Ma 72 évvel ezelőtt, 1944. november 7-én ítélte golyó általi halálra a magyar nyilas vésztörvényszék Hanna Szenest, alias Szenes Anikót.
Szenes Budapesten született, 18 évesen emigrált az akkori Palesztinába. Két évig a Nahalal mezőgazdasági iskolában tanult, majd csatlakozott egy fiatal cionista társasághoz, akik megalapították Szdot Jam kibucot illetve a „Dolgozó Fiatalok” elnevezésű ifi cserkészszervezetet. 1943-ban Szenes önként bevonult a brit hadseregbe, amelyben 36 palesztinai zsidó társával együtt ejtőernyősként vett részt a náci megszállás elleni harcban. 1944-ben a jugoszláv határnál vetették be, ahonnan társaival Magyarországra indultak. Nem sokkal a bevetés után elfogták, megkínozták majd árulás vádjával, ítélet nélkül agyonlőtték.
Halála után előkerült verseit kiadták Izraelben, több költeményét megzenésítették. Így vált ismertté az a vers, amelyet 1942-ben, még készáriai tartózkodása alatt írt ivritül „Séta Készária felé” címmel. https://youtu.be/8f507ih4-qY
"SÉTA KÉSZÁRIA FELÉ Istenem, Istenem, Soha ne legyen vége A fövenynek, a tengernek, A víz morajának, Az égragyogásnak, Az emberi imának. A fövenynek, a tengernek, A víz morajának, Az égragyogásnak, Az emberi imának."
A vers minden bizonnyal a költőnő egy sétáját írja le a Készária közelében fekvő Szdot Jam kibuc és a tengerpart között. Az évek során a vers azonban annyira ismert lett, hogy szinte levált Szenes költői hagyatékából, egyfajta népdalként, közösségi imaként csak „Istenem, Istenem” címmel ismert.
A vers témája nem a holokauszt, nem az akkori palesztinai zsidó közösség elleni támadások, nem a halál vagy az emlékezés – és ez az, ami megragadó benne. Nem egy közös sors, egy kollektív cselekvés a vers témája, hanem egy nő személyes elmélkedése kapcsolatáról az őt körülvevő tájjal és Istennel. Azonban Szenes életútja, a sikertelen küldetés és a hősies helytállás tükrében, amely végül az izraeli és a cionista kollektív emlékezetben megmaradt – vagyis az izraeli hős, aki a magyar zsidóság megmentéséért halt hősi halált – mégis kultikus verssé, kollektív imává tették, mely szinte minden soá- és függetlenség-napi emlékünnepség kötelező dalává vált.
A rövidke vers első látásra egy ima, amelyet egy idealizált természetleírást követ. A költő összeköti benne a természet ellentétes erőit: a tenger és a föveny, a víz és az ég között az ember imája teremt kapcsolatot.
A homok és tenger, az apály és a dagály örök visszatérésükkel egy soha véget nem érő játék szereplői. Az égbolt, a tenger és a homok, mint természeti érők, az ember kicsinységét hivatottak kiemelni, aki imájával csak az istenéhez fordulhat panaszával, hogy mindez soha ne érjen véget, a világ rendje folytatódjon ebben a véget nem érő körforgásban.
Ezt az érzést hivatott kiemelni a dal zenéje is, amely két részből áll. A dal első szakaszában a hangskála felfelé emelkedik, mintegy jelzi, hogy az ember imája felfelé száll, a földről az Istenhez. Ezután a zene lejjebb ereszkedik, majd fokozatosan újra felemelkedik – a „föveny”, a „tenger”, az „ég” sorainál –, mintegy zenei kérdés-feltevésként. Erre a dal második részében kapunk választ, ahol ugyanezeket a sorokat újra halljuk, de ezúttal más dallammal, amely a zenével kifejezett korábbi kérdésre végleges, megnyugtató – zenei – választ ad.
A verset 1945-ben zenésítette meg David Zahavi, miután elmondása szerint Szenes versét egy akkor kiadott verseskötetből megismerte. Zahavi maga népszerűsítette a dalt a kibucokban és a cserkésztalálkozókon, amely végül így terjedt el szájról szájra, és vált az egyik legtöbbet hallgatott ivrit dallá Izraelben.
ötlet: David Peretz
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
