Nicavim*

„Izrael különlegessége nem csak a zsidó néphez való hűségében gyökerezik, hanem morális és erkölcsi szemléletében.”

Cvia, Joni, Chamhi, a Peresz család nemzedékei, Rivlin elnök, Netanjahu miniszterelnök, az izraeli kormány és a Kneszet képviselői, a világ minden tájáról érkezett vendégek, köztük Abbasz elnök, akinek gesztus értékű jelenléte emlékeztet bennünket a megakadt béketárgyalásokra.., Izrael polgárai!

Nem érhetett volna nagyobb megtiszteltetés annál itt Jeruzsálemben, mint hogy Simon Peresz barátomat búcsúztathatom. Azt az embert, aki személyes példát adott arra, hogy az igazságosság és a remény a cionista eszme legbensőbb lényege.

A zsidó nép visszanyerte szabadságát és otthonát. Biztonságban él, és meg tudja védeni magát. Teljes életet él, barátságban olyan népekkel, amelyek szövetségében mindig megbízhat. Nagy álmokkal és a család egyszerű örömeivel teli élet ez. Simon Peresz élete. Izrael Állam élete. A zsidó népnek a múlt században megvalósuló története ez, az államalapító nemzedéknek köszönhetően, akik közül egy volt ő is.

Simon azt mondta egyszer: a zsidó nép üzenete az emberiséghez az, hogy a hit és a morális szemléletmód győzedelmeskedhet minden nehézség felett.  Simon morális szemlélete a világnak olyan kendőzetlen ismeretében gyökerezett, amilyen az valójában. A halál árnyékában született, s mint mondta: érezte, hogy nagy és fenyegető erők tengere veszi körül. Amikor családja lehetőséget kapott, hogy Palesztinába menjen, szeretett nagyapjának búcsúszavai ezek voltak: Simon, maradj zsidó. Ebben a hitben nevelkedvén talált hazára, célra, életének vezérfonalára. Még tinédzser volt, mikor szülővárosában nagyapját élve elégették a nácik. A zsinagóga, amelyben imádkozott, lángok martalékává vált, a sínek, melyeken a vonat az ígéret földjére vitte, népéből sokak számára a haláltáborokba vezetett. Simon tehát szemtanúja volt, és már fiatal korától kezdve cipelte terhét annak, hogy milyen kegyetlenül tudnak bánni egymással az emberek. Hogy emberek egy csoportja hogyan aláz meg emberi mivoltában egy másik csoportot. Az antiszemitizmus őrülete mintegy foltként virított élettörténetén. A mindenkori ember bűnre való hajlamának alapos ismerete ellenállóvá tette a nehézségekkel, és határozottá a világ zsidóságát érintő fenyegetésekkel szemben. Ez a tudás mégsem tette kérgessé szívét, nem oltotta ki hitét, sőt: kiteljesítette morális szemléletét; képessé tette arra, hogy mindenkit olyannak lásson, akinek jár az emberi méltóság és tisztelet. Ez segített neki, hogy ne csak olyannak lássa a világot, amilyen, hanem olyannak, is amilyennek szeretnénk, hogy legyen.

Simonnak Izrael formálásában szerzett érdemei jól ismertek. Szerelmével, Szonjával alapított kibucban kezdte közösségépítő munkáját, majd Ben Gurion kérésére a katonai parancsnokság szolgálatába állt. Szabadságuk biztosítása érdekében gondoskodnia kellett a zsidó hadsereg fegyveres ellátásáról. A függetlenségi háború utáni Izrael létjogát tagadó ellenségektől körülvéve, akik a tengerbe fojtással fenyegették országát, a gyermek, aki valaha a csillagok költője akart lenni, Izrael védelmi iparának építőjévé vált, aki lefektette az Izrael háborúit megnyerő hadsereg alapjait. Szakértelme biztosította Izrael stratégiai pozícióját, bátorsága izraeli kommandót küldött Entebbébe, zsidókat mentett Etiópiából. Államférfiként felbonthatatlan kapcsolatot épített az USA-val és oly sok más néppel. Hozzájárulása azonban nem ért véget itt. Simon azt is megmutatta, hogy mire képes az ember, ha az értelmet és a tudományt jó célok szolgálatába állítja. Megértette, hogy egy ország, amely nem rendelkezik sok nyersanyaggal, embereinek a képességével tudja fenntartania magát. Nehéz döntéseket hozott, hogy megállítsa az inflációt, és hogy kivezesse Izraelt a gazdasági válságból. Felhasználta a tudomány és a technológia eredményeit, hogy virágzóvá tegye a sivatagot, és a digitális korszak központjává tette ezt a parányi országot. Hogy jobbá tegye az emberek életét nem csak itt, hanem szerte a világon. Amit Simonnak köszönhet ez a nép, az annyira jelentős és annyira széles körű, hogy néha talán elkerüli a figyelmet.

Simon Peresz gyerekekkel 2012-ben - fotó: GPO
Simon Peresz gyerekekkel 2012-ben – fotó: GPO

A fiatalabb nemzedék, úgy tűnik, leginkább csak egy olyan békefolyamat kapcsán emlékszik rá, amely nem érte el a célját. Hallják majd baloldali kritikusait, akik szerint Simon sosem ismerte be teljes kudarcát, vagy feltehetően még több jobboldali kritikusát, akik szerint naiv volt, és nem akarta észrevenni a világ igazi gonoszságát. De mindaz, amit megosztott a családjával vagy közeli barátaival a világról, lesöpri ezeket a kritikákat. A vele folytatott beszélgetéseimből tudom, hogy kitartó békekezdeményezései sosem voltak naivak. Minden Ros Hasana alkalmával felolvasta elvesztett családtagjainak neveit. Fiatalemberként kemény mezei munkával élelmezte faluját napközben, az éjszakai órákban pedig puskával a kezében védelmezte azt. Ő értette ezt a háborúk szaggatta térséget, ahol az arab fiatalokat gyakran fiatal koruktól kezdve Izrael gyűlöletére nevelik. Ő értette, milyen nehéz lesz békét kötni. Biztos vagyok benne, hogy bosszankodással vegyes derűvel hallgatná kritikusait, akik az ő segítségével tervezett és felépített védelmi rendszerek biztonságából nevezik naivnak éppen őt.

Én nem hiszem, hogy naiv volt. Kemény tapasztalatból tudta, hogy a szomszédokkal kötött béke az igazi biztonság. „Mindet megnyertük – mondta Izrael háborúiról –, de nem nyertük meg a legnagyobb győzelmet, amire vágyunk, a győzelemkényszertől való szabadulást.”

Felismerve a gyakorlati béke szükségességét, Simon hitt abban, hogy Izrael különlegessége nem csak a zsidó néphez való hűségében gyökerezik, hanem morális és erkölcsi szemléletében: zsidó hitének alapelveiben. „A zsidó emberek nem arra születtek, hogy más embereken uralkodjanak – mondogatta. – Születésünktől kezdve a rabszolgaság ellenzői voltunk.” A diaszpórában tapasztalt szörnyűségek más népek szenvedéseire is érzékennyé tették szívét. Gyűlölte az előítéleteket, mint aki tudja, milyen érzés azok tárgyának lenni. Még akkor is, mikor az ismétlődő terrortámadásokkal és a tárgyalások csalódásaival szembesült, kitartott amellett, hogy a palesztin embereket a zsidókkal egyenlő emberi méltóság, következésképp egyenlő önrendelkezéshez való jog illeti. Igazságérzete, az ország biztonságát illető helyzetelemzése és Izrael jelentőségéről való meggyőződése miatt hitte, hogy a cionizmus ügye akkor lesz a legnagyobb biztonságban, ha a palesztinoknak is saját államuk lesz.

Akik itt most összegyűltünk, tudatában vagyunk annak, hogy Simon Peresz nem látta meg béke-álma beteljesülését. A régió kaotikus folyamatokon megy keresztül. Állandó a fenyegetés. Ő mégsem tett le álmairól, mégsem hagyta abba a munkát.

Amikor dolgozni kezdtem vele, már jócskán túl volt életének delén, még ha ő ezt nem is ismerte volna el. A tizedik elnök voltam John F. Kennedy óta, aki leült Simonnal tárgyalni. A tizedik, akit meghódított lényének vonzereje. Emlékszem rá, amint Izrael alapító nemzedékének utolsó tagjaként az Ovális irodában George Washington portréja alatt ül és lelkesen mesél a múltról, de még többet a jelenről. A legutóbbi előadásáról, a következő projektjéről, a jövőbeni terveiről. A csodás unokáiról. Többféleképpen is emlékeztetett a 20. század más óriásaira, akiket megismerhettem. Olyanokra, mint Nelson Mandela, vagy mint Őfelsége Erzsébet királynő. Vezetőkre, akiknek jól ismert élete sorsdöntő eseményekkel volt tele. Akiknek nem kellet pózolniuk, és nem volt szükségük pillanatnyilag népszerű vélemények meglovagolására. Emberekre, akik jelszavak sulykolása helyett mélyenszántó és informatív beszédeket mondtak. Akiknek érdeklődése nem a közvélemény-kutatásokban és a változó trendekben állt.

Simon is hűséges tudott maradni nézeteihez, akkor is, amikor azok az uralkodó állásponttal ellentétesek voltak. A cinikusokkal ellentétben, a történelem menetét nézve tudta jól, hogy az embereknek nem félelemmel, hanem reménnyel kell töltekezniük. Biztos vagyok benne, hogy azért is lelkesedett annyira a technológiáért, mert számára ez az emberiség fejlődését szimbolizálta. És ezért szeretett annyira beszélni a fiatalokról, mert úgy látta őket, mint akik nem égették meg magukat a múlt előítéleteivel. Hitt a csodákban, mert Izraelben egy csoda beteljesülését látta.

Barack Obama amerikai elnök Peresz temetésén - képernyőkép
Barack Obama amerikai elnök Peresz temetésén – képernyőkép

Amerikaiakként és izraeliekként szokásunk népeink megbonthatatlan kapcsolatáról beszélni. Igen, ez a kapcsolat közös érdek. Szükséges együttműködés, amely népeink létét biztonságosabbá teszi. De a mai nap arra emlékeztet bennünket, hogy a legfontosabb kapocs ennél is mélyebb. A zsidó-keresztény tradíció alapján hisszük, hogy minden ember megmásíthatatlanul értékes. Népeink ezen az eszmén épültek fel. Nagyrészt olyan makacs idealisták építették, éhező bevándorlók, akik közül sokan háború, elnyomás elől menekültek. Mindkettőnk népének vannak be nem gyógyult sebei, olyan részei a történelmünknek, amelyek államalapításunk kezdetéig nyúlnak vissza, és nem mindig foglalkozunk velük úgy, ahogy kéne. Atyáink azonban nemcsak zászlót szúrtak az örök földbe, hanem a demokrácia magvait is elhintették, amely megteremtette számunkra a lehetőséget, hogy jobb világ felé törekedve megtegyük azt, amit helyes.

Amerikaiként, keresztényként és Hawaii-on született, afrikai felmenőkkel is rendelkező emberként nemigen lehettem volna távolabb mindattól, ami Simon ifjú éveit jellemezte. Ennek ellenére nagyon élveztem ennek a nálam idősebb, bölcsebb embernek a barátságát. Sokat beszélgettünk. Könyvekről, történelemről, és talán mint minden politikus, mindketten szerettük hallgatni magunkat. De ezen túl, a mi barátságunk abban gyökerezett, hogy valahogy megláttam magam az ő történetében, és ő is megláthatta magát az enyémben. Mert minden különbözőségünk ellenére mindketten rendkívüli életet éltünk. Fura volt belegondolni, honnan indultunk, míg oda jutottunk, hogy a Fehér Házban beszélgetünk egymással. Vagy itt Izraelben. Azt hiszem, mind a ketten értettük, hogy ez csak azért lehetséges, mert valamilyen formában népünk nagyszerű történetét tükrözzük. Simon történetét. Izrael történetét. A zsidó nép tapasztalatait. Azt gondolom, ez univerzális. Ez olyan emberek története, akik oly sok vad évszázadon keresztül soha nem hagytak fel a hazatérés utáni alapvető vágyakozással. Egy nép története, amely szenvedett az elnyomástól, a gázkamráktól, de mindezek ellenére sem tagadta meg a jóságban való hitet. Ez egy ember története, akiben megbíztak, aztán néha lekezelték, majd újra és újra, de soha nem veszítette el a reményt. Simon Peresz arra emlékeztet, hogy Izraelt, akárcsak az Egyesült Államokat, nem cinikus emberek építették fel. Országaink azért léteznek, mert voltak előttünk emberek, akik visszautasították, hogy a múlt vagy a jelen nehézségei korlátozzák őket. Simon Peresz soha nem volt cinikus. A hit és az optimizmus – az a hit, hogy ha minden valószínűség ellene szól is: a holnap jobb lehet a mánál: ezek azok, amelyek arra késztetnek, hogy ne csak tiszteljük, de szeressük is Simon Pereszt.

Az utolsó államalapító is elment. Simon egymaga többet ért el, mint más ezer ember. Ő értette, hogy nem a múltba révedezve, hanem a még be nem teljesült álmokért érdemes végigélni ezt a földi életet. Egy biztonságos Izraelért, amely hosszú távú, igazságos békében él szomszédaival. Ez a munka jelenleg Izrael következő nemzedékének kezében van. Izrael következő nemzedékei és barátainak kezében.

Mint Józsué, érezzük annak a felelősségnek súlyát, amit kívülről úgy tűnt, Simon könnyedén viselt. Erőt merítünk az ő példájából és a tényből, hogy ő hitt bennünk. Akkor is, amikor kételkedtünk magunkban. A Szentírás szerint halála előtt Mózes azt mondta:

Tanúkul hívom ellenetek ma az eget és a földet: az életet és a halált tettem eléd, az áldást és az átkot! Válaszd tehát az életet, hogy életben maradj te és magzatod.”**

Válasszátok az életet. Simon arra ösztökélt, hogy az életet válasszuk, ahogy azt ő mindig tette. Folytassuk az ő munkáját mint sajátunkét.

Isten áldja emlékét és Isten áldja ezt az országot. És ezt a világot, amelyet annyira szeretett.

Nagyon köszönöm, Simon, drága barát.

 

*Nicavim: A Ros Hasana előtti utolsó szombat hetiszakasza (5Mózes 29:9–30:20), amelyben Mózes halála előtt búcsúbeszédet mond.

**5Mózes 30:19

Az itt közölt írás kizárólag a szerző magánvéleménye, nem feltétlenül tükrözi az Izraelinfo álláspontját.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.