Lányom és Amóna

Amóna felszámolása 2006-ban. Fotó: OHAYON AVI / GPO

Esteledik, és én az iskolában festem a falat. Osztálydekoráció, miután kislányom eldicsekedett az osztályfőnöknek, hogy festőnő az anyukája. A segítségnek ígérkező osztálytársnők lassacskán mind hazaszivárogtak. Ketten maradtunk Hannával. A nagy iskola most csöndes. “Dehogy félelmetes”, -vitatkozom, amikor lányom szokása szerint dramatizálni próbálja a helyzetet.

Korábbi cikkeink a témában: Amóna percről-percre / A hatóságok felszámolják Amónát

Takarítónők törik meg a csendet, majd ők is tovacsörömpölnek vödreikkel.
A késő őszi, novemberi délután gyorsan estébe fordul, de még egy utolsó etűdként a nap végső fényei mindent édeskésen sárgás vörösbe vonnak. Csak látómezőm perifériáján érzékelem az iskola kertjében álló fákat, melyeket liánokkal benőtt őserdővé színez képzeletem. A háttérből lassan erősödő szirénázás hallatszik be, majd egy újabb és újabb hangszóró.

“Mi ez?” – hegyezem a fülem. Csak nem “hefec hasud”, “gyanús tárgy” és most ürítik ki az iskolát?
„Nem, nem” -nyugtat meg lányom. Ő jobban hall nálam. Ez egy tüntetés az iskola kerítésén túl. Most már én is ki tudom venni, hogy mit skandál a közeledő hang a hangszóróján: “Hajom Amóna máhár Szarona”, „ma Amóna, holnap Szarona”, vagyis holnap a frissen elkészült, új, tel-avivi, belvárosi szórakozónegyed. Mikor végre megértem, miről van szó, haragos indulatok ébrednek bennem. Már maga az, hogy a legszélsőségesebb telepesek idejönnek demonstrálni, felér egy provokációval. A fehér városban nem számíthatnak támogatókra. Haragszom a telepesekre… Majd azzal csillapítom magam, hogy csupán megtévesztett emberek, és hogy inkább az őket átverőkre kéne haragudnom.

A hang már egész közelről hallatszik, és nem bír túllépni ezen az egy mondaton. Majd mintha maga is érezné, hogy túlzottan egysíkúvá vált, hirtelen megtorpan. Új mondatot sző az előzőhöz. “Hajom anahnu mahar atem”, „ma mi, holnap ti”. Ez a mondat nem csak, hogy nem rímel, de tartalmában sem tesz hozzá semmit az előbbihez. Most e két mondatot váltogatja. Már mi is vele kiabáljuk Hannával. Gurgulázva nevetünk.

Hónapokkal később, február elseje. Vacsorázunk. A tévében még nem kezdődött meg a híradó, de tudjuk, ma végtelenítve Amóna a téma. Már reggel lázadoztam, hogy engem ez nem érdekel, tessék továbblapozni. Nem érdekel a nehezen fizetett adóimból támogatott telepek egyikének kvázi felszámolása, és párszáz méterrel arrébb pakolása. Sem a gyülekező tinédzserek, akik ma iskola helyett dulakodni lettek eleresztve otthonról.

Lányom az iskolai élményeit meséli. Egy kislányról, akivel mindenben egyezik a véleménye. Velem is egyformán gondolkodsz? – kérdezem, biztosan tudva, hogy a kis tinédzser most próbálgatja frissen sült önállóságát, és ha teheti, karakteresen elhatárolódik tőlem. Egy pillanatra elbizonytalanodik, mielőtt rávágná a nemet. Én meg már kérdezem is visszakézből, élvezve az alacsony labdákat, miben is különbözik a véleményünk? Bizony nem könnyű ezt a kérdést megfelelni, hisz alapvetően mégis csak az én szellemi neveltem. Kicsit kertel, majd „balról” támad.

“Vannak például olyanok, akiket nem tekintesz embernek” – mondja.
„Kik lennének azok?” – csodálkozom rá.
„Például az amónaiakat”-feleli. „Azt mondtad, nem érdekelnek a gyerekeik.”
„Ez nem igaz” – magyarázkodom – „nem azt mondtam, hogy nem érdekelnek a gyerekeik, hanem hogy nincsenek ott, és ezért nem kell sajnálnunk őket.”
„Honnét tudod ezt?” -vág vissza.
„Ha ott lennének, az még csúnyább lenne a telepesektől, hogy a gyerekeiket használják a hadakozni!” – csattanok oda dühösen.
“De ők, a gyerekek nem tehetnek róla” – fejezi be a vitát a kislány.
Hopp, ez ügyes, gondolom vesztesen, mégis örömmel, büszkén a lányomra.
„Messze állok attól, hogy bárkit is megfosszak emberi mivoltától” – dohogom, de a tagadás már maga is mintha kicsit beismerés lenne. Érzelmeinken dolgoznak megint. Nehéz tini lányom, és az én sokat próbált, ráció határolt lelkem mércéje közt meghúzni az arany középvonalat. Hol a határ, ahonnét bátran nekiengedhetjük érzelmeink lelkesen nyaldosó kutyahadát, tudván miként válhatnak e kedves jószágok gyilkos fenevadakká pillanatok alatt?

Új nap. A tv-ben sírós szemű fiatal nő: “Miért teszitek ezt velünk?”
Én is ezt kérdem: “Miért teszitek ezt velünk?”