Napok sora

fotók: frankpeti

Veszteségek márpedig vannak. Tulajdonképpen nézőpont kérdése, mi számít annak. Elszalasztott lehetőség, rossz politikai döntés következtében kialakuló egyenlőtlenség, nyaralás közben beütő lábtörés, kinek mi. Az elmúlás is veszteség, akármelyik életkorban is jön. A mi kultúránkban az idős korban bekövetkezett halál nem tragikus, hanem természetes velejárója az életnek. A hátramaradottakat gondolkodásra készteti, emlékek idéződnek, képek elevenednek. Te és ő, ti és ő. Az új lakásban összesen kétszer voltam, így nekem ő már örökre a régiben marad, a tárgyakkal, amik, amióta az eszemet tudom, körülvették.

Festmények a falon. A szobában a sosem ismert nagypapám ecsetvonásai, az előszobában a lányunké. A kanapé, amin a dédi is mindig ült, fekete fényes papucsában. A támlán a kis olvasólámpával, amit minden alkalommal leverek nyújtózkodás közben, rózsaszín takaró, amivel betakarja a gyerekét, aki ebéd után lehever, a gyümölcskosár, a bőségtál, a kávés szett a tálcával, a kártyapakli, a tűhegyes ceruzák a rejtvényújságon, a rádió, ami reggel a híreket ontja.

Közösen töltött idők, nyárszagú Békásmegyer, konvektor remegő lángja a hideg téli sötétben. Gondolkozom, emlékeket idézek, a gyerekeink utolsó dédije is elment.

Tavasz van, visszavonhatatlanul vége a fűtési szezonnak, a favágásnak, a kályhatakarításnak. A citrusfélék virágba borultak és bódítóan illatoznak a kertben. Már lehet látni a leendő gránátalmák fényes bordó kezdeményét, a szőlőtőkéken kisarjadtak az első levelek, a japán naspolya gyümölcsei zöldből sárgába fordulnak, a fügefa az eperfával karöltve szinte egyik napról a másikra kinövesztette lombkoronáját, virágzik a babérbokor és a nemrég még fehér virágba öltözött mandulafa ágai roskadoznak a zöld, kemény terméstől. A levendula és a zsálya finoman ingatja lila virágait, az oroszlánszáj tekintélyt parancsolóan nyújtja az ég felé húsos kelyheit.

Körülöttünk minden talpalatnyi zöldet igyekeznek meghódítani a “merkaz” lakói a hétvégéken. Autókeréknyomok a búzatáblában, a pipacsmezőben, a turmuszos réten. Ülnek, esznek, sétálnak a tavaszban a városi népek, “must see” objektum vagyunk néhány hétig, ki lehet bírni. Hétköznap kell kirándulni, ha nem vágyunk tömeges élményekre.

Az iskolásoknak kitört a szünet. A szülők rémálma az én kedvenc időszakom, szoktam nevetve mondani régebben, már nem mondom, csak számolom a napokat előtte, besatirozom a naptárban a megfelelő kockákat, és tervezem, mi minden legyen. Sátrazás Eilaton, családi városismereti vetélkedő Tel-Avivban fiúk lányok ellen, ünnep előtti erdőben alvás a kötelező takarítás és belehalunk a főzésbe helyett.

A déli csücsök nem üres, de az igazi szezon az ünnep hetében indul majd. Eilat ilyenkor a vihar előtti csend állapotában vár ránk. Kényelmesen sátrat verünk a kempingben, és irány a felfoghatatlan kékségű tenger. A korallal benőtt sziklák már ismerősként fogadnak bennünket a Nemzeti Parkban. Ki-ki vérmérséklete szerint sznorklizik, de leégni kicsit mindenkinek sikerül a végére.

Este felderítjük, mennyit változott a sétány, betérünk a bevásárlóközpontba is, mielőtt ránk tör az itt olyan ismerős ólmos fáradtság.

A hegyláncra is felmászunk egy darabon, felülről is őrjítőek a rószaszínben játszó jordán hegyek a kék tengerrel, amiben a lábukat mosatják. Boldog elégedettségbe vegyülő hiány, a két nagy gyerek, akik felnőttek már és pont ezért hétköznap különféle katonai támaszpontokon vannak és nem velünk. Újabb kifejezéseket tanulunk, szlenget, katonait. Hozzák haza, egymás között dobálóznak rövidítésekkel, amiket nem értünk. Most a hegyen ülve, a parton olvasva, a vízben sznorklizva hiányoznak, ez az első, hogy egyikük sincs velünk, mikor családilag kikapcsolódunk.

A fiúk az Azrielinél szállnak le a vonatról, mi csajok eggyel tovább gurulunk. Vidékiként a nagyvárosban egy ideig úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal. Térkép a kezünkben, a gyerek feladata, hogy meghatározza, merre induljunk, én csak játékos társként veszek részt, ő a kapitány. Megtaláljuk az Ibn Gvirolt, ráfordulunk a Weizmanra, fene se érti, mi a szép a Kikar HaMedinában, a boltok kirakataiban elhelyezett dolgokat még kevésbé értem, de egyszercsak a hátam mögül elősuhan a fiúcsapat, rolleren és deszkán gurulva. Kifújjuk magunkat, egyeztetjük, mit láttunk, irány a következő célpont, a Rabin tér. Ismerős terep, igyekszem átadni, amit nekem jelent. Itt a fiúk jócskán beelőztek, mi viszont plakátról értesültünk, hogy lesz Daddy Yankee buli – aki a reggaetont nem veti meg, tudja, miről beszélek, de talán a Gasolina című nótára még a kevésbé érintettek is emlékeznek.

Elégedetten fejezzük be a játékot, ebédelünk az utcán a töröknél, és már megyünk is. Az Azrieliben van randevúnk az egyik katona gyerekünkkel, röhögőgörcstől nem mentes a vonatozás a Bat Jamban hagyott autóig. Már csak egy hiányzik, de az élesen, holnap majd őt is megölelhetem, vele  is nevethetek.

Pénteken korán kelek, tésztát keverek be, kisütöm a kenyeret, a kalácsot, a linzert, a krumplis pogácsát, megfőzöm a borsólevest, a vendégségbe érkezőknek bekeverek egy pizzatésztát is. Három gyerekkel jönnek, ki tudja, ki mit szeret, ez egyszer már bevált vendégváró volt. A kiskorú készítse el saját ebédjét, akkor nagyobb az esély, hogy megeszi. Vagy nem. Illetve van aki igen, van aki nem. Később még három vendég gyerek fut be, csacsognak mind, lehetőleg egyszerre. Magyarul folyik a szó, kisvártatva befoglalják a játszóteret, boldogan loholnak le és fel. Estére kiürül a ház, magunk maradunk, csöndesen vacsorázunk. Reggel irány a tenger!

Az ország felbolydul, még egy nagy menet, utolsó vásárlás, utolsó takarítani valók, tömegek az utakon, dugóban töltött órák az ünnepi asztalhoz ülés előtt és után.
Mire minden megnyugszik és mindenki nyaralni indul, Gergő a pár napos szünet után visszatér a koncerthelyszínekre, hogy szórakoztassa a nagyérdeműt és benne engem.