheonjában az athéni és a riói bronzok mellett.

Már nem léteznek Hamupipőkék

250-300 sékel (kb. 20-25 ezer forint), lakóhelytől függően – ennyibe kerül havonta egy gyerek számára a dzsúdóedzés Izraelben. Ehhez még hozzá kell számolni a dzsúdóruha és az öv, valamint a versenyek és az ünnepségek költségeit. Mindezt összegezve kiderül, bizony nem olcsó egy délutáni dzsúdó-tanfolyamra járatni a gyereket. Ugyan vannak klubok, ahol a tanfolyam ára szubszidiált, de mint minden egyéni sportágba, a dzsúdóba is sok pénzt kell beleölni ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el.

Két példát is lehet hozni erre: a sikeres teniszezőnő, Sahar Peer és a dzsudoka Yarden Gerbi. Mindketten jól szituált szülők gyermekei, akik nem elégedtek meg a helyi közösségi ház vagy a sportcsarnok dzsúdó sportkörével, hanem a sikerhez szükséges legjobb feltételeket teremtették meg gyerekeiknek: a sportág legjobb edzőit, külföldi sporteseményeken való állandó részvételt és megfelelő gazdasági hátteret annak érdekében, hogy leányuk csak a sportra összpontosíthasson. Gal Fridman (olimpiai arany- és bronzérmes szörfös) esete is hasonló: családi támogatás és tengerparti családi ház segítették a siker elérésében.

Tokióban is izraeli reménység lesz: Golan Polak (fehérben) és zambiai ellenfele a riói játékokon - fotó: AFP
Tokióban is izraeli reménység lesz: Golan Pollack (fehérben) és zambiai ellenfele a riói játékokon – fotó: AFP

Az igaz, hogy Oren Szmadzsa és Arik Zeevi (szintén olimpiai bronzéremes, a legismertebb izraeli dzsúdózó) a perifériáról, Ofakimból és Pardesz Katzról származnak, de ez egy másik korszak Hamupipőke-meséje. “Minden nap elbuszoztam az edzésre a Wingate Sportcentrumba (kb.120 km irányonként, P.M.K), éjjel meg haza, az apám várt a buszmegállóban. Nem panaszkodtam, tudtam, ez a siker útja” – meséli Szmadzsa (volt olimpiai és világbajnok dzsúdózó).

Manapság a sport sokkal kevésbé romantikus, és az olyan gyerekek története, akiknek a sport segített a társadalmi előrehaladásban, ritkaságszámba megy napjainkban. A jelenlegi izraeli olimpiai válogatott – pontosabban az ebből Izraelben született és nevelkedett sportolók – kétharmada közepes és magas társadalmi-gazdasági helyzetű családból származik. A kivételek csak a bevándorlók gyerekei, akik a szovjet utódállamok magas színvonalú sporthagyományain nevelkedtek. Ebből pontosan kiderül, hogy állami támogatás ide vagy oda, egy olimpiai szintű sportolónak családi háttérre van szüksége, vagy legalábbis egy gazdag szponzor anyagi támogatására – egészen az olimpiai érem átvételéig. Az izraeli olimpiai válogatott nem egy tagját támogatja egy-egy anonimitását őrző gazdag üzletember.

Már nem csak az önbizalom fejlesztése a cél

Noha sokan így gondolják, Izrael valójában nem dzsúdónagyhatalom (kevesebb, mint kétezer bejegyzett tagja van a dzsúdószakkluboknak). Ez a sportág a perifériáról terjedt el Izraelben, leginkább a marokkói és francia bevándorlóknak köszönhetően, akik ezt a Franciaországban máig az egyik legnépszerűbbnek számító sportágat elindították.

Oren Szmadzsa édesapja, Maurice volt az első, aki rendes dzsúdóedzésre alkalmas szőnyegeket szerzett be barátainak Dimonán és Ofakimban. Hogy hogyan? Három francia tudós, akik a dimonai erőmű építésében segédkeztek és edzeni szerettek volna hosszú ott-tartózkodásuk alatt, hajlandóak voltak a tatamiszőnyeg költségeit maguk állni annak fejében, hogy Szmadzsa eddze őket rendszeresen. Ezek a szőnyegek még jóval a francia tudósok távozása után is szolgálták az izraeli sportolókat.

A dzsúdó éveken keresztül megtűrt sportág volt az izraeli sportéletben. Már az 1969-ben megrendezett első férfi és az 1972-ben megrendezett első női országos versenyen ellenérzést szült a dzsúdó szakágban zajló belső politikai csatározás. Annak ellenére, hogy több világversenyen érmesek voltak az izraeli dzsudokák, ez a sportág továbbra sem kapott semmiféle állami támogatást, és a szülők leginkább gyerekeik önbizalmát növelendő küldték őket dzsúdóedzésre.

A barcelonai olimpiáig az izraeli dzsúdó csak csalódásokat okozott nemzetközi szinten, és a kilencvenes évekig egy nemzetközi világversenyen sem volt izraeli érmes – egészen Oren Szmadzsa 1992-es olimpiai bronzérméig.

Bizik benne, hogy a következő olimpia az izraeli judo olimpiája lesz. Moshe Ponti, az Izraeli Judo Szövetség elnöke - fotó: Alain Schieber
Bízik benne, hogy a következő olimpia az izraeli dzsúdó olimpiája lesz. Mose Ponti, az Izraeli Dzsúdó Szövetség elnöke – fotó: Alain Schieber

Annak ellenére, hogy az olimpiai érmeknek köszönhetően a dzsúdó egyre felkapottabb sportág lett és újabb érmeket hozott, az évtizedekig tartó belső viszályok szinte teljesen tönkretették az izraeli dzsúdót. Csak az elnökséget több évtizedig uraló vezetők elleni “puccs” – melyet médiaháború, bírósági perek és a szervezet felszámolása és pénzügyi ellenőrzés alá vétele kísért – hozott változást, míg végül is Ponti lett a Szövetség elnöke, Szmadzsa a férfi válogatott, Ronit Hershko pedig a női válogatott edzője. Mindketten arról biztosították Pontit, hogy a 2012-es londoni olimpia lesz a kezdet, a 2016-os rióin már látható eredmények lesznek, és majd 2020-ban lesz világos, nyerésre vagy vesztésre vitték-e az izraeli dzsúdót.

Ponti híres-hírhedt döntése, amit önállóan és a két sportoló egymás elleni megmérettetése nélkül hozott, az volt, hogy az olimpiai csapatba nem az akkor rangidős Alice Schlesingert, hanem Yarden Gerbit választotta be. Miután Schlesinger kérését, miszerint a döntést a szőnyegen egymás ellen elért eredmény fényében hozzák meg, elutasították, és az ügyből véresen személyes, de a közmédiában részletekig taglalt elmérgesedett vita lett, melynek végén kizárták a szövetségből, Alice úgy döntött, felhasználja brit útlevelét és az angol válogatott csapat színeiben versenyez tovább. Az elmúlt években Gerbi többször kikapott Schlesingertől – de az olimpián nem indultak egymás ellen, mert Alice már az elődöntők során kiesett. “Nincs mit mondanom Gerbinek, soha nem voltam ellene, semmi közöm hozzá, nekem csak a Dzsúdó Szövetséggel volt bajom” – nyilatkozta Alice, miközben a terem másik végében Gerbi bronzérmét ünnepelte Ponti és az izraeli dzsúdóválogatott.

Marad nekünk a Mamanet?

Még ha sikerült is két olimpiai érmet elérni a riói játékokon, a dzsúdó továbbra is az izraeli sportágak perifériáján marad. Hogy miért? Először is azért, mert az ebben a sportágban részt vevő lányok száma a nyugati országok között Izraelben a legalacsonyabb. Egy teljes generáció nőtt fel Yael Arad és Gerbi győzelme között, mire sikerült egy újabb izraeli női érmet felmutatni – és azt is ugyanabban a sportágban. Mindeközben az izraeli nők harci pilóták és nagy állami cégek vezető tisztségviselői lettek; bevándorlók újabb hulláma érkezett Izraelbe a szovjet utódállamokból, és az arab szektor is fejlődött.

Lehet, lesz még Rióban további egy vagy két női érem – vitorlázásban vagy atlétikában. Mindemellett tudvalevő: a sportolással felhagyó lányok átlagéletkora Izraelben 12-13 év. A társadalmi stigma eltávolítja őket az élsporttól, és a lányok inkább a táncot választják vagy teljesen abbahagyják a sportolást. Ez a torz társadalmi jelenség csak Izraelre jellemző; Európában és az USA-ban nők százezrei sportolnak életvitelszerően egész életükben, az óvodától az egyetemig és akár egész karrierjük folyamán. Ezzel ellentétben Izrael legnagyobb sikere a női sportban a “Mamanet“: olyan negyvenes éveikben járó anyák amatőr labdajátéka, akik azelőtt még soha nem sportoltak versenyszerűen.

Bizonyára sokan felvetik a kérdést, hol láthat az ember Izraelben dzsúdóversenyt? Hát ez az: úgy tűnik, meg kell elégednünk egy helyi sportklub eseményével. Izraelben eddig még soha nem tartottak rangos nemzetközi dzsúdóversenyt, annak ellenére, hogy évente tucatjával rendeznek ilyeneket világszerte. Ki kell várnunk a 2017-ben Izraelben megrendezendő Junior Judo Európa-bajnokságot. Kissé marginális esemény ugyan, de talán az első fecske lesz az izraeli dzsúdó égboltján.

Rajta kívül egyetlen nőnek sem sikerült a civil életben hasznosítania az olimpiai győzelmet- Yael Arad - fotó: Yehoshua Yosef
Rajta kívül egyetlen nőnek sem sikerült a civil életben hasznosítania az olimpiai győzelmet- Yael Arad – fotó: Yehoshua Yosef

Miután befejeződnek az ünneplések, Gerbinek is meg kell gondolnia, mi vár majd rá, ha befejezi a profi karriert. Yael Aradon kívül egyetlen izraeli olimpiai sportolónak sem sikerült az olimpiai győzelmet a “civil” életben kamatoztatnia. Az olimpiai aranyérmes Gal Fridman saját céget nyitott és gyerekeket edz, Arik Zeevi előadásokat tart, kisgyerekeket edz, de leginkább az izraeli sportcsatornán kommentátorkodik, míg Misa Kalganov, az egyetlen, aki a 2000-es Sidney-i olimpián érmet szerzett, már régen elhagyta Izraelt, miután nem találta itt a helyét. Még az olimpiai aranyérmét is elárvereztette. (És, mint azt egy kereskedelmi csatorna hétvégi hírösszefoglalójából megtudtuk, azok a volt olimpiai válogatott sportolók, akik “szégyenszemre” érem nélkül tértek haza, még ennyire sem jutottak: közérti polcrakodásból,  ételkihordásból és más fizikai munkából élnek ma sokan azok közül a volt élsportolók közül, akiknek nagy része emigránsként érkezett Izraelbe.)

Alex örökösei

Aki figyelmesen nézte végig a Gerbi győzelme után tartott ünneplés közvetítést, bizonyára felfigyelt Alex Giladira, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság izraeli képviselőjére, jobbján az első olimpiai érmes sportolónővel, Yael Araddal, aki elvileg örökli majd a nemzetközi olimpiai bizottsági tagságot.

Giladi ma 74 éves.  A bizottság alapszabálya szerint hat év múlva köteles átadni a helyét. Célja olyan utód kijelölése, legyen akár nő, akár férfi, aki majd kiáll az izraeli olimpiai sportért a nemzetközi arénában. Arad az Olimpiai Bizottság több albizottságában is tag már és állítólag még a kuvaiti képviselőnek is kedvence. Lassan, de a tatimiról ismert könyökmunkával építgeti nemzetközi karrierjét. Jó kapcsolatai vannak mind az izraeli médiában, mind a belső politikában. Arad kritikus szerepet játszhat majd az elkövetkezendő években, és nem csak az izraeli olimpiai dzsúdó szempontjából.

Az Arad előtt álló igazi kihívás az lesz, sikerül-e minél több nőt bejuttatnia az izraeli profi versenysportba, és hogy meg tud-e harcolni a szexuális irányultságra és a testképre vonatkozó előítéletekkel. Ez valószínűleg nem kevésbé bonyolult feladat, mint egy újabb olimpiai érem megszerzése…

Israelhayom/Izraelinfo