Hiába az ellene folytatott korrupciós nyomozás, a vádemelés és a kényszerű visszavonulás veszélye, sokan úgy vélik, nincs számba vehető utódja az ország élén. Már csak azért sem, mert minden lehetséges kihívóját kiszorította a pártjából, illetve a kormányzásból. De vajon mit tudhat az Izraelben csak Bibinek nevezett politikus, ha az ország legsúlyosabb problémáját máig sem sikerült megoldania?
Így jött
Benjamin Netanjahu 1949-ben született Tel-Avivban. Lengyelországból származó szülei harcos cionisták voltak; a család a 60-as években elhagyta Izraelt és Amerikába költözött, ahol jelentős egyetemi karrier várt Bibi történész édesapjára. Az érzékeny középiskolásra itt örökre ráragadt ugyan a philadelphiai amerikai akcentus, de a visszaemlékezések szerint tökéletesen idegen maradt osztálytársai között. Meg sem várta a bizonyítványosztást, tizennyolc évesen hazament, hogy példaképnek tekintett bátyja, Joni útját követve ő is bevonuljon az izraeli hadseregbe.
A szajeret matkalban, a közvetlenül a vezérkari főnök parancsnoksága alá tartozó különleges kommandóban szolgált. Ekkor ismerkedett meg Mirjam, becenevén Miki Weizmannal, aki kémiából már meg is szerezte első egyetemi fokozatát, mire a fiú leszerelt. 1972-ben együtt mentek vissza Amerikába, ahol Miki a Brandeis egyetemen folytatta, Bibi pedig a Massachusetts Institute of Technologyn elkezdte tanulmányait. Egy év múlva hazatért harcolni a jom kippuri háborúba, de a harcok után visszament az amerikai egyetemre, ahol az ottani füleknek jobban csengő Ben Nitay néven élt, és összeházasodott Weizmannal.
1976-ban az entebbei túszmentési akcióban meghalt a bátyja. Akkor már Joni volt a szajeret matkal vezetője, és a merész túszmentő hadművelet egyetlen áldozata. A történtek felborították és új irányba terelték Benjamin életét: hátat fordított építészeti és közgazdasági tanulmányainak, s elindult a politika világa felé.
1979-ben immár újraházasodva visszaköltözött Izraelbe, és kereskedelmi igazgatóként munkába állt a Rim nevű jeruzsálemi bútorkereskedő cégnél. Ugyanakkor aktívan politizált is: még abban az évben megszervezte első terrorellenes nemzetközi konferenciáját, amit több is követett – bátyja halála miatt a terrorizmust egész pályája során központi kérdésként kezelte, szerzőként és szerkesztőként is több könyvet is publikált a tárgyban. S innen nem volt megállás: elhagyván a bútoripart, lassan, de biztosan a terrorizmus és Izrael biztonsági helyzetének elismert hazai és nemzetközi szakértőjévé vált.
1982-ben Moshe Arenst, a Netanjahu család régi barátját nevezték ki Izrael amerikai nagykövetének, s ő nem habozott Bibit maga mellé venni helyettesének. Az ifjú Netanjahu Washingtonban kiváló angolsággal, elhivatott lelkesedéssel magyarázta Izrael olykor erősen vitatható álláspontját az első libanoni háború idején. Ugyanezt tette 1984-től négy éven át, immár hazája ENSZ-nagyköveteként is. 1988-ban ismert, szépreményű politikusként tért vissza Izraelbe, s azonmód Dan Meridor és Ehud Olmert mellett a Likud vezéralakjává vált mint a knesszet képviselője és külügyminiszter-helyettes. Két év múlva a Miniszterelnöki Hivatal miniszterhelyettesének nevezték ki.
Izrael Trianonja előtt
1993-ban szokatlan televíziós adást láthatott este főműsoridőben Izrael népe: az akkor már harmadik házasságát taposó Benjamin Netanjahu bejelentette, hogy megcsalta a nejét, s valaki feltehetően videóra vette intim helyzetben egy másik nővel; ellenfelei felhívták telefonon a feleségét, s azzal zsarolják, hogy kiadják ezt a videót, ha nem vonul vissza a Likud-közeli vezetőválasztásától. A rendőrség semmiféle videót nem talált, ám a házasságtörés kétségtelenül megtörtént (egy volt közeli munkatársával), s nem is maradt következmények nélkül. Tavaly ugyanis Igal Sarna újságíró bíróság előtt tett vallomásában előadta azt az Izraelben széles körben ismert politikai pletykát, miszerint a tévés bejelentkezés idején hivatalos egyezség született, ami azóta is korlátozhatja döntéseiben az izraeli kormányfőt: feleségének, Sara Netanjahunak a megállapodás értelmében beleszólása van férje munkatársainak kiválasztásába, s a miniszterelnök nem utazhat egyedül külföldre. Ezt a hírt hivatalosan soha nem erősítették meg, de a híradónézők minden külföldi út előtt láthatják, amint Sara és Bibi kéz a kézben szállnak fel a repülőgépre.
Bármi is történt, a politikai karrierjének szemernyit sem ártott: Netanjahut ’93-ban megválasztották a Likud vezetőjének. Hogy aztán 1996-ban – ismét a terror szava: a Rabin-gyilkosság után fél évvel – kevesebb mint harmincezres szavazatkülönbséggel kormányfővé válasszák a Munkapárt jelöltje, Simon Peresz ellenében. Peresz békét ígért, Netanjahu biztonságot, s utóbbi a sorozatos Hamász-bombázások idején többet nyomott a latban.
Negyvenhat évesen ő lett Izrael valaha volt legfiatalabb kormányfője, de első országlása csak három évig tartott. Jött az ugyancsak munkapárti Ehúd Bárák, és megbuktatta. Bibinek egészen 2009-ig kellett várnia, hogy ismét kezébe vehesse az ország irányítását – de azóta nem tágít, s ha kitart még egy évig, megelőzi David Ben Guriont, Izrael eddig leghosszabban hivatalban lévő miniszterelnökét.
De mire jó ez az uralom, ha nem visz közelebb a legnagyobb baj, a palesztin kérdés megoldásához?
A hosszú Netanjahu-korszak alatt ugyanis reménytelenül megfeneklettek a béketárgyalások, s csupán a status quo fenntartása vált a legfőbb céllá. Csakhogy Izraelt e téren súlyos dilemma elé állítja az, hogy a zsidó népesség számszerű kisebbségbe kerülhet saját országában. A magasabb népszaporulat miatt inkább előbb, mint utóbb palesztin többség lesz a Földközi-tenger és a Jordán folyó közti földterületen, a Ciszjordániában terjeszkedő jobboldal Nagy-Izrael álmainak vidékén. Folyamatosan feszegeti a status quót a telepesek felől érkező szélsőjobbos nyomás is, amely egyre nyíltabban Ciszjordánia annektálását követeli, első lépésként a főként telepesek lakta ún. C zónáét. Nagy-Izraelben azonban a palesztin többség előbb-utóbb túlsúlyba kerül a törvényhozásban is, és törölheti a zsidók „hazatérési törvényét”, helyette pedig bevezetheti a többmilliós palesztin diaszpóra betelepítését – ami egy csapásra felszámolná Izraelt, mint zsidó államot. A demokratikus Nagy-Izrael álma ezért gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Elvileg létrejöhetne a palesztinok demokratikus jogait súlyosan csorbító Nagy-Izrael apartheid állam is, ami az arab többség mellett is garantálná Izrael zsidó kisebbségének uralmát, de ez az ország teljes elszigetelődéséhez, súlyos gazdasági szankciókhoz vezetne. A „vagy zsidó – vagy demokratikus” dilemmát kizárólag az önálló Palesztina oldhatja meg, ami hosszú távon is biztosítaná – de csakis a Ciszjordániát és a Gázai övezetet elbocsátó Kis-Izrael számára – a zsidó többséget. Izrael még a maga Trianonja előtt áll, amivel a Nagy-Izrael álmait álmodó jobboldalnak is előbb-utóbb szembe kell néznie.
Bár az idő nem Izraelnek dolgozik, Netanjahu sokéves uralma alatt képtelen volt közelebb jutni bármiféle megoldáshoz. A demográfiai bomba ketyeg, s a telepesek folyamatos terjeszkedése nyomán egyre nehezebb lesz létrehozni a területileg folytonos Palesztinát: évről évre egyre több izraelit kellene kitelepíteni, súlyos gazdasági-társadalmi árat fizetve az erőszakos elköltöztetésükért. Netanjahu megőrizte uralmát ugyan az alapkérdés szőnyeg alá söprésével, az állandó halogatással, a konfliktusok kerülésével, de uralmának árát az ország súlyosan meg fogja fizetni.
Kutyaszorítóban
Az utóbbi évek közel-keleti konfliktusai paradox módon kedveztek az egy helyben toporgás politikájának, hiszen az iraki, szíriai vérengzések fényében jelentéktelen vitának tűnik a palesztin–izraeli viszály. De Netanjahu helyzete mégsem kedvező, hiszen az eddig prímán bevált hatalomgyakorlási módszere – hogy tudniillik belső és külső akadályokra hivatkozva ad mattot politikai ellenfeleinek és szövetségeseinek – már aligha folytatható. Korábbi kormányaiban a telepesek Nagy-Izraelt követelő jobboldalának nyomását a koalíciós centrista vagy baloldali pártokra mutogatással enyhítette, mondván, szíve szerint ő is jobban támogatná a telepeseket, de nem teheti, mert akkor balról bomlana a kormány. Sőt, a telepesek építkezéseinek fékezéséért hibáztatta ő már az amerikai vezetést is. Csakhogy a jelenlegi kormánya a kicsiny Kulánu nevű centrista párton kívül csakis jobboldali és vallásos pártokból áll, s így nincs kit okolnia mindezért. Várhatóan Donald Trump sem áll majd olyan erőteljesen a telepesek útjába, mint Obama, bár az új amerikai elnök viselkedése teljesen kiszámíthatatlan. A kampányában kifejezetten a telepespolitika támogatását ígérte, s telepes-párti nagykövetet is küldött Izraelbe, ám az utóbbi hetekben visszakozni látszik. Tanácsadói mára tán megismertethették a Közel-Kelet alapvető bajaival.
A palesztin ügyekben alkalmazott figyelemelterelési praxis mellett a Netanjahu-politika meghatározó eleme az állandó ellenségkeresés, a biztonsági kérdések folyamatos napirenden tartása, akár a bel-, akár a külpolitikában. Az iráni nukleáris és a libanoni rakétafenyegetés sulykolása külföldön, s az arab kisebbség elidegenítése belföldön biztosan tartja fenn Netanjahu szavazóbázisában az egzisztenciális veszély tudatát, illetve a biztonság és a védelem elsődlegességét hirdető politika érvényességét – szemben a béke távoli reményével vagy csak illúziójával kecsegtetni képes baloldallal.
Izrael a Bibi-világkép szerint továbbra is az ádáz ellenségei közt a létéért küzdő kicsiny és kiszolgáltatott ország, holott a zsidó állam valójában a térség katonai középhatalmává vált, s a világ egyik high tech nagyhatalmává, amelyet sokan inkább követni próbálnak, mintsem eltörölni a föld színéről. (Ráadásul Netanjahu döntésképtelensége és állandó halogatása kifejezetten jót tett a gazdaságnak, amely ily módon többnyire elkerülte a politikusi beavatkozások okozta károkat, s követhette saját öntörvényű útját.) A legfőbb külső ellenségek mellett a korosodó Netanjahu mind paranoiásabban látja az ország belső ellenségeit is. Az első e sorban az ország húsz százalékát alkotó arab kisebbség – őket az őszi tűzvész idején egyenesen gyújtogatással vádolta meg. Ám ahogy a korrupciós nyomozások egyre több bizonyítékot tárnak fel vele szemben, komoly ellenséggé válik a gyanús ügyleteket kiszivárogtató média is, a „bolsevik” hazudozók, akik az ő és családja ellen uszítanak. Eddigi utolsó, 2015-ös választási győzelme előtt baloldali túlsúlyt ígértek a közvélemény-kutatók, de az utolsó pillanatokban sikerült fordítani. Benjamin Netanjahu levonta ebből a tanulságokat; új jobboldali-vallásos koalíciója a hatalom megtartása érdekében a látszatokkal sem nagyon törődve látott hozzá a demokratikus jogállami fékek és ellensúlyok lebontásához, elsősorban az alkotmánybíróságként is működő legfelsőbb bíróság hatalmának gyöngítésével.
A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
