Vers mindenkinek – Szenes Hanna halálának évfordulójára

Szenes Hanna - Fotó: Wikipedia

Ma 72 évvel ezelőtt, 1944. november 7-én ítélte golyó általi halálra a magyar nyilas vésztörvényszék Hanna Szenest, alias Szenes Anikót.

Szenes Budapesten született, 18 évesen emigrált az akkori Palesztinába. Két évig a Nahalal mezőgazdasági iskolában tanult, majd csatlakozott egy fiatal cionista társasághoz, akik megalapították Szdot Jam kibucot illetve a „Dolgozó Fiatalok” elnevezésű ifi cserkészszervezetet. 1943-ban Szenes önként bevonult a brit hadseregbe, amelyben 36 palesztinai zsidó társával együtt ejtőernyősként vett részt a náci megszállás elleni harcban. 1944-ben a jugoszláv határnál vetették be, ahonnan társaival Magyarországra indultak. Nem sokkal a bevetés után elfogták, megkínozták majd árulás vádjával, ítélet nélkül agyonlőtték.

Halála után előkerült verseit kiadták Izraelben, több költeményét megzenésítették. Így vált ismertté az a vers, amelyet 1942-ben, még készáriai tartózkodása alatt írt ivritül „Séta Készária felé” címmel. https://youtu.be/8f507ih4-qY

"SÉTA KÉSZÁRIA FELÉ

Istenem, Istenem,
Soha ne legyen vége
A fövenynek, a tengernek, 
A víz morajának,
Az égragyogásnak,
Az emberi imának.

A fövenynek, a tengernek,
A víz morajának, 
Az égragyogásnak,
Az emberi imának."

A vers minden bizonnyal a költőnő egy sétáját írja le a Készária közelében fekvő Szdot Jam kibuc és a tengerpart között. Az évek során a vers azonban annyira ismert lett, hogy szinte levált Szenes költői hagyatékából, egyfajta népdalként, közösségi imaként csak „Istenem, Istenem” címmel ismert.

A vers témája nem a holokauszt, nem az akkori palesztinai zsidó közösség elleni támadások, nem a halál vagy az emlékezés – és ez az, ami megragadó benne. Nem egy közös sors, egy kollektív cselekvés a vers témája, hanem egy nő személyes elmélkedése kapcsolatáról az őt körülvevő tájjal és Istennel. Azonban Szenes életútja, a sikertelen küldetés és a hősies helytállás tükrében, amely végül az izraeli és a cionista kollektív emlékezetben megmaradt – vagyis az izraeli hős, aki a magyar zsidóság megmentéséért halt hősi halált – mégis kultikus verssé, kollektív imává tették, mely szinte minden soá- és függetlenség-napi emlékünnepség kötelező dalává vált.

A rövidke vers első látásra egy ima, amelyet egy idealizált természetleírást követ. A költő összeköti benne a természet ellentétes erőit: a tenger és a föveny, a víz és az ég között az ember imája teremt kapcsolatot.

A homok és tenger, az apály és a dagály örök visszatérésükkel egy soha véget nem érő játék szereplői. Az égbolt, a tenger és a homok, mint természeti érők, az ember kicsinységét hivatottak kiemelni, aki imájával csak az istenéhez fordulhat panaszával, hogy mindez soha ne érjen véget, a világ rendje folytatódjon ebben a véget nem érő körforgásban.

Ezt az érzést hivatott kiemelni a dal zenéje is, amely két részből áll. A dal első szakaszában a hangskála felfelé emelkedik, mintegy jelzi, hogy az ember imája felfelé száll, a földről az Istenhez. Ezután a zene lejjebb ereszkedik, majd fokozatosan újra felemelkedik – a „föveny”, a „tenger”, az „ég” sorainál –, mintegy zenei kérdés-feltevésként. Erre a dal második részében kapunk választ, ahol ugyanezeket a sorokat újra halljuk, de ezúttal más dallammal, amely a zenével kifejezett korábbi kérdésre végleges, megnyugtató – zenei – választ ad.

A verset 1945-ben zenésítette meg David Zahavi, miután elmondása szerint Szenes versét egy akkor kiadott verseskötetből megismerte. Zahavi maga népszerűsítette a dalt a kibucokban és a cserkésztalálkozókon, amely végül így terjedt el szájról szájra, és vált az egyik legtöbbet hallgatott ivrit dallá Izraelben.

ötlet: David Peretz

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.