Tegnap még elmentünk kirándulni a gyerekekkel a nyári szünet utolsó napját jelentő augusztus 31-én.
Satafban jártunk, ahol a teraszos földművelés különböző formáival lehet megismerkedni, és kellemes sétát lehet tenni a már 4500 évvel ezelőtt is művelés alá vont területen. A jeruzsálemi hegység Eitan nevű hegyén elterülő gazdaságot a Szorek folyó táplálja vízzel.
Nem volt könnyű elindítani a lurkókat, de végül jókedvűen röhögcséltek az úton odafelé, és csak a szintkülönbség láttán volt egy kis regresszió a boldogságban. Sikerült a számomra legkedvesebb módon, vagyis megfigyelés és beszélgetés útján átadni az ismereteket támfalakról, növényekről, művelési módokról. Fügét majszolva sétáltunk, ereszkedtünk, kapaszkodtunk, beszélgettünk. Tanulságos pillanat volt, mikor elértünk a víztározóhoz, aminek minden oldalán virított a felirat, miszerint fürdeni tilos! A vízben természetesen rengetegen ültek, álltak, úsztak, ugráltak. A lépcsőket fölfelé megmászva visszaértünk a parkolóba. Kellemesen elernyedve indultunk hazafelé, félórás autózás várt ránk mindössze. Itthon aztán az iskolások összekészítették a táskáikat és megkezdődött a ráhangolódás a tanévkezdésre.
Izraelben egységesen szeptember elsején kezdődik az iskolaév. Ma reggel sorban érkeztek a mosávunkba a különböző kis és nagy buszok, vidéken ugyanis az önkormányzatok gondoskodnak a gyerekek szállításáról. A jeruzsálemi iskolába járó gyerekünkért fél hétkor tűnik föl a jármű, ami a környező falvakból szállítja a művészeti középiskola tanulóit az intézménybe, majd délután vissza. A gyerekek a házuk előtt szállnak be és ki. Odafele a korai indulás ellenére fennakadnak a városi dugóban, így gyakran pár perces késéssel toppannak be az első órájukra. A közeli kibuc általános iskolájába járó gyerekünkért háromnegyed nyolckor fut be a busz, ami a falu különböző pontjain kialakított megállókban veszi föl a gyerekeket. A kis fabódékban harsány móka folyik, érdemes már fél nyolckor kitelepülni oda, hiszen ilyenkor lehet beszélgetni, közösen zenét hallgatni, és persze hülyéskedni. Mint megtudtam, vannak mozgalmasabb és kevésbé mozgalmas megállók, ezért aztán vannak gyerekek, akik nem a házukhoz legközelebb eső kijelölt helyen szállnak föl. A buszon a legidősebb évfolyam tanulói felelnek a rendért, ők ellenőrzik a becsatolt öveket, és kérik meg időről-időre a kisebbeket –üvöltve –, hogy ne kiabáljanak.
A kibucban a tanítás fél kilenckor kezdődik, a gyerekeknek negyed óra az út, tehát további negyed órájuk van, hogy elrendezzék a dolgaikat a kezdésig.
Idén a családban senki sem ment új iskolába, így nem volt különösebb izgalom, a tankönyvek beszerzése pótolta ezt, igaz, az a felnőttek játéka. A könyvesboltok között van olyan hálózat, ami ilyesmivel is foglalkozik, sőt használt tankönyveket is forgalmaz. Miután én hiszek benne, hogy a másodkézből való tankönyv is megfelel a tananyag elsajátítására, ezeket részesítem előnyben. Újat csak akkor veszek, ha valamiből nincs használt. Az első akadály idén az volt, hogy a középiskola a nyári szünet végéhez közeledve jó érzékkel levette honlapjáról a tankönyvek listáját, ami addig a kezdő oldalon virított évfolyamonkénti elosztásban. Ezzel a ténnyel a boltban szembesültünk. Az érintett gyermek vendégségben lévén egy osztálytársnál ügyesen lefényképezte az ott már glédában álló felszerelést, így a technikával karöltve segítségünkre sietett, és ő is felsorakozott a tankönyvvel ellátott gyerekek táborába. Vannak persze szemfülesebbek, akik a felettük járó gyerekek közül szüleik révén ismernek olyat, aki év végén átadja nekik az összes el nem veszített szakirodalmat. Ilyen kapcsolatra még nem tettünk szert, de kapacitálni fogom a gyereket, hogy legyen kedves és válasszon ki magának egy alkalmas tankönyvdonort a kedvemért. A legközelebbi ellátóhely ugyanis Jeruzsálemben van, azon belül is egy bevásárlóközpontban, ami nem az én nyugodt falusi tempómra van méretezve.
Az általános iskolás gyerekünk könyveit csomagban osztják az iskolában. Sajnos a levelet, amiben megírták, hogy melyik nap melyik évfolyam könyveit hánykor osztják, csak napokkal a kijelölt dátum után kaptuk meg, így soron kívül kellett hogy intézkedjünk. Ez persze nem volt nagy megterhelés, csak a könyvtáros néni nem volt túl lelkes. A levelezés ebben az országban, ahol a posta működését, illetve nem működését országosan ismert humoros tévéműsorban is megörökítették, kicsit idejétmúltnak tűnik. A nagy gyerekeink honvédségi meghívóit is rendre pár hetes késéssel kapjuk kézhez.
Tegnapra, ahogy annak lennie kell, a tanulóifjúságot képviselő gyerekeinknek előálltak a könyvei és füzetei, ceruzái és tollai, filcei és vonalzói. A frissen bevonult katona gyerekünkről napok úta nem tudunk semmit, mert az alapkiképzésen épp “terepen” gyakorolnak. A legutóbbi találkozásunkkor lelkesen sóhajtott föl, hogy közeledik a szeptember elseje, és ez neki semmilyen következménnyel nem jár. A másik, épp Magarországon tartózkodó gyerekünk elment a hajdani iskolájának évnyitójára, persze így, hogy ő már leérettségizett, a volt osztálytársak meg most kezdik a 11-dik osztályt, érthető a lelkesedés.
Este az itthon lakó kiskorúakkal még megnéztünk egy madarak életéről szóló Attenborough filmet és utána mindenki tudta, hogy időben kell lefeküdni, szó sem lehet a nyári késői takarodóról. Sokszor vitatkoztunk már alvásidőről, testi szükségletről, pihenésről. Tegnap a kirándulás, azt hiszem, gondoskodott a fáradtságról. Döbbenten tapasztalom, hogy a gyerekek éjszakára bekapcsolva felejtett telefonja még éjfél körül is pittyeg, vagyis vannak olyan pajtásaik, akik az éjszaka közepén is közlésvággyal és fogadókészséggel vannak jelen az éterben. Én szeretem, ha maguktól ébrednek, így kardoskodom a nyolc órányi alvásidő mellett, hiszek benne ugyanis, hogy a kipihent gyereknek és családjának egyszerűbb az élete.
Megkezdődött tehát a tanév, véget ért a szünidő. Még szerencse, hogy nemsokára sorakoznak az őszi ünnepek és szünetek, így kapunk egy rövid emlékeztetőt, milyen pizsamában ebédelni.
Blogger
